— Ez így van — mondta egyetértően Mut Ang —, két különböző bolygó lakói, akik már kijutottak a kozmoszba, könnyebben egyetértenek, mintegy és ugyanazon bolygónak két vad népe
— De hogy is állunk a háború elkerülhetetlenségével— még a kozmoszban is! — , amelyről még a kultúra meglehetősen magas fokán álló őseink is meg voltak győződve? — kérdezte Kari Ram.
— Hol van az a híres könyv, amelyet ígért? — kapott észbe Tej Eron. — Arról a két űrhajóról, amelyek mindjárt az első találkozáskor el akarták pusztítani egymást.
A parancsnok megint a szobájába indult. Ezúttal semmi akadály sem jött közbe: Mut Ang egy nyolcágú csillaghoz hasonló kis mikrofilmmel tért vissza, és betette az olvasógépbe. A régi amerikai szerző fantasztikus írása minden űrhajóst érdekelt.
Az első találkozás című elbeszélés drámai színekkel írta le egy földi űrhajó találkozását egy idegennel a Rák-ködben, a Naptól több mint ezer parszek távolságra. A földi űrhajó parancsnoka kiadta a parancsot, hogy azonnali megsemmisítésre készítsenek elő minden csillagászati térképet, megfigyelési anyagot, az irányra vonatkozó számításokat, a meteoritok szétzúzására szolgáló ágyúkat pedig mind fordítsák az idegen űrhajó ellen. A földi emberek ezután azt a roppant felelősséget követelő problémát kezdték meghányni-vetni: van-e joguk tárgyalásokba bocsátkozni az idegen űrhajóval, vagy azonnal meg kell rohamozniuk és el kell pusztítaniuk? A Föld embereinek izgalmát az a félelem okozta, hogy az idegenek megállapíthatják a földi űrhajó útvonalát, és mint hódítók jelennek meg bolygónkon.
Az űrhajó legénysége vitathatatlan igazságként fogadta a parancsnok vad gondolatait. A parancsnok véleménye szerint két egymástól függetlenül keletkezett civilizáció találkozása elkerülhetetlenül az egyik leigázásához és annak a győzelméhez vezet, aki erősebb fegyverrel rendelkezik. A kozmoszban való találkozás vagy kereskedést, vagy háborút jelent — semmi más sem jutott eszébe a szerzőnek.
Hamarosan kiderült, hogy az idegenek nagyon hasonlítanak a földi emberekhez, noha csak infravörös fénynél látnak, és rádióhullámok útján érintkeznek egymással; mindazonáltal az emberek nyomban megfejtették az idegenek nyelvét, és megértették gondolataikat. Az idegen űrhajó parancsnokának társadalmi ismeretei ugyanolyan szegényesek voltak, mint a földi emberekéi. Azon a feladaton törte a fejét, hogyan kerüljön ki élve ebből a végzetes találkozásból, és ne pusztítsa el a földi hajót.
Az a veszély fenyegetett, hogy a régóta várt nagyszerű véletlen — két különböző emberiség képviselőinek első találkozása — szörnyű katasztrófába torkollik. A két űrhajó egymástól körülbelül hétszáz mérföldnyire lebegett a világűrben, és egy robot — gömb alakú űrcsónak — révén már több mint két hete tárgyaltak.
A két parancsnok— biztosította egymást békeszeretetéről, de azt is hangoztatta, hogy nem bízhat semmiben. Kilátástalan lett volna a helyzet, ha nincs ott a regény főhőse, a fiatal asztrofizikus. Ruhája alá borzalmas robbanóerejű bombákat rejtve, a parancsnokkal együtt vendégként átment az idegen űrhajóra. Ott ultimátumot adtak: ki kell cserélni az űrhajókat. A fekete űrhajó személyzetének egy része szálljon át a földire, a földiek egy része pedig az idegenre — miután előzőleg ártalmatlanná tették a meteoritok szétzúzására szolgáló ágyúikat —, sajátítsák el a különféle rendszerek irányítását, és szállítsanak át minden ingóságot. A bombákkal felfegyverzett két hős pedig egyelőre maradjon ott az idegen űrhajón, hogy holmi fondorlat esetén rögtön felrobbantsa az űrhajót. Az idegen űrhajó parancsnoka elfogadta az ultimátumot. A két űrhajó kicserélése és ártalmatlanná tétele szerencsésen lezajlott. A fekete űrhajó az emberekkel, a földi meg az idegenekkel sietve eltávozott a találkozás színhelyétől, és eltűnt a köd gázának gyönge, villózó fényében.
…Hangzavar töltötte be a könyvtárt. Már az olvasás alatt hol az egyik, hol a másik fiatal adta tanújelét türelmetlen ellenzésének, és égett a vágytól, hogy vitába szálljon a regénnyel. Most, amikor beszélni kezdtek, alig tudták elkerülni a legnagyobb udvariatlanságot — annak számított, ha valaki megpróbált közbevágni. Mindnyájan a parancsnok felé fordultak, mintha ő volna a felelős ezért a régi regényért, amelyet most kiragadott a feledésből.
A többség arról beszélt, hogy teljesen ellentétben áll egymással a cselekmény kora és a hősök pszichológiája. Ha az az űrhajó alig három hónap alatt négyezer fényévre el tudott távolodni a Földtől, akkor a regény cselekménye nyilvánvalóan még a mainál is későbbi korban játszódik, hisz ilyen mélyen még senki sem hatolt be a kozmoszba. A regényben pedig a földi emberek gondolatai és cselekedetei semmiben sem különböznek a sok évszázaddal ezelőtt megszűnt kapitalizmus idején megszokottaktól. Bőven akadnak tisztára technikai jellegű hibák is: a két űrhajó semmiképpen sem állhatott meg olyan gyorsan, és az idegen gondolkodó lények nem érintkezhettek egymással rádióhullámok révén. Ha az a bolygó — amint a regényben utalnak rá — csaknem a földihez hasonlóan sűrű légkörrel rendelkezett, akkor szükségképpen ki kellett fejlődnie az emberéhez hasonló hallásnak is. Ez összehasonlíthatatlanul kisebb energiafogyasztást igényel, mint a rádióhullámok előállítása vagy a bioáramokkal való érintkezés. Az is valószínűtlen, hogy olyan gyorsan megfejtették az idegenek nyelvét, mégpedig olyan pontosan, hogy betáplálhatták a fordítógépbe…
Tej Eron megjegyezte, hogy a szerző elképzelése a kozmoszról igen szegényes, és ez annál is meglepőbb, mert Ciolkovszkij, a régmúltban élt nagy tudós már több évtizeddel a regény megírása előtt figyelmeztette az emberiséget, hogy a kozmosz felépítése sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk. A dialektikus gondolkodók intelme ellenére némely tudós úgy vélte, hogy ő a megismerésnek már szinte legvégső határáig eljutott.
Ahogy teltek az évszázadok, a tömérdek felfedezés végtelenül bonyolulttá tette elképzeléseinket a jelenségek kölcsönös összefüggéseiről, és éppen ezáltal mintegy elodázta és lelassította a kozmosz megismerését. Ezzel egyidejűleg azonban a tudomány igen sok kerülő utat talált a bonyolult problémák és a műszaki feladatok megoldására. Ilyen kerülő út volt például a pulzációs űrhajók megalkotása, melyek szinte a mozgás megszokott törvényein kívül közlekednek. A matematikai logika látszólagos zsákutcáinak éppen az effajta leküzdésében rejlett a jövő hatalma. De Az első találkozás szerzője még csak nem is sejtette a megismerésnek azt a végtelenjét, amely az ő korabeli nagy dialektikus gondolkodók egyszerű képletei mögött meghúzódott.
— Senki sem vett figyelembe még egy körülményt — szólalt meg váratlanul a hallgatag Jasz Tin. — Ezt a regényt angolul írták. Minden név, becenév és humoros kifejezés angol maradt. Ez nem elhanyagolható! Én műkedvelő nyelvész lévén, tanulmányoztam az első univerzális nyelv kialakulásának folyamatát. Az angol a múltban a legelterjedtebb nyelvek egyike volt. Az író mintegy tükörképét adta a társadalmi formák megingathatatlanságába, helyesebben, végtelen sokáig fennállásába vetett hitnek. Az ókori rabszolgatartó világnak vagy a feudalizmus korszakának lassú fejlődését, a régi népek kényszerű béketűrését tévesen általában a társadalmi viszonyok valamennyi formájának — a nyelveknek, a vallásoknak és végül a legutolsó ösztönös, vagyis a kapitalista társadalomnak — állandósága gyanánt fogták fel. A kapitalizmus utolsó szakának veszélyes társadalmi kiegyensúlyozatlanságát változhatatlannak tartották. Az angol nyelv már akkor archaikus csökevény volt, mert voltaképpen két nyelvet foglalt magában: egy írottat meg egy fonetikust, így hát egyáltalán nem volt alkalmas fordítógépek számára. Meglepő, hogy a szerző nem ébredt rá, hogy annál erősebben és gyorsabban változik a nyelv, minél gyorsabban változnak az emberek kapcsolatai meg a világról alkotott elképzeléseik!
Kiderült, hogy a félig elfelejtett, ókori szanszkrit nyelv a leglogikusabb felépítésű, így hát ez lett a fordítógépek számára szerkesztett közvetítő nyelv alapja. Rövid idő múltán a közvetítő nyelvből kialakult bolygónk első univerzális nyelve, amely azóta persze még sok változáson ment át. A nyugati nyelvek rövid életűnek bizonyultak. Még kevésbé bizonyultak tartósnak a vallási hagyományokból, a régóta holt, tehát már idegen nyelvekből vett személynevek.
— Jasz Tin rátapintott a lényegre — kapcsolódott bele a beszélgetésbe Mut Ang. Még a „tudományos” tudatlanságnál vagy a helytelen módszereknél is szörnyűbb a vaskalaposság: a társadalmi berendezkedés ama formáinak makacs védelmezése, amelyek egészen nyilvánvalóan elavultak már a kortársak szemében is. E vaskalaposság alapját — a közönséges tudatlanság kevésbé gyakori eseteinek kivételével — természetesen az alkotta, hogy személyes érdekek tűződtek annak a társadalmi rendnek a fenntartásához, amelyben azok a védelmezők sokkal jobban éltek, mint az emberek többsége. Ha pedig így van, akkor mit törődtek ők az emberiséggel, az egész bolygó sorsával, energiakészleteivel, lakóinak egészségével?
Az éghető ásványok készleteinek esztelen elpocsékolása, az erdők kiirtása, a folyók meg a talaj kimerülése, az atomfegyver gyilkos fajtáinak létrehozásával kapcsolatos rendkívül veszélyes kísérletek — mind egybevéve meghatározta azoknak a cselekvéseit és világnézetét, akik mindenáron igyekeztek megőrizni azt, ami már idejét múlta, elavult, és ezzel sok szenvedést okozott, félelmet keltett az emberek többségében. Éppen itt csírázott ki és burjánzott el a kizárólagos előjogok mérges magva; az a koholmány, hogy egy-egy csoport, osztály vagy emberfaj fölötte áll a másiknak, más szóval az erőszak meg a háború igazolása — mindaz, ami a régmúlt időkben a fasizmus nevet kapta.
Az előjogokat élvező csoport elkerülhetetlenül fékezni fogja a fejlődést, mert arra törekszik, hogy az ő számára minden maradjon a régiben, a társadalom megalázott része pedig harcolni fog a fékezés ellen, a saját előjogaiért. Minél erősebb volt a kiváltságos csoport nyomása, annál jobban fokozódott az ellenállás, éleződtek a harc formái, elharapózott a kölcsönös kegyetlenkedés, következésképpen hanyatlott az emberek erkölcsi állapota. Vigyék át ezt az egy országban folyó osztályharcról a kiváltságos és az elnyomott országok egymás közötti harcára. Jusson eszükbe a történelemből az új, a szocialista társadalom és a régi, a kapitalista világ országai közötti harc, és akkor megértik, miért született meg a háborús ideológia, a háborúk elkerülhetetlenségének propagandája, mely szerint háború mindig lesz, még a világűrben is. Én itt a gonosznak a szívét látom, azt a kígyót, amely — bárhogy elrejtik is — okvetlenül marni fog, mert szükségképpen marnia kell. Jusson eszükbe, milyen baljós vörös-sárga fénnyel égett az a csillag, amely mellett célunk felé repülve elhaladtunk…
— A Kígyó Szíve! — kiáltott fel Tajna.
— A Kígyó Szíve! A régi társadalmat védelmező, a háború és a kapitalizmus szükségszerűségét hirdető irodalom szíve is ilyen mérges csúszómászónak a szíve.
— Következésképpen a mi aggodalmunk szintén a kígyó szívének az utóhatása, amely még a régi időkből maradt ránk! — jegyezte meg komolyan és szomorúan Kari. — Én pedig bizonyára a legkígyóbb ember vagyok mindnyájunk között, mert bennem még van aggodalom vagy kétség, vagy minek nevezzem…
— Kari! — kiáltott rá szemrehányóan Tajna. De a fiatalember makacsul folytatta:
— A parancsnok jól beszélt itt a legmagasabb civilizációk halálos válságairól. Mindnyájan ismerünk elpusztult bolygókat, amelyeken épp ezért semmisült meg az élet, mert a rajtuk lakó emberek nem tudták leküzdeni az atomháborús veszélyt, megteremteni az új társadalmat a tudomány törvényei szerint; nem tudtak egyszer s mindenkorra véget vetni a pusztítás szenvedélyének, hogy kitépjék a kígyó szívét! Tudjuk, hogy bolygónknak is csak nehezen sikerült elkerülnie ezt a sorsot. Ha nem jelenik meg Oroszországban az első szocialista állam, amely megvetette a bolygó életében bekövetkező nagy változások alapját, akkor elburjánzik a fasizmus, és kitörnek a gyilkos nukleáris háborúk! De hátha ők ott — a fiatal asztronavigátor arrafelé mutatott, ahonnan az idegen űrhajót várták —, hátha ők még nem jutottak túl azon a veszélyes hegyfokon?
— Kizárt dolog, Kari! — felelte higgadtan Mut Ang. — Lehetséges bizonyos hasonlóság az élet legmagasabb formáinak és a társadalom legmagasabb formáinak kialakulásában. Az ember csakis a környező természet viszonylag szilárd, tehát sokáig fennálló kedvező viszonyai között fejlődhetett ki. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem voltak változások, ellenkezőleg: voltak, mégpedig meglehetősen gyökeresek, de csak az embernek és nem az egész természetnek a viszonylatában. Ám katasztrófák, nagy megrázkódtatások és gyökeres változások megakadályozták volna ilyen magasrendű gondolkodó lény kifejlődését. Ugyanúgy a társadalom legmagasabb formája is — amely meg tudta hódítani a kozmoszt: űrhajókat építve behatolt a világűr feneketlen mélységeibe — minderre csupán az emberiség életkörülményeinek az egész bolygóra kiterjedő stabilizálódása után, más szóval: a kapitalizmus okozta katasztrofális háborúk nélkül lehetett képes… Igenis: azok, akik ott szembejönnek velünk, szintén túljutottak a válságos ponton, szintén szenvedtek, és közülük sokan elpusztultak, amíg felépítették az igazi, a bölcs társadalmat!
— Én úgy vélem, hogy a különböző bolygók civilizációinak történetében van valami elementáris bölcsesség — mondta Tej Eron. — Az ember nem hódíthatja meg a világmindenséget addig, amíg el nem éri az élet legmagasabb fokát, ahol nincsenek háborúk, ahol minden egyes ember a legnagyobb felelősséget érzi minden testvére iránt!
— Az emberiség, miután végleg felemelkedett a kommunista társadalom legfelső fokára, kozmikus hatalomra tett szert, és ezt csakis ezen az úton szerezhette meg, más alternatíva nincs! — kiáltott fel Kari. — És nincs semmilyen más emberiség számára sem, ha így nevezhetjük a szervezett, gondolkozó élet legmagasabb formáit.
— Mi, a mi űrhajónk: a földi emberiség keze, amelyet kinyújtott a csillagok felé mondta komolyan Mut Ang —, és ez a kéz tiszta! Ám ez nem lehet csupán a mi különleges tulajdonságunk! Nemsokára ugyanilyen tiszta és hatalmas kezet érintünk meg!
A fiatalok nem bírták megállni — lelkes felkiáltásokkal fogadták a parancsnok következtetését. De az idősebbek is — akik pedig már eljutottak odáig, hogy férfiasan uralkodjanak érzéseiken — látható izgalommal vették körül Mut Angot.
Valahol elöl, még mindig irtózatos távolságra, repült feléjük egy idegen és messzi csillag bolygójáról való űrhajó. A Föld emberei a bolygójukon megszületett élet fejlődésének milliárd évei után most először fognak érintkezni más, szintén emberi lényekkel. Nem meglepő, hogy az asztronauták, bármennyire türtőztették is magukat, lázas izgalomba jöttek. Szinte lehetetlennek látszott, hogy most ki-ki visszavonuljon pihenni, és a várakozás türelmetlenségétől égve egyedül maradjon önmagával. De Mut Ang, miután kiszámította a két űrhajó találkozásának idejét, azt parancsolta Szvet Szimnek, hogy mindenkinek adjon nyugtatószereket.
— A legjobb lelki és testi állapotban kell találkoznunk testvéreinkkel — válaszolta határozottan a tiltakozásokra. Még óriási munka vár ránk: meg kell értenünk őket, és tudnunk kell beszélni magunkról. Átvenni az ő tudásukat. És átadni a magunkét! mondta a szemöldökét összevonva Mut Ang. — Még sohasem féltem ennyire a tudásom fogyatékossága meg az illetéktelenségem miatt. — Az izgalomtól elváltozott a parancsnok máskor oly nyugodt arca, szorosan összekulcsolt ujjai is elfehéredtek.
Az asztronauták talán csak most eszméltek rá, milyen felelősséget ró mindegyikükre ez a rendkívüli találkozás. Ellenkezés nélkül bevették a pirulákat, és szétszéledtek.
Mut Ang csak Karit tartotta maga mellett, majd némi tétovázás után egy pillantást vetett Tej Eron hatalmas alakjára, és egy mozdulattal őt is behívta a kormányzóhelyiségbe. A parancsnok egy fáradt sóhajjal kinyújtózott a karosszékben, lehajtotta fejét, és mindkét kezével eltakarta az arcát.
Tej és Kari hallgatott. Nem merték megzavarni a parancsnok tűnődését. Az űrhajó nagyon lassan haladt, kétszázezer kilométert tett meg óránként — ez az úgynevezett tangenciális sebesség volt, amelyet valamely égitest Roche-féle zónájába való behatoláskor szoktak alkalmazni. A kormányzó robotok a gondosan kiszámított visszatérő pályán tartották az űrhajót. Már fel kellett volna tűnnie az idegen űrhajó lokátorsugarának, így hát az a körülmény, hogy még mindig nem volt sehol, percről percre mind jobban nyugtalanította Tej Eront.
Mut Ang felegyenesedett azzal a vidám, de egy kissé mégis szomorkás mosollyal, amelyet a személyzet minden tagja jól ismert.
„Jöjj, távoli barát, az áhított küszöbhöz…”
Tej elkomorodott, ahogy az elülső képernyő vak feketeségébe meredt. A parancsnok dalocskáját nem találta helyénvalónak ebben a komoly pillanatban. De Kari felkapta a még vidámabb refrént, miközben huncutul tekingetett a mogorva másodparancsnokra.
— Próbáljon meg integetni a sugarunkkal, Kari — szólalt meg a dúdolást félbeszakítva Mut Ang. — Két-két fokot jobbra-balra, aztán keresztbe!
Tej egy kissé elpirult. Nem jutott eszébe ez az egyszerű fogás, és gondolatban még ő tett szemrehányást a parancsnoknak!
Eltelt újabb két óra. Kari elképzelte, ahogy lokátoruk sugara ott elöl, óriási messzeségben, jobbra-balra, le s fel siklik, és minden egyes villanással több százezer kilométert fog át a fekete űrből. E „jelzőzászló” meglendítései felülmúlták az óriásokról szóló régi földi mesék legszilajabb elképzeléseit is.
Tej Eron dermedt tűnődésbe merült. Gondolatai lassan folydogáltak, nem keltettek hevesebb érzéseket. Tejnek eszébe jutott, hogy amióta elindultak a Földről, állandóan nyomja valami furcsa elidegenedés érzése.
Ez az érzés valószínűleg jellemző volt az emberre az ősi, primitív életben, amikor egyáltalán nem fűzte semmi semmihez, nem volt semmilyen kötelezettsége, nem törődött a jövővel. Bizonyára hasonló érzések keletkeztek az emberekben nagy természeti csapások, háborúk, társadalmi megrázkódtatások idején. Most a múlt, mindaz, amit a Földön hagytak, Tej Eron számára is egyszer s mindenkorra visszahozhatatlanul eltűnt; az ismeretlen jövőt több száz éves szakadék választja el tőle, amelyen túl csak valami egészen új várja. Ez az oka annak, hogy semmiféle terve, elképzelése, érzése és kívánsága nincs azt illetően, ami még előtte van. Csak hazavinni azt, amit kibányásztak a kozmoszból, azt az új ismeretet, amelyet kiragadtak mélyéből. Előre, csak előre! És ekkor hirtelen olyasmi történt, ami elhomályosította a másodparancsnokban mind az új Föld várását, mind a gondokat.
Mut Ang megpróbálta elképzelni a feléjük jövő űrhajó életét. A parancsnok az idegenek hajóját a földihez hasonlónak, lakóit a földi emberekhez hasonlóknak képzelte el földi élményekkel. Meggyőződött arról, hogy könnyebb elképzelni az idegeneket, ha az ember az élet legvalószínűtlenebb formáit agyalja ki, mint hogyha képzeletét alárendeli ama törvények szigorú kereteinek, amelyekről olyan meggyőzően beszélt Afra Devi.
Mut Ang — mielőtt még felemelte volna lehorgasztott fejét — társainak hirtelen támadt lelki feszültségéből megérezte, hogy a lokátor képernyőjén feltűnt valami jelzés. Ő maga nem látta azt a piciny világító pontot — olyan gyorsan eltűnt, csak egy csíkot húzott végig a feketén ragyogó korongon. A jelzőcsengő alig csendült meg. Az asztronauták felugrottak, és áthajoltak a műszerasztalokon: ösztönösen közelebb igyekeztek a képernyőhöz. Bármennyire csak egy pillanatnyira jelent is meg az a világító pontocska, nagyon sokat jelentett. Az idegen űrhajó visszafordult őfeléjük, és nem tűnt el a mélységes űrben. Azt az űrhajót az űrrepülésben nem kevésbé gyakorlott lények irányítják, ha egyszer eléggé gyorsan és pontosan ki tudták számítani a visszafelé vezető utat, és most abból az óriási messzeségből a Tellurt tapogatják sugarukkal. Két elképzelhetetlenül piciny pont, amely szinte elvész a mérhetetlen sötétségben, most keresi egymást… Ám ez a két kis pont egyúttal két óriási világ is, amelyek tele vannak energiával és tudással, és most fényhullámok irányított nyalábjaival érintkeznek. Kari a főlokátor sugarát az 1488-as vonalról a 375-ösre vitte át. Újra meg újra… A világító pont visszatért, eltűnt, ismét felvillant a fekete tükörben; egy pillanat alatt elhaló hangjelzés kísérte.
Mut Ang a lokátor finombeállítójáért nyúlt, és csigavonalat kezdett leírni annak az óriási körnek a szélétől a közepe felé, amelyet az előbb a közeledő űrhajó körzetében rajzolt a fénysugár.
Az idegenek, úgy látszik, megismételték a manővert. Hosszas erőfeszítés után a fénypont szilárdan megmaradt a fekete tükör harmadik körében. Csupán a két űrhajó rezgésétől ugrált egy kicsit. A hangjelzés most már szüntelenül szólt, úgyhogy le is kellett halkítani. Nem volt kétséges, hogy a Tellur sugarát szintén felfogták az idegen űrhajó készülékei, tehát a két űrhajó közeledik egymáshoz — legalább négyszázezer kilométeres óránkénti sebességgel.
Tej Eron kihúzta a gépből a feladott számítások eredményét, és megállapította, hogy a két űrhajót hárommillió kilométer választja el egymástól. Az űrhajók találkozásáig még hét óra volt hátra. Egy óra múlva meg lehetett kezdeni az integrális fékezést, amely újabb néhány órával elodázza a találkozást, ha az idegen űrhajó is ugyanezt teszi, vagyis ha hasonló számítások alapján fékez. Lehet, hogy az idegenek gyorsabban meg tudnak állni, vagy pedig megint el kell haladniuk egymás mellett, és ez ismét kitolja a találkozás időpontját, holott már szinte elviselhetetlenné vált a várakozás.
De az idegen űrhajó nem okozott fölösleges gyötrelmeket. Erősebben kezdett fékezni, mint a Tellur, majd amikor megállapította a földi űrhajó lassításának tempóját, szintén hasonló ütemben lassított. A két űrhajó mind közelebb és közelebb került egymáshoz.
A Tellur személyzete megint a központi kormányzóhelyiségben gyűlt össze. Az űrhajósok azt figyelték, ahogy a lokátor fekete tükrén folt váltotta fel a fénypontot: a Tellur saját sugara tért vissza, miután visszaverődött az idegen űrhajóról. A folt parányi hengerhez hasonlított, amelyet vastag hurka vesz körül (ez a forma még távolról sem emlékeztetett a Telluréra). Ahogy még közelebb ért, a henger két végén kupolaszerű kidudorodás jelent meg. A fényes körvonalak egyre nőttek és szétfolytak, amíg csak el nem érték a fekete kör kerületét.
— Figyelem, figyelem! Mindenki a helyére! Végleges fékezés nyolc g-vel!