— Dehogynem tudtam — folytatta makacsul Ram. — De valami más jutott eszembe. — Értem. Utunk látszólagos hiábavalósága?
— Igen! Még a Tellur feltalálása és megépítése előtt hagyományos rakétaűrhajók indultak a Fomalhautra, a Capellára meg az Arcturusra. A Fomalhautra küldött expedíciót két év múlva várják vissza — már eltelt ötven esztendő. De az Arcturusról meg a Capelláról csak negyven-ötven év múlva jönnek meg az űrhajók, hisz ezek a csillagok tizenkét, illetve tizennégy parszek távolságra vannak. De most már pulzációs űrhajókat építenek, amelyek egy pulzációval eljuthatnak az Arcturusra. Mialatt mi ezt a repülést végezzük, az emberek végleg legyőzik az időt, vagy ha úgy tetszik, a teret. Akkor a mi földi űrhajóink sokkal messzebbre elhatolnak, mint mi, úgyhogy mi elavult és hasznavehetetlen adatok terhével megrakodva térünk haza…
— Mi úgy jöttünk el a Földről, ahogy az életből eltávoznak a halottak — mondta lassan Mut Ang —, és a fejlődésben elmaradva, a múlt csökevényeivel térünk vissza.
— Hát éppen erre gondoltam én!
— Magának igaza is van, de mélységesen téved is. Az ismeretek bővítésének, a tapasztalat felhalmozásának, a végtelen kozmosz tanulmányozásának folyamatosnak kell lennie. Máskülönben megszegjük a mindig egyenetlen és ellentmondásos fejlődés törvényeit. Képzelje el, mi történik, ha a hajdani természetkutatók, akik a mi szemünkben naivnak látszanak, arra várnak, hogy feltalálják — mondjuk — a mai kvantummikroszkópokat! Vagy ha a régmúlt földművelői és építői, akik bőven öntözték bolygónkat verítékükkel, az automata gépekre várnak, és… nem bújnak elő nyirkos földkunyhóikból, és továbbra is azokkal a morzsákkal táplálkoznak, amelyeket a természet juttat nekik…
Kari Ram csengő kacagásra fakadt. Mut Ang komolyan folytatta:
— Nekünk az a hivatásunk, hogy ugyanúgy teljesítsük kötelességünket, mint a társadalom bármely más tagja. Annak fejében, hogy mi először hatolunk be a kozmosznak eddig még soha nem látott mélységeibe, hétszáz évre meghaltunk. Azok, akik ott maradtak a Földön, hogy élvezzék a földi élet minden örömét, sohasem fogják tapasztalni annak az embernek magasztos érzéseit, aki beletekintett a világmindenség fejlődésének titkaiba. Ami pedig a visszatérést illeti, fölöslegesen fél a jövőtől. Az emberiség, a spirális fejlődés törvénye szerint bekövetkező általános feljebbjutás ellenére, történelmének minden egyes szakaszában, bizonyos vonatkozásban, vissza is kanyarodott… Minden évszázadnak megvoltak a maga egyedülálló sajátosságai, de egyúttal a többiekével, valamennyivel közös vonásai is… Ki tudja megjósolni: hátha az a morzsányi új ismeret, amellyel bolygónkra visszatérünk, a tudomány újabb fellendülését, az emberiség életének megjavítását fogja szolgálni. Meg aztán mi magunk is: a múlt mélyéből térünk ugyan vissza, de a jövőnek szentelt életünket és — a szívünket visszük haza az új embereknek. Talán idegenek gyanánt kerülünk vissza? Hát lehet ott idegen az, aki teljes erejével szolgál? Hisz az ember nem csupán ismeretek összege, hanem érzések igen bonyolult építménye is, e tekintetben pedig mi, aki átéltük a kozmoszon keresztül vezető hosszú út minden nehézségét, nem leszünk rosszabbak azoknál, a jövőbelieknél… Mut Ang hallgatott egy ideig, aztán egészen más, gunyoros hangon fejezte be: — Nem tudom, maga hogy van vele, de én annyira szeretnék betekinteni a jövőbe, annyira kíváncsi vagyok, hogy már pusztán ezért…
— Érdemes egy időre meghalni a Föld számáraz! — kiáltott fel az asztronavigátor. A Tellur parancsnoka bólintott.
— Menjen, mosakodjék meg, egyék, nemsokára jön a következő pulzáció! Hát maga miért sietett vissza, Tej?
— Szeretném minél előbb megtudni, milyen útvonalat jelöltek ki a műszerek. Szívesen felváltom önt.
Az asztrofizikus minden további magyarázat nélkül megnyomott egy gombot a mű szerasztal közepén. A homorú, fényezett fedél hangtalanul félrehúzódott, és a műszer mélyéből felfelé kígyózott egy ezüstös fémszalag. Vékony fekete tengely húzódott keresztül rajta — ez jelezte az űrhajó útirányát. A spirálszalagon drágakövek gyanánt apró fénypontok ragyogtak — azok a különböző színképosztályokba tartozó csillagok, amelyek mellett a Tellur útja vezetett. A rengeteg számlap mutatói szinte már értelmes mozgások körtáncába kezdtek: a számítógépek most kalkulálták ki a következő pulzáció egyenes vonalát úgy, hogy minél messzebb húzódjon a csillagoktól, a sötét felhőktől, a világító gázködöktől, amelyek esetleg eltakarnak eddig még ismeretlen égitesteket.
Tej Eron a munkájába belemerülve észre se vette, hogy e némaságban már több óra is eltelt. Az óriási hajó tovább száguldott a fekete űrben. Az asztrofizikus társai csöndesen ültek a félkör alakú dívány mélyén, annak a masszív hármas ajtónak a közelében, amely a kormányposztot elszigetelte az űrhajó többi helyiségétől.
Apró csengők vidám csilingelése a számítások befejezését jelezte. Az űrhajó parancsnoka lassan odament a műszerasztalokhoz.
— Szerencsénk van! A második pulzáció majdnem háromszorta hosszabb lehet az elsőnél…
— Nem, van itt egy harmincszázalékos bizonytalanság! — Tej a fekete tengely utolsó szakaszára mutatott, amely a vele összekapcsolt mutatók ingadozásának ütemére, alig észrevehetően rezgett.
— Igen: egészen biztos csak ötvenhét parszek. Ötöt ebből is számítsunk le, hisz lehetnek rejtett hibák, marad tehát ötvenkettő. Készüljenek fel a pulzációra!
Ismét ellenőrizték az űrhajó valamennyi — megszámlálhatatlan — gépezetét, és azok összeköttetéseit. Mut Ang kapcsolta a kajütöket, ahol álomba merülve pihent a Tellur személyzetének többi öt tagja.
A fiziológiai megfigyelést végző automaták azt jelezték, hogy az alvók szervezete normális állapotban van. Ekkor a parancsnok bekapcsolta a védőmezőt az űrhajó lakóhelyiségei körül. A bal fal tompa fényű műszertábláin vörös sugarak futottak végig: a gáznak a táblák mögött elrejtett csövekben való áramlását mutatták.
— Lehet? — kérdezte egy kissé elkomorodva a parancsnoktól Tej Eron.
Mut Ang bólintott. A három ügyeletes szótlanul leereszkedett egy-egy mély karosszékbe, és légpárnával ki-ki belerögzítette magát. Mikor becsatolták az utolsó kapcsot is, a bal kartámlában levő kis fiókból mindegyikük elővett egy használatra előkészített injekciós műszert.
— Tehát újabb százötven földi esztendőre! — mondta Kari Ram, ahogy meztelen karjához illesztette a készüléket.
Mut Ang fürkészően tekintett rá. Az ifjú szemében a teljesen kiegyensúlyozott egészséges emberre jellemző enyhe gúny ragyogott. A parancsnok megvárta, míg hátradőlnek a karosszékekben, behunyják szemüket, és öntudatlan állapotba merülnek. Ekkor a térdénél levő kis dobozon benyomta a kapcsolókarokat. Nesztelenül és elháríthatatlanul, mint maga a sors, ereszkedtek le a mennyezetről a masszív burák. Egy perccel előbb Mut Ang bekapcsolta azokat a robotgépeket, amelyek a pulzációt irányítják és a védőmezőt működtetik. A parancsnok a bura alatt a kékes fényű lámpás gyenge világánál leolvasta az ellenőrző műszerek állását, és csak ezután altatta el magát.
Az űrhajó kijutott a negyedik pulzációból. A rejtélyes égitest — az út célja — a jobb, az „északi” oldal képernyőin most már akkorára nőtt, amekkorának a Nap a Merkurról látszik.
A „sötét” széncsillagok ritka osztályába tartozó csillagóriást tüzetesen tanulmányozták. A Tellur fénysebesség alatti iramban négy parszeknél kisebb távolságra haladt a KNT-8008 jelzésű, gigantikus sötét csillagtól, amelyet még a leghatalmasabb teleszkópokkal is alig lehetett látni a Földről. Az ilyen csillagok — átmérőjük felér százötven-százhetven napátmérővel — azzal tűnnek ki, hogy légkörükben bőven van szén. Két-háromezer fokos hőmérsékleten a szénatomok különleges molekulaláncokká egyesülnek, amelyeknek mindegyike három atomból áll. Az ilyen molekulákból felépülő csillag visszatartja a színkép ibolyatartományának sugárzását, úgyhogy egy-egy óriás fénye a méreteihez képest igen gyönge.
De a szénóriások középpontja, amely százmillió fokig is felhevül, hatalmas neutrongenerátorként működik, és a könnyű elemeket nehezekké, sőt uránontúliakká változtatja, egészen a kaliforniumig és a rossziumig — ahogy a 401 atomsúlyú, legnehezebb elemet nevezték, amelyet már négyszáz évvel előbb előállítottak a Földön is. A tudósok úgy vélték, hogy a világmindenség nehéz elemeinek gyárai a széncsillagok, amelyek időszakos robbanásaik után szerteszét szórják ezeket az elemeket a világűrben. Tejutunk általános vegyi összetétele éppen a sötét szénóriások rovására gyarapszik.
A pulzációs csillagközi űrhajó végre lehetővé tette az emberiségnek, hogy közelről tanulmányozzon egy széncsillagot, megértse az anyagátalakulás rajta végbemenő folyamatainak lényegét. Ezeknek a magyarázatához a Föld fizikusai még nem találtak meg minden kulcsot.
Az űrhajó személyzete felébredt, és ki-ki hozzáfogott azokhoz a kutatásokhoz, amelyek végett hétszáz esztendőre meghalt a Föld számára. Az űrhajó mozgása most nagyon lassúnak hatott, de gyorsabb száguldásra nem is volt szükség.
A Tellur a széncsillagtól egy kissé dél felé eltérve haladt, hogy sugárzásán kívül tartsa a lokátorok képernyőjét. Így hát a lokátor fekete tükre hetekig, hónapokig és évekig változatlanul vaksötét maradt. A Tellur, vagy ahogy a Föld kozmoflottájának lajstromában nyilvántartották, az IF-1 (Z-685), az első fordított mezőjű csillagközi űrhajó, vagy az űrhajók közös listáján a hatszáznyolcvanötödik, nem volt olyan nagy, mint a fénysebességnél lassabban haladó, nagy hatótávolságú csillagközi űrhajók, amelyeknek építését csak nemrég szüntették meg — éppen a pulzációs űrhajók feltalálása következtében.
Azok a kolosszális hajók körülbelül kétszáz főnyi személyzetet vittek, és a nemzedékek egymásutánja tette lehetővé, hogy az emberek meglehetősen mélyen behatoljanak a csillagközi térbe.
Valahányszor egy-egy nagy hatótávolságú csillagközi űrhajó visszatért, a Földön mindig megjelent néhány tucat egészen más korból származó ember — a régmúlt képviselői. És bár a múlt e csökevényeinek fejlettségi foka igen magas volt, az új kor mégis idegennek bizonyult számukra, és gyakran mélységes búskomorság vagy elszigeteltség lett a sorsa a kozmosz vándorainak.
A pulzációs csillagközi űrhajók most még messzebbre dobják az embereket. A csillagközi űrhajósok mérése szerint csak kevés idő telik el, de az emberi társadalomban ezeréves matuzsálemek jelennek meg. Azok, akiknek az jut majd osztályrészül, hogy más galaktikákra induljanak, millió évekkel később térnek vissza a hazai planétára. Ez a távoli kozmikus utazások fonákja, ilyen alattomos akadályt gördít nyughatatlan fiai elé a természet. Az új csillagközi űrhajók személyzete csupán nyolc főből áll. Ezeknek az utazóknak, akik a kozmosz mérhetetlen messziségeibe és egyúttal a jövőbe indulnak — ellentétben a régebbi ösztönző rendelkezésekkel —, tilos gyermekeket a világra hozni az utazás alatt.
És bár a Tellur kisebb elődeinél, mégis hatalmas űrhajó, úgyhogy a kis létszámú személyzet kényelmesen elfér benne.
A hosszú alvás utáni felébredés most is, mint mindig, az életenergia fokozódását idézte elő. A csillagűrhajó személyzete — javarészt fiatal emberek — a tornateremben töltötték szabad idejüket.
Nehezebbnél nehezebb gyakorlatokat, fantasztikus táncokat találtak ki, vagy kezükre-lábukra rugalmas öveket és gyűrűket felöltve, nyaktörő mutatványokat végeztek a terem antigravitációs sarkában. Az asztronauták szerettek úszni a nagy medence ionizált, csillogó vizében, amely megőrizte a földi népek bölcsőjének, a Földközi-tengernek gyönyörű kékségét.
Kari Ram ledobta munkaruháját, és a medence felé igyekezett, de egy vidám hang megállította:
— Segítsen, Kari! Maga nélkül nem sikerülhet ez a fordulat.
Tajna Dan, a magas vegyészleány, aki a szeme színéhez illő, csillogó, rövid zöld tunikát viselt, az expedíció legvidámabb és legfiatalabb résztvevője volt. Indulatos gorombaságával nemegyszer felháborította a nyugodt, higgadt Karit, de táncolni a fiatalember éppúgy szeretett, mint Tajna, a vérbeli táncosnő, így hát mosolyogva odament hozzá.
Balról, a medence mellett álló emelvény magasából Afra Devi, az űrhajó biológusa üdvözölte, aki gondosan feltűzte dús fekete haját, mielőtt megkezdené gyakorlatait a trapézon. A rugalmas műanyag padlón óvatosan lépkedve közeledett Afrához Tej Eron, és a lány háta mögött kinyújtotta izmos, erős kezét. Afra a deszka mozgásának ütemére himbálózva hátrahajolt erre a biztos támasztékra. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek; mindketten barnák, erősek és magabiztosak, a bőrük meg olyan sima, amilyenné csak a levegőn és napon való egészséges élet teheti. A fiatal nő alig észrevehető mozdulattal még jobban hátrahajolt, és teljes fordulatot végzett a másodparancsnok karja körül, majd mind a ketten — mintegy táncban összefonódva — máris tovarepültek a terem fölött.
— Mindent elfelejtett! — énekelte Tajna Dan, és forró ujjainak hegyével befogta a műszerész szemét.
— Hát nem szép ez? — felelte kérdéssel Kari, és a hangháttér övezetébe jutva, az első táncmozdulattal magához húzta a lányt.
Kari és Tajna volt az űrhajó legjobb táncospárja. Csak ők tudták — minden más gondolatot és érzést kikapcsolva — teljesen átadni magukat a dallamnak meg a ritmusnak. Kari elszállt a tánc világába; az összehangolt mozdulatok élvezetén kívül nem érzett semmit. A lány keze, amely a vállán feküdt, erős volt és mégis gyöngéd. Tajna zöld szeme elsötétült.
— Maga és a neve… egy — suttogta Kari. — Megjegyeztem, hogy Tajna a régi nyelvben valami ismeretlent, meg nem fejtett titkot jelent.
— Örömet szerez nekem — válaszolta minden mosoly nélkül a lány. — Mindig azt hittem, hogy titkok már csak a kozmoszban maradtak, a mi Földünkön már nincsenek többé. Legalábbis az embereknek nincsenek titkaik; mi mindnyájan egyszerűek, világosan érthetők és tiszták vagyunk!
— És maga sajnálja ezt?
— Néha. Szeretnék olyan emberrel találkozni, aki a régmúltban élt. Aki kénytelen eltitkolni ábrándjait, érzéseit a környező gonoszság elől, megedzeni, hihetetlen erővel teljessé, megingathatatlanná edzeni és nevelni őket.
— Ó, értem én ezt! De én nem az emberekre gondoltam, hanem csak a meg nem fejtett titkokat sajnáltam… Mint a régi regényekben: mindenütt titokzatos romok, ismeretlen mélységek, le nem győzött magasságok, még korábban pedig — rejtélyes erővel bíró, elvarázsolt, elátkozott ligetek, források, tilos ösvények, féltve őrzött házak.
— Igen, Kari! Jó volna itt, az űrhajóban is találni titkos kis zugokat, tilos átjárókat. — Ezek ismeretlen szobákba vezetnének, ahol rejtőzne…
— Mi rejtőzne?
— Nem tudom — vallotta be rövid hallgatás után a műszerész, és megállt.