— Menjünk a könyvtárba. Még két órám van a váltásig. A lány engedelmesen az űrhajó központja felé indult.
A könyvtár, vagy a közös foglalkozások terme, mint minden csillagközi űrhajón, itt is közvetlenül a központi kormányhelyiség mögött volt. Kari és Tajna kinyitotta a harmadik keresztfolyosó légmentesen záródó ajtaját, és kijutott a központi átjáró kétszárnyú, ellipszis alakú nyílásához. Alig lépett rá Kari a bronzlemezre, a két nehéz szárny máris hangtalanul szétnyílt, és a két fiatal hatalmas, rezgő hangot hallott. Tajna boldogan megszorította Kari ujjait.
— Mut Ang!
Mindketten beosontak a könyvtárba. A szórt fény páraként lebegett a matt mennyezet alatt. A mélyedések árnyékában szinte elrejtőzve két ember húzódott meg a mély karosszékekben a filmgyűjtemények oszlopai között. Tajna meglátta Szvet Szimet, az orvost, és Jasz Tinnak, a pulzációs berendezések mérnökének négyszögletes alakját. Jasz Tin behunyt szemmel ábrándozott. Balra, az akusztikai berendezések sima kagylói alatt maga a Tellur parancsnoka hajolt az EMHZ ezüstös tokja fölé.
Már régóta az EMHZ, az elektromágneses hegedűzongora váltotta fel a durva hangzású, temperált zongorát; megőrizte elődjének polifonikus bonyolultságát, és gyarapította is a hegedűhang-árnyalatok gazdagságával. Az erősítők a szükséges pillanatokban megrázó erőt tudtak adni ennek a hangszernek.
Mut Ang nem vette észre a belépőket. Arcát a mennyezet műszertáblái felé emelve egy kissé előrehajolt. A zenész ujjai határozták meg a zengés minden árnyalatát, akár a hajdani zongorán, de nem kalapács és húr segítségével idézték elő a hangokat, hanem már-már az agyműködéshez hasonló finomságú elektromos impulzusokkal.
A Föld és a kozmosz egységének harmonikusan egybefonódó témái lassanként kettéváltak, és távolodni kezdtek egymástól. A csöndes szomorúság meg a kegyetlen távoli mennydörgés ellentétei a tombolásig fokozódtak, amelybe olykor, mint kétségbeesett kiáltás, egy-egy harsány hang hasított bele. A téma ütemes, dallamos kibontakozása egyszer csak teljesen megbénult, Az összeütközés ereje megsemmisítő volt, úgyhogy a disszonanciák lavinájává hullt szét minden, majd mint sötét tóba, a pótolhatatlan veszteség zagyva panaszába siklott át.
Mut Ang ujjai most az áttetsző öröm világos, tiszta hangjait varázsolták elő, amelyek összeolvadtak a kíséret csöndes bánatával.
A könyvtárba fehér köpenyben, nesztelenül besiklott Afra Devi. Szvet Szim, az űrhajó orvosa valami jeleket adott a parancsnoknak. Mut Ang felállt, és a csönd megtörte a hangok hatalmát, elűzte őket, ahogy a gyorsan leszálló trópusi éj elűzi az esthajnalt.
Az orvos meg a parancsnok a hallgatók riadt tekintetétől kísérve kiment a teremből. A másod-asztronavigátorral igen ritkán előforduló baj történt az ügyelet alatt — gennyes vakbélgyulladást kapott. Bizonyára nem teljesítette egészen pontosan a kozmikus utazásra való egészségügyi felkészülés programját. Ezért Szvet Szim most engedélyt kért a parancsnoktól az azonnali műtétre.
Mut Ang kétségét fejezte ki. A korszerű orvostudomány, amely már elsajátította az emberi szervezet impulzív-idegi szabályozásának módszereit — akárha elektronikus berendezéseket irányítana —, sok betegséget ki tudott küszöbölni.
Ám az űrhajó orvosa ragaszkodott a maga igazához: bebizonyította, hogy a betegben olyan begyógyult góc marad, amely épp az űrhajósokra nehezedő óriási fiziológiai túlterhelés folytán, könnyen újabb gyulladást okozhat.
Az asztronavigátor felfeküdt a széles műtőasztalra. Impulzusadók vezetékei hálózták körül: harminchat műszer figyelte szervezetének állapotát. Az elsötétített szobában ütemesen pislogott és halkan megzendült a hipnotizáló készülék. Szvet Szim egy pillantást vetett a műszerekre, majd intett a fejével Afra Devinek, az asszisztensnőnek. A Tellur személyzetének minden egyes tagja több szakmához is értett.
Afra odatolt egy átlátszó üstöt. A kékes folyadékban óriási százlábúhoz hasonló, ízelt fémműszer hevert. Afra kihúzta a műszert a folyadékból, egy másik készülékből pedig kúp alakú hüvelyt vett elő, a hozzácsatolt vékony vezetékekkel vagy csövekkel együtt. Egy halkan kattanó kapcsolás — és a fém százlábú alig hallható zümmögéssel megmozdult.
Szvet Szim megint biccentett, és a készülék eltűnt az asztronavigátor szájában, aki továbbra is nyugodtan lélegzett. Fény gyúlt ki a félig áttetsző képernyőn, amelyet ferdén a beteg hasa fölé állítottak. Mut Ang közelebb húzódott. A belső részek szürke körvonalai egészen tisztán látszottak a zöldes fényben, meg az is, ahogy lassan kúszik rajtuk az ízelt műszer. Egy könnyű kis villanás jelezte, hogy a műszer lökést adott a gyomor záróizmának, behatolt a nyombélbe, majd a vékonybél bonyolult tekervényein kúszott tovább. Még egy rövid út, és a százlábú tompa vége nekifeszült a féregnyúlvány aljának.
Itt, a gennyesedés területén erősebb volt a fájdalom, és a belek önkéntelen mozgása annyira megerősödött a műszer nyomásától, hogy csillapítószerekhez kellett folyamodni. Még néhány perc, és az elemzőgép kiderítette a megbetegedés okát — véletlenül eldugult a nyúlvány —, megállapította a gennyesedés jellegét, és antibiotikumok meg fertőtlenítőszerek megfelelő keverékét javallotta. Az ízelt készülék kibocsátotta hosszú, hajlékony csápjait, amelyek mélyen belenyomultak a féregnyúlványba. A gennyet kiszívták, a nyúlványba került szemcséket eltávolították. Következett az appendix erőteljes kimosása olyan biológiai oldatokkal, amelyek gyorsan begyógyítják mind a nyúlvány, mind a vakbél nyálkahártyáját. A beteg békésen aludt, amíg a belsejében tovább működött az automaták irányította nagyszerű műszer. Az operáció befejeződött, és az orvosnak már csak a készüléket kellett eltávolítania.
A Tellur parancsnoka megnyugodott. Bármilyen nagy is az orvostudomány hatalma, a szervezet előre nem látott sajátságai (mert hisz elképzelhetetlen, hogy az egyedek milliárdjain előre meghatározzák őket) váratlan bonyodalmakhoz vezethetnek, amelyek nem veszélyesek a bolygó óriási gyógyintézeteiben, de félelmetesek egy kis expedícióban.
De nem történt semmi baj. Mut Ang visszatért az elnéptelenedett könyvtárba a hegedű zongorához. Most már azonban nem volt kedve játszani, inkább gondolataiba merült. Az űrhajó parancsnoka vissza-visszatért a boldogságról, a jövőről való tűnődéshez. Negyedszer jár a kozmoszban… De még sohasem gondolt arra, hogy ilyen nagy ugrást tehet téren és időn át. Hétszáz év. Az életnek olyan felgyorsulása, az új eredményeknek és felfedezéseknek olyan nagyarányú felhalmozódása és a tudásnak olyan horizontjai mellett, amelyeket már elértek a Földön! Nehéz ugyan az összehasonlítás, de hétszáz év nem sokat jelentett a régi civilizációk korában, amikor a társadalom fejfödése — mivel nem siettették az ismeretek meg a szükségszerűség — csupán az emberiség további elterjedése, bolygónk egyelőre még lakatlan térségeinek benépesítése felé haladt. Akkoriban még mérhetetlen volt az idő, és az emberiségnek minden változása olyan lassan folyt, mint hajdan a gleccserek az Arktisz meg az Antarktisz szigetein.
Évszázadok szinte csak úgy belesüppedtek a tétlenség ürességébe. Micsoda egy emberélet, micsoda száz vagy ezer év?
Mut Ang szinte iszonyattal gondolt arra: milyen szörnyű lett volna a régi világ embereinek, ha előre tudják, mennyire lassan fejlődnek az akkori társadalmi folyamatok; ha rádöbbennek, hogy bolygónkon még olyan sok évig tart az elnyomás, az igazságtalanság és a rendezetlenség! Hétszáz év múlva visszatérni — a régi Egyiptomban azt jelentette volna, hogy ugyanabba a rabszolgatartó társadalomba kerülünk bele, közben talán még súlyosbodott is az elnyomás; az ezeréves Kínában — ismét ugyanazokat a háborúkat, császári uralkodóházakat látjuk; Európában pedig a középkor éjszakájának kezdetétől az inkvizíció máglyáinak lobogásához, a tomboló népbutításhoz jutunk el.
De most az a próbálkozás, hogy hét-változásokkal, korszerűsítésekkel és új ismeretekkel telezsúfolt — évszázadon át beletekintsünk a jövőbe, szédülést idéz elő a megrázó események iránti mohó érdeklődés miatt.
És ha az igazi boldogság: a mozgás, a változás, az átalakulás, akkor ugyan ki lehetne boldogabb őnála és társainál? És mégsem olyan egyszerű a dolog! Az emberi természet kettős, mint a világ, amely megalkotta és körülveszi. Az örök változásokra való törekvésünk ellenére mindig sajnáljuk a múltat, pontosabban azt a jót, amelyet kiszűr belőle az emlékezet, és amely hajdan az elmúlt aranykorokról alkotott elképzelésekké terebélyesedett.
Akkor önkéntelenül a múltban keresték a jót, annak megismétléséről ábrándoztak, és csupán az erős lelkek látták előre, azok tudták megérezni az emberi élet elkerülhetetlenül bekövetkező megjavulásának és elrendeződésének közeledését. Az ember lelkében azóta mélyen benne él a nosztalgia a múlt iránt; fájlaljuk azt, ami visszahozhatatlanul eltűnt, és szomorúság fog el bennünket az emberiség történetének emlékei és a régi romok láttán. Ez a nosztalgia különösképpen megerősödött az érett, javakorabeli felnőtteknél, és szomorúságot kelt minden gondolkodó és érző emberben.
Mut Ang felállt a hangszer mellől, és megnyújtóztatta erős testét.
Igen, mindez olyan érdekesen és szemléletesen van leírva a történelmi regényekben. Mitől félhet hát az űrhajó fiatal személyzete abban a pillanatban, amikor ugrást végez a jövőbe? A magánytól, attól, hogy nem lesznek majd hozzátartozók? A jövőbe csöppent ember hírhedt magányossága, amit annyiszor meghánytak-vetettek és leírtak a régi regényekben. A magányosságot mindig úgy képzelték el, hogy nincsenek már hozzátartozók, rokonok, holott ezek a hozzátartozók gyakran csupán a formális rokoni kapcsolatokkal összekötött emberek elenyészően kis csoportját alkották. De most, amikor közel áll hozzánk bármelyik ember, amikor nincsenek semmilyen határok vagy olyan konvenciók, amelyek zavarnák az emberek érintkezését bolygónk bármely sarkában?!
Mi, a Tellur személyzete, már elvesztettük minden hozzátartozónkat a Földön. De az egyszer majd elkövetkező jövőben nem kevésbé hozzánk tartozó emberek várnak bennünket; olyan rokonok, akik még többet, még világosabban tudnak és éreznek majd, mint azok a kortársaink, akiket mi örökre elhagytunk — nos, erről, ilyen szavakkal kell beszélnie a parancsnoknak a személyzet fiatal tagjaihoz.
A központi kormányzóhelyiségben Tej Eron beállította kedvelt esti világítását. Csak a legszükségesebb lámpák égtek, azok is halványan, és a nagy kerek helyiség kényelmesebbnek hatott a derengő fényben. A másodparancsnok egyszerű dalocskát dúdolgatott, de közben szüntelenül ellenőrizte a számításokat. Az űrhajó útja a végéhez közeledett — éppen ma kellett az űrhajónak a Kígyótartó csillagkép irányába fordulnia, hogy elhaladjon a tanulmányozott széncsillag mellett. Veszélyessé vált a közeledés. A sugárnyomás annyira kezd növekedni, hogy jóvátehetetlen, szörnyű kárt tehet az űrhajóban, ha az a fénysebességet megközelítő sebességgel halad.
Tej Eron megérezte, hogy valaki ott áll mögötte — hátrafordult.
Mut Ang a másodparancsnok válla fölé hajolva leolvasta a műszerek összegezett adatait az alsó sor négyzet alakú kis ablakairól. Tej Eron kérdően nézett parancsnokára, az pedig bólintott. A másodparancsnok alig észrevehetően megmozduló ujjainak engedelmeskedve az egész űrhajóban felhangzott a figyelmeztető jelzés és a szokványos, fémes hangzású szó:
— Figyelem
Mut Ang magához húzta a mikrofont, az emberek pedig az űrhajó minden helyiségében mozdulatlanná dermedtek, és önkéntelenül a hangszórók álcázott nyílásai felé fordították arcukat: az ember még nem szokott el attól, hogy a hang irányába nézzen, amikor különösen oda akart figyelni.
— Figyelem, figyelem! — ismételte meg Mut Ang. — Az űrhajó tizenöt perc múlva megkezdi a fékezést. Az ügyeleteseken kívül mindenki feküdjék le a kajütjében. A fékezés első fázisa tizennyolc órakor fejeződik be, a második szakasz hat „g” mellett hat napig tart. Az űrhajó az ÉV — életveszély — jelzések után végzi a fordulatot. Befejeztem!
A parancsnok tizennyolc órakor felállt karosszékéből, és miközben igyekezett leküzdeni a fékezéssel mindig vele járó, a derekában meg a tarkójában jelentkező fájdalmat, bejelentette, hogy alighanem lefekszik a hat napig tartó fékezés egész idejére. Viszont a személyzet minden tagja szakadatlanul lesse a műszereket: most folynak a széncsillag tanulmányozását célzó utolsó megfigyelések.
Tej Eron komoran tekintett a távozó parancsnokra. A kozmikus csillagközi űrhajók megbízhatósága és ereje minden egyes tökéletesítéssel növekedett. Még összehasonlítani is nehéz a hatalmas Tellurt azokkal a Föld tengerein úszkáló kis dióhéjákkal, amelyeket hajdanában hajóknak neveztek. De hát a világűr végtelen térségeiben az ő űrhajójuk is Csák törékeny kis dióhéj… Valahogy megnyugtatóbb, ha a parancsnok ébren van a manőver alatt.
Kari Ram kis híján felugrott meglepetésében, amikor meghallotta Mut Ang vidám nevetését. Néhány napja az egész személyzetet felzaklatta az a hír, hogy a parancsnok hirtelen megbetegedett. Kajütjébe csak az orvos járhatott be, és mindenki önkéntelenül lehalkította hangját, ha elhaladt a sima ajtó mellett, amely szorosan be volt zárva. Tej Eron volt kénytelen végrehajtani az egész kitűzött programot — megfordította az űrhajót, újra felgyorsította, hogy kijussanak a széncsillag sugárnyomásának körzetéből, és megkezdhessék a pulzációt vissza, a Nap felé. A másodparancsnok a fölöttese mellett jött, és tartózkodóan mosolygott. Kiderült, hogy a parancsnok az orvossal összebeszélve, szándékosan vonult vissza a parancsnoklástól: lehetővé akarta tenni Tej Eronnak, hogy senki másra nem hagyatkozva, egymaga végezze el az egész műveletet. A másodparancsnok a világért sem ismerte volna be, hogy kétségek gyötörték a visszafordulás előtt, hanem a parancsnokot korholta az egész személyzetnek okozott izgalom miatt.
Mut Ang tréfásan mentegetőzött, és igyekezett meggyőzni Tej Eront, hogy az űrhajó teljes biztonságban van a világűrben. A műszerek nem tévedhettek, minden egyes számítást négyszer ellenőriztek, úgyhogy ez kizárja a pontatlanság lehetőségét. Az is lehetetlen, hogy a csillagot az erős sugárnyomás övezetében kisbolygók és meteoritok zónája vegye körül.
— Csakugyan nem vár többé semmi meglepetést? — érdeklődött óvatosan Kari Ram. — Előre nem látott véletlen természetesen lehetséges: De a kozmosz nagy törvénye, amelyet középarányosítási törvénynek[2] neveznek, mellettünk van. Biztosak lehetünk abban, hogy itt, a kozmosznak ebben az üres zugában semmi újat sem találunk. Egy kicsit megyünk még visszafelé, aztán beindítjuk a pulzációt, és a már kitapasztalt útvonalon a Kígyó Szíve mellett száguldunk egyenest a Nap felé… Hisz már néhány nap óta a Kígyótartó felé haladunk. Most már nem sokáig tart!
— Szinte furcsa: nincs öröm, nincs az az érzés, hogy jó munkát végeztünk, nincs semmi, ami igazolná, hogy hétszáz évre meghaltunk a Föld számára — mondta eltűnődve Kari. — Igen, tudom: több tízezer megfigyelés, számítások, felvételek, feljegyzések milliói. Az anyag új titkait majd ott, a Földön fejtik meg… De mennyire megfoghatatlan és jelentéktelen mindez! A jövő csirája, semmi több!
— De mennyi harcot, munkát és halált vállalt az emberiség, előtte pedig az állatok nemzedékeinek trilliói — a történelmi fejlődés vak útján — éppen a jövőnek ezért a csírájáért! — vetette ellen nagy hévvel Tej Eron.
— Ez mind igaz az ész szempontjából. De az érzés szempontjából számomra csak az ember fontos; a kozmoszban ez az egyetlen erő, amely fel tudja használni az anyag elementáris fejlődését, uralkodni tud rajta. Csakhogy mi, emberek, olyan magányosak vagyunk, végtelenül magányosak. Kétségtelen bizonyítékaink vannak ugyan arról, hogy sok-sok lakott világ létezik, de egyetlen más gondolkodó lény sem váltott még tekintetet a Föld embereivel. Hány ábránd, mese, könyv, dal, festmény sejteti előre ezt a nagy eseményt, de még mindig nem valósult meg. Nem valósult meg az emberiségnek ez a nagy, merész és ragyogó ábrándja, mely réges-régen született, alighogy eloszlott a vallási vakság.
— A vakság! — szólt közbe Mut Ang. — Tudják-e, hogy nem is olyan régi elődeink — már a kozmoszba való első kijutás korszakában — hogyan képzelték el ennek a nagy ábrándnak a megvalósulását? Háborús összeütközés lesz, az űrhajókat vadállati módon szétrombolják — elpusztítják egymást mindjárt az első találkozáskor.
— Elképesztő! — kiáltotta hevesen Kari Ram és Tej Eron.
— Mai íróink nem szeretnek a kapitalizmus végének komor korszakáról írni — jegyezte meg Mut Ang. — Maguk tudják még iskolai tanulmányaikból, hogy az emberiség annak idején a fejlődés nagyon válságos szakaszán ment át.
— Ó, igen! — kapott a szón Kari. — Amikor az emberek előtt már megnyílt az anyag és a kozmosz birtoklásának lehetősége, de a társadalmi viszonyok formái még a régiek maradtak, és a társadalmi tudat fejlődése is elmaradt a tudomány sikereitől.
— Majdnem pontos fogalmazás. Jó emlékezőtehetsége van, Kari! De mondjuk másképpen: a kozmikus megismerés és a kozmikus hatalom ellentétbe került az individualista magántulajdonos kezdetleges világnézetével. Az emberiség egészsége és jövője néhány évig egy hajszálon függött, amíg aztán győzött az új, és az emberiség az osztály nélküli társadalomban egyetlen családdá egyesült… Ott, a világ kapitalista felében, nem láttak új utakat, és megingathatatlannak, változhatatlannak tekintették a társadalmukat, tehát a jövőben is elkerülhetetlennek vélték a háborúkat meg az önpusztítást.
— Hogy nevezhették ők ezt ábrándnak? — szólt gúnyos, kaján nevetéssel Kari. — Márpedig annak nevezték.
— Lehet, hogy minden civilizációnak válságos pontokon kell túljutnia mindenütt, ahol más naprendszerek bolygóin emberiség alakul ki — mondta lassan Tej Eron, és egy futó pillantást vetett a menetirányító műszerek felső számlapjára. — Már két olyan lakatlan bolygót ismerünk, ahol van víz, légkör, valami oxigén-maradék, és ahol a szelek mégis csak holt homokot kavarnak fel, és ugyancsak holt tengerek hullámait görgetik. Űrhajóink lefényképezték őket.
— Nem — mondta fejcsóválva Kari Ram —, nem tudom elhinni, hogy emberek, akik már megismerték a kozmosz végtelenségét és azt a hatalmat, amelyet a tudomány ad a kezükbe, képesek voltak…
…úgy gondolkozni, mint a vadállatok, amelyek csak most sajátították el a logikát? De hisz a régi társadalom ösztönösen alakult ki, a nélkül az előre megadott célszerűség nélkül, amely az emberek építette magasabb rendű társadalmi formákat jellemzi. És az ember értelme, gondolkodásmódja is még csupán annak a formális vagy matematikai logikának kezdetleges stádiumában volt, amely az anyagfejlődés és a természet közvetlen megfigyelés alapján megállapított törvényeinek logikáját tükrözi. Mihelyt az emberiség történelmi tapasztalatokat gyűjtött, mihelyt megismerte a környező világ történelmi fejlődését, létrejött a dialektikus logika mint a gondolkodás fejlődésének magasabb foka. Az ember felfedezte a természet jelenségeinek és tulajdon létezésének kettősségét. Tudatára ébredt annak, hogy egyfelől ő mint egyén nagyon kicsiny és rövid életű — olyan, mint egy csöpp az óceánban, vagy mint egy parányi szikra, mely kihuny a szélben. Másfelől mérhetetlen nagy, mint a világmindenség, amelyet az idő és a tér egész végtelenségében átfog értelmével és érzéseivel.