Mut Ang törte meg elsőnek a csöndet:
— Az én történelmi könyvfilm-gyűjteményemben van egy, amely nagyon jellemző arra a korra. Ezt nem gép fordította le a mai nyelvre, hanem Szanyija Csen, egy történész, aki a múlt században halt meg. Olvassuk el! — A fiatalemberek mohó érdeklődése láttán elmosolyodott, és kiment az orrszakasz folyosójára nyíló ajtón.
— Sohasem leszek igazi parancsnok — sóhajtott fel restelkedve Tej Eron —, lehetetlen tudni mindazt, amit a mi Angunk tud.
— Ő pedig azt mondta énelőttem, hogy rossz parancsnok, mégpedig éppen érdeklődésének széles skálája miatt — felelte Kari, és beült az ügyeletes navigátori székbe.
Tej Eron meglepődve nézett társára. Hallgattak. A műszerek halk zengése változatlannak hatott. Az óriási űrhajó, miután elérte a legnagyobb sebességet, a széncsillagtól távolodva, magabiztosan száguldott abba a kiválasztott négyszögbe, ahol a világűr mélységes sötétségében, gyengén pislákolva, szinte elmerült négy csillagszigetvilág; négy távoli galaxis. Olyan nagy távolságra voltak, hogy az onnan jövő fény erőtlenül elhalt az emberi szemben, ebben a csodálatos műszerben, amelynek alig néhány kvantum sugárzó energia is elegendő.
Váratlanul történt valami. A nagy lokátor képernyőjén felvillant és továbbra is ott imbolygott egy világító pontocska. Fülsiketítő csörömpölés hallatszott, amelytől elállt az asztronauták lélegzete.
Tej Eron gondolkodás nélkül megadta az általános riadó jelét: a parancsnok felhívta a személyzet többi tagját, hogy foglalják el a veszély esetére kijelölt helyeket.
Mut Ang berohant a kormányzóhelyiségbe, és két ugrással a műszerasztalnál termett. A lokátor fekete tükre megélénkült. Benne, mint feneketlen tóban, ott úszott egy piciny fénygömb — éles karimájú, kerek labdacs. Hol felfelé billent, hol lefelé, és lassan jobbra csúszott. Az asztronauták csodálkoztak, hogy a robotok, amelyek mindig előre jelezték, hogy az űrhajó meteoritokkal ütközik össze, mozdulatlanok maradtak. Azt jelenti ez, hogy a képernyőn nem az ő keresősugaruk, hanem idegen fény tükröződik vissza?
Az űrhajó továbbra is az eddigi irányban haladt, és a fénylő pont már az alsó jobb négyzetben repdesett. A hirtelen sejtés arra késztette Mut Angot, hogy összerezzenjen, Tej Eront, hogy beharapja a száját, Kari Ramot, hogy fájásig szorítsa a műszerasztal szélét. Egy soha nem látott tárgy repült feléjük, erős lokátorsugarat lövellt, ugyanolyat, amilyet a Tellur is vetett, messze maga elé.
Olyan szenvedélyes volt a vágy, hogy a sejtés igazolódjék — hogy a remény eszeveszett felröppenése után ne zuhanjanak a kiábrándulás mélységébe, ami már százszor megesett a Föld űrhajósaival —, hogy a parancsnok mozdulatlanná dermedt, és egyetlen szót sem mert kiejteni. És izgalma mintha átragadt volna azokra is, akik ott szembejönnek.
A világító pont kialudt a képernyőn, majd újra felgyulladt, és a villanásokat sűrítve, szabályos időközönként négyszer-négyszer és kétszer-kétszer pislogni kezdett. Ezt a szabályos ismétlődést az egész világegyetemben csak egyetlen erő: az emberi gondolat idézhette elő. Többé nem maradt kétség: csillagközi űrhajó jön szembe.
Itt, a világűr mérhetetlen messzeségében, amelyet most először ért el földi űrhajó, ez csakis egy másik világ űrhajója lehet, egy másik, távoli csillag bolygóiról jöhet.
A Tellur főlokátorának sugara szintén szaggatottá vált. Kari Ram leadta az egyezményes fényjelkulcs néhány jelzését. Egészen valószínűtlennek látszott, hogy ezek az egyszerű gombnyomások ott elöl, az ismeretlen űrhajó képernyőjén a villanások szabályos ismétlődését idézik elő.
Mut Ang hangja izgalmat árult el, ahogy megszólalt az űrhajó hangszóróiban:
— Figyelem, figyelem! Idegen űrhajó jön szembe velünk! Eltérünk az eddigi iránytól, és rendkívüli fékezést végzünk. Minden munkát abbahagyni! Rendkívüli fékezés!
Egy másodpercet sem volt szabad elvesztegetni. Ha a szembejövő űrhajó is körülbelül ugyanolyan sebességgel halad, akkor a két űrhajó közeledésének gyorsasága — másodpercenként kétszázkilencvenötezer kilométer — megközelíti a fénysebességet. A lokátor néhány másodpercet hagyott még az embereknek a cselekvésre. Mialatt Mut Ang a mikrofonba beszélt, Tej Eron súgott valamit Karinak. A feszültségtől egészen sápadt ifjú félszóból is megértette, és valami manipulációt végzett a lokátor műszerasztalán.
— Ragyogó! — kiáltott fel a parancsnok, figyelve, hogy a sugár nyilat ír le az ellenőrző képernyőre, aztán balra, visszafelé hajlítja, úgyhogy az végül csigavonallá kanyarodik. Nem telt el több tíz másodpercnél. A képernyőn felvillant egy nyíl alakú fénylő kontúr, majd a fekete kör jobb oldala felé kanyarodott, végül egy pillanat alatt csigavonallá tekeredett. A megkönnyebbülés sóhaja, szinte nyögés tört fel egyszerre a központi kormányzóhelyiségben figyelő emberekből. Azok az ismeretlenek, akik feléjük száguldottak a világűr titokzatos mélységeiből, megértették őket! Legfőbb ideje!
Megszólaltak a riadócsengők. Most már nem az idegen lokátor sugara, hanem az űrhajó szilárd teste tűnt fel a fő képernyőn. Tej Eron villámgyors mozdulattal kikapcsolta azt a robotot, amely az űrhajót vezette, és ő maga térítette egy hajszálnyit balra a Tellurt. A csengők elhallgattak, a képernyő fekete tava kihunyt. Az emberek alig vehették észre azt a vékony fénycsíkot, amely tovasiklott a jobb oldali áttekintő lokátoron. A két űrhajó elképzelhetetlen sebességgel elszáguldott egymás mellett, és máris eltávolodott egymástól.
Beletelik néhány napba, míg újra találkoznak. Nem szalasztották el a pillanatot: mind a két űrhajó lefékez, megfordul, és a pontos gépek számításai szerint repülve, ismét közeledik majd a találkozás helyéhez!
— Figyelem, figyelem! Rendkívüli fékezés! Minden részleg adjon készenléti jelzést! — mondta a mikrofonba Mut Ang.
A részlegek készenlétét jelző zöld fények máris ott sorakoztak a motoros számlálóműszerek megmerevült mutatói fölött. Az űrhajó motorjai elhallgattak. H várakozásban mozdulatlanná dermedt az egész űrhajó. A parancsnok gyorsan körülnézett a kormányzóhelyiségben, lekapcsolta a fékezés irányítására szolgáló robotot, és egyúttal a karosszékek felé intett fejével. Segítőtársai látták, ahogy elkomorodva hajol a program skálája fölé, és a 8-as számra fordítja a főkapcsolót.
Lenyelni egy pirulát, amely csökkenti a szívműködést, gyorsan beleülni a karosszékbe, és megnyomni a robot kapcsolóját — néhány másodperc műve volt.
Az űrhajó mintha beleütközött volna valamibe a világűrben; ha a hajdankorban így megbotlott egy-egy hátasló, a lovasa — a sors kénye-kedve szerint — lebukfencezett róla. A hatalmas űrhajó szinte felágaskodott. „Lovasai” a hidraulikus karosszékek mélyébe és enyhe kábulatba estek.
A Tellur könyvtárában összegyűlt az egész személyzet. Csak egy ügyeletes maradt az űrhajó bonyolult elektronikus műszereinek összeköttetését biztosító készülékeknél. A Tellur megfordult a fékezés után, de addigra már több mint tízmilliárd kilométerre távolodott el a találkozás helyétől. Az űrhajó lassan, az abszolút sebességének egyhuszadával haladt, miközben minden számítógép szüntelenül ellenőrizte és helyesbítette az irányt. Ismét meg kellett találni egy láthatatlan pontot a végtelen kozmoszban és azon a ponton egy immár végképp jelentéktelen kis porszemet — az idegen űrhajót. Előreláthatólag nyolc napig tart a csaknem elviselhetetlen várakozás. Ha a számításokban és a hajó viselkedésében mutatkozó eltérés nem lesz nagyobb a megengedettnél; ha azok az ismeretlenek szintén nem tévednek, és ha ők is ugyanilyen tökéletes műszerekkel, ugyanilyen engedelmes űrhajóval rendelkeznek, akkor a két hajó olyan közel kerül, hogy lokátoraik sugaraival a vaksötétben is kitapogathatják egymást.
Akkor az ember, egész történelme során először, érintkezésbe kerül azokkal, akik gondolkodásban, erőben és törekvéseikben testvérei, akiknek létezését az ember végtelenül éles elméje már rég megsejtette, sőt kétségtelenül be is bizonyította. A szörnyű nagy térbeli és időbeli távolságok, amelyek elválasztják— a lakott világokat, mindeddig legyőzetlenek maradtak. De most, lám, a földi emberek kezet nyújtanak a kozmosz más gondolkodó lényeinek, majd pedig — még tovább haladva — ismét más csillagokról való új testvéreiknek. A gondolat és a munka láncolata végighúzódik a világűr feneketlen mélységein, mint a természet elemi erői fölötti végső győzelem ünnepi menete.
Évmilliárdokig kellett nyüzsögni a tengeröblök sötét és meleg zugaiban az apró, élő nyálkacsomóknak, majd megint több százmillió év alatt immár bonyolultabb lények alakultak ki belőlük, amelyek végül kijöttek a szárazföldre. Teljesen a környező erők függvényeként, az életért, a fajfenntartásért folytatott sötét harcban telt el újabb millió és millió évszázad, amíg végül kifejlődött a nagyagy — a táplálékszerzés, a létért való küzdelem leghatásosabb eszköze.
Az élet fejlődésének üteme meggyorsult, a létért való küzdelem élesebbé vált, és gyorsabb lett a természetes kiválasztódás is. Áldozatok, áldozatok, áldozatok — felfalt növényevők, éhen pusztuló ragadozók, elhulló gyöngék, megbetegedett, elöregedett állatok; aztán olyanok, amelyek a nőstényért vívott harcban vagy az utódok védelmezésekor estek el, vagy amelyek elemi csapás áldozataivá váltak.
Így volt ez a fejlődés vak útjának egész folyamán, amíg a nagy eljegesedés nehéz életkörülményei közt a majomnak egy távoli rokona értelmes munkával nem cserélte fel a táplálékszerzés vadállati módját. Ekkor, miután felismerte a közös munkában és az értelmes tapasztalatban rejlő roppant nagy erőt — emberré vált.
De még ezután is sok évezred telt el, mind teli háborúkkal, szenvedéssel, éhínséggel, elnyomással, tudatlansággal és a jobb jövőbe vetett reménnyel.
Az utódok igazolták is őseik reményeit: elkövetkezett a jobb jövő, és az emberiség, az osztály nélküli társadalomban egyesülve, a félelemtől és az elnyomástól megszabadulva a tudás és a művészet soha nem látott magaslatára emelkedett. Bebizonyosodott, hogy meg tud birkózni a legnehezebbel: a kozmikus térségek leigázásával. És most az élet meg az ember felfelé vezető egész nehéz útját, az egész összegyűjtött hatalmas tudást, a végtelen nagy erőfeszítést és munkát végül a nagy hatósugarú csillagközi űrhajó feltalálása koronázta meg, a Telluré, amelyet a Tejút feneketlen mélységébe vetettek. Az anyag fejlődésének a Földön és a Naprendszerben elért csúcspontja a Tellur révén most fog érintkezni egy másik csúcsponttal, annak a valószínűleg nem kevésbé nehéz útnak legújabb eredményével, amely ugyancsak évmilliárdokig tartott a világmindenségnek egy másik kis zugában.
Ilyen vagy olyan formában ezek a gondolatok izgatták a személyzet többi tagját is. A pillanat óriási felelősségének tudata még a fiatal Tajnát is komolyságra késztette, ők, akik csupán maroknyi képviselői a sokmilliárdos földi emberiségnek, vajon méltók lesznek-e hőstetteihez, munkájához, fizikai tökéletességéhez, eszéhez és állhatatosságához?
Hogyan készüljenek fel a küszöbönálló találkozásra? Fel kelt idéznünk azt az egész véres és nagy harcot, amelyet az emberiség a test és a lélek szabadságáért vívott!
A legfontosabb, a leglenyűgözőbb és legtitokzatosabb az a kérdés volt: milyenek azok, akik most felénk közelednek? Szörnyűek vagy gyönyörűek — mármint a mi földi ízlésünk szerint?
Afra Devi, a biológus kért szót.
A fiatal nő, akit még jobban megszépített az idegfeszültség, gyakran emelte pillantását az ajtó fölötti képre. Az Egyenlítői Afrika holdhegyeinek perspektivikus színezéssel készült nagy panorámája — a zord, erdős lejtök és a fényt árasztó sziklás gerinc megrázó ellentétével — mintegy kidomborította gondolatait.
Afra azt mondta, hogy az emberiség rég elvetette azt a hajdan elterjedt elméletet, amely szerint a gondolkozó lények bármilyen alakúak, a legkülönfélébb felépítésűek lehetnek. A vallásos babonák csökevényei még komoly tudósokat is arra a meggondolatlan feltevésre késztettek, hogy a gondolkodó agy bármilyen testben kifejlődhet, ahogy például azelőtt bármilyen alakban megjelenő istenekben hittek. Holott valójában az ember külseje — az egyetlen olyan földi lényé, amelynek gondolkozó agya van — természetesen nem véletlenül olyan, amilyen, hanem megfelel a lény legszélesebb körű, sokoldalú alkalmazkodásának, annak a képességnek, hogy óriási szellemi megterhelést viseljen el, valamint idegrendszere rendkívüli aktivitásának.
Az emberi szépségről és általában a szépségről alkotott fogalmunk több ezer éves tapasztalatból — a konstruktív célszerűségnek és különféle cselekvésekre való alkalmasság tökéletességének ösztönös érzékeléséből — született. Ezért szépek a hatalmas gépek, a tenger hullámai, a fák, a lovak, habár mindezek élesen különböznek az ember külsejétől. Maga az ember pedig agyának fejlettsége folytán még állat korában megszabadult a szűk specializálódásnak, a csupán egyfajta életmódhoz való alkalmazkodásnak szükségszerűségétől, ami pedig a legtöbb állatra jellemző.
Az ember lába nem alkalmas arra, hogy szakadatlanul fusson, akár szilárd talajon is — még kevésbé süppedékesen —, de azért biztosítani tudja a hosszan tartó és gyors helyváltoztatást; lehetővé teszi, hogy felkapaszkodjék a fára, sziklát másszon. Az ember keze pedig a leguniverzálisabb szerszám, millió dolgot lehet végezni vele, és ami a legfontosabb — ez tette emberré az egykori állatot.
Az ember már kialakulásának korai szakaszaiban is egyetemes szervezetként fejlődött, amely a legkülönfélébb körülményekhez is tud alkalmazkodni. Az emberi szervezetnek ez a sokoldalúsága a társadalmi életre való további áttérés során még nagyobb, még változatosabb lett, akárcsak a tevékenysége. Az ember szépsége — minden más igen célszerűen felépített testű állatéhoz viszonyítva — a tökéletességen kívül jelenti még a rendeltetés egyetemességét, amelyet csak fokoz és tovább csiszol az értelmi tevékenység, a szellemi nevelés.
— A más világból jövő gondolkodó lény, ha már eljutott a kozmoszba, akkor ugyanolyan magasrendű, tökéletes, egyetemes, vagyis szép! Nem létezhet semmiféle gondolkozó szörny, embergomba vagy polipember! Nem tudom, hogyan fest majd ez a valóságban, alaki hasonlóságot is találunk-e majd, vagy csak valamilyen más jellegű szépséget, de ez elkerülhetetlen! — fejezte be felszólalását Afra Devi.
— Nekem tetszik ez az elmélet — támogatta a biológust Tej Eron —, csak hát…
— Értem — vágott közbe Afra. — Még az általánosan megszokott külsőtől való jelentéktelen eltérések is a torzság hatását keltik, itt pedig túl nagy az eltérések valószínűsége. Hisz a formától való jelentéktelen eltéréseket is — az orr, a szemhéj, az ajak hiányát —, melyeket sérülés okoz, úgy érzékeljük, mint torzságot, és ezek épp azért szörnyűek, mert általános emberi alapokon nyugszanak. A ló vagy a kutya pofája nagyon élesen elüt az emberi arctól, de mégsem torz, hanem éppenséggel szép. Ennek az a magyarázata, hogy megvan benne a célszerűség szépsége, a sérült emberi arcon pedig megbomlott az összhang…
— Következésképpen ha külsőleg nagyon különböznek is majd tőlünk, azért mégsem látjuk torznak őket? De hátha ugyanolyanok, mint mi, csak szarvuk meg ormányuk van? — makacskodott Tej.
— Gondolkodó lénynek nincs szüksége szarvra, így hát nem is lesz neki soha. Az orr esetleg ormányszerűvé nyúlhat; bár ha van kéz, amely nélkül nem lehet ember az ember, akkor az ormány fölösleges. Ez azonban csak sajátos eset lesz, nem pedig a gondolkozó lény külső felépítésének elengedhetetlen feltétele. De mindaz, ami történelmileg a természetes kiválasztódás eredményeként alakul törvényszerűséggé, az eltérések sokaságának valamiféle középarányosává válik. Éppen itt mutatkozik meg teljes szépségében a sokoldalú célszerűség. Így hát én nem várok ilyen vagy olyan szarvú és farkú szörnyetegeket a szembejövő űrhajón — azoknak nincs ott semmi keresnivalójuk! Az életnek csupán a legalacsonyabb formái nagyon különbözők; minél magasabbra jutnak, annál jobban hasonlítanak egymáshoz. A paleontológia megmutatja nekünk, milyen szigorú keretek közé szorította az evolúció a magasabb rendű szervezeteket; gondoljunk arra, hogy külsőleg száz meg száz esetben tökéletesen hasonlít egymáshoz a magasabb rendű gerincesek két teljesen különböző osztálya — az erszényeseké, meg a méhlepényeseké.
— Győzött! — adta meg magát Tej Eron, és ahogy végignézett a jelenlevőkön, látszott: büszke jó barátjára.
Ifjúi zavarában enyhén elpirulva, váratlanul Kari Ram szállt vele vitába. Azt mondta, hogy azok az idegen lények, még ha teljesen emberi és szép burokkal — testtel — rendelkeznek is, esetleg végtelenül elütnek tőlünk az értelmüket, a világról és az életről alkotott felfogásukat illetően. És akármilyen kiváló képességűek, hátha kegyetlen és félelmetes ellenségeinkké válnak. Ekkor Mut Ang vette védelmébe a biológust.
— Csak nemrég gondolkoztam ezen — mondta a parancsnok —, és rájöttem, hogy a fejlődés legfelső fokán gondolkodó lények között semmilyen nézeteltérés sem lehet. Az ember gondolkodása, értelme a környező világ, az egész kozmosz logikai fejlődésének törvényeit tükrözi. Ebben a vonatkozásban az ember — mikrokozmosz. A gondolkozás a világegyetem törvényeit követi; azok pedig mindenütt egységesek. A gondolkozás alapja — bárhol jelenjék is meg — mindenütt a matematikai és a dialektikus logika lesz. Nem lehet semmilyen más, egészen eltérő gondolkozás, mint ahogy nem létezhet ember társadalmon és természeten kívül…
Az örömteli felkiáltások elnyomták a parancsnok hangját. — Nem túlzás ez? — szólt rosszallóan Mut Ang.
— Nem — szállt vitába vele bátran Afra Devi —, mindig lelkesítő, ha egész sereg ember gondolatai egybehangzanak. Ez a záloga a gondolatok helyességének, és a baráti támogatás érzése… kivált ha a kérdéseket a tudomány különböző oldalairól közelítjük meg…