Az asztronavigátor felocsúdott a révületéből, és elfordította a fehér tarhajó lakóira szegezett tekintetét.
— Pedig könnyen bele tudnék szeretni! — mondta szomorú mosollyal. — Bele bizony, annak ellenére, hogy a testünk nagyon különbözik, a bolygóink meg iszonyatos távolságra esnek egymástól. Most értettem meg az emberi szerelem egész hatalmas erejét.
A fiatalember visszafordult, hogy tovább nézegesse a barátságosan mosolygó idegen nőt.
Ekkor az idegenek előretoltak egy zöld képernyőt, amelyen kis figurák kezdtek mozogni. Libasorba haladva felfelé kapaszkodtak egy meredek hegylejtőn, és valamiféle nagy tárgyakat cipeltek. Amikor felértek egy fennsíkra, minden figura ledobta terhét, és hasravetette magát. A földi rajzfilmhez hasonló képsor a kimerültséget, a pihenés vágyát illusztrálta. A földiek is érezték, mennyire kimerítették őket részint a több órás feszült várakozás, részint a találkozás első élményei. A fluoros bolygó lakói nyilván számítottak arra, hogy más emberekkel találkoznak, és fel is készültek rá, például ilyen „társalgási” filmek készítésével.
A Tellur személyzete, bár nem készült a találkozásra, mégis ügyesen segített magán. A válaszfalhoz odatoltak egy gyors rajzok vetítésére szolgáló mozivásznat, és Jasz Tin, a Tellur művésze máris hozzáfogott egy képsor megrajzolásához. Először ugyanolyan fáradt emberkéket rajzolt, majd egy nagy ábrázatot olyan nyilvánvalóan kérdő kifejezéssel, hogy az idegenek felélénkültek, mint Tej Eron és Afra Devi megjelenésekor. A művész ezután a Földet vázolta fel, ahogy pályáján megkerüli a Napot, majd a tengelyforgást jelezte, a kört huszonnégy részre osztotta, és a felét beárnyékolta. Az idegenek hamarosan ugyanilyen vázlattal válaszoltak. Mind a két oldalon bekapcsolták a metronómokat, amelyek segítettek megállapítani a kis időegységek tartamát, aztán pedig kiszámítani a nagyobbakat is. Az űrhajósok megtudták, hogy a fluoros bolygó a saját tengelye körül nagyjából huszonnégy földi óra alatt fordul meg, de kilencszáz napig tart keringése a maga kék napja körül. Az a pihenési szünet, amelyet az idegenek javasoltak, öt földi órával volt egyenlő.
Az emberek szinte elkábulva távoztak az összekötő csőből. Kialudtak a fények a folyosóban, és kihunyt az űrhajók külső világítása is. A két csillagközi tarhajó sötéten, mozdulatlanul állt egymás mellett, mintha minden élőlény elpusztult volna bennük, eljegesedett volna a világűr iszonyú hidegségében és mélységes sötétségében.
De az űrhajók belsejében annak rendje-módja szerint haladt tovább a tudásra szomjas, tevékeny, meleg élet. A végtelenül leleményes emberi agy új eszközöket, módszereket keresett, hogyan közölje gondolkodó testvéreivel — akik távoli csillagok bolygóin születtek — azokat az ismereteket és reményeket, amelyek több ezer éves munka árán, tömérdek szenvedés és veszély közepette jöttek létre… Azokat az ismereteket, amelyek megszabadították az embert előbb a vad természet hatalmától — később pedig a vad társadalmi rend önkányától, a betegségektől, a túl korai megöregedéstől —, és amelyek a kozmosz végtelen magasába emelték.
A folyosóban való második találkozás csillagászati térképek bemutatásával kezdődött. Mind a földieknek, mind a fluoros bolygó lakóinak teljesen ismeretlenek voltak azoknak a csillagoknak a rajzai, amelyek mellett a két űrhajó elhaladt. (A csillagászoknak csak a Földön sikerült pontosan megállapítaniuk a kék égitest pontos helyét: a Tejútnak egy kis csillagködében van a Kígyótartó Tauja mellett.) Az idegen űrhajó útja a Kígyótartó északi részén levő csillaghalmaz felé vezetett, és akkor keresztezte a Tellur útvonala, amikor az elérte a Herkules csillagkép déli határát.
Az idegenek folyosóján egyszer csak ott állt egy vörös fémlemezből készült, embermagasságú rács. Ott forgott mögötte valami, amit a lemezek közötti nyílásokon át lehetett látni. Hirtelen minden lemez elmozdult, élével fordult a nézők felé, és eltűnt. A rács helyén óriási üres tér jelent meg a fluoros bolygó holdjainak a távolban tovaszáguldó, vakító kék gömbjeivel. Lassan közeledett maga a bolygó is. Egyenlítőjét áthatolhatatlan felhőzet széles kék övezete fonta körül. A pólusokon meg a pólusokhoz közeli övezetekben szürkésvörös fénnyel ragyogott a bolygó, a mérsékelt zónák pedig, kristálytiszta fehérségükkel, az idegen űrhajó burkolatához hasonlítottak. Itt, a csak gyengén párás atmoszférán át homályosan látni lehetett valamiféle tengerek, szárazföldek és hegyek kontúrjait, amelyek szabálytalan függőleges sávokban váltogatták egymást. A bolygó nagyobb volt, mint a Föld. Gyors forgása hatalmas elektromos mezőt hozott létre körülötte. Az egyenlítő mentén hosszú kinövések gyanánt lila fénynyalábok nyúltak bele a környező űrfeketeségébe.
Az emberek már több órája a lélegzetüket visszafojtva ültek az átlátszó válaszfal előtt, amelyen túl az ismeretlen berendezés továbbra is egymás után, megrázó realitással tárta elő a fluoros bolygóról készült képeket. A földi emberek látták egy hidrogén-fluoridból való óceán lila hullámait, amelyek a fekete homoksivatagok, a fűrészes gerincű hegyek vörös szirtjeit és lejtőit mossák; a hegyek kék holdfényben ragyognak. A pólusok közelében a környező levegő még jobban kéklett; még mélyebb és még tisztább lett annak az ibolyaszínű csillagnak sötétkék fénye, amely körül gyorsan száguldott a fluoros bolygó.
A hegyek itt kerek kupolák, magas hullámok, lankás feltüremlések formájában emelkedtek ki a síkból, és élénk-opálos fényben csillogtak. Sötétkék alkony lapult a mély völgyekben, amelyek a sarkvidéki hegyektől a déli tengerek füzérszerű övezetéig húzódtak. A nagy öblök opálos fényű világoskék felhőtakaróként gőzölögtek. Vörös fámból meg valamiféle fűzöld kövekből emelt óriási építmények szegélyezték a tengerpartokat, és végtelenül hosszú láncokban kapaszkodtak a függőleges völgyek mentén a pólusok felé. Az építményeknek ezt a gigantikus sokaságát, amelyet nagy-nagy magasságból is jól lehetett látni, zöldeskék lombú, sűrű növényzet széles szalagjai vagy lapus kupolájú hegyek tagolták, amelyek belülről úgy világítottak, mint a Föld opáljai vagy holdkövei. A sarkokat borító, megfagyott hidrogén-fluoridból való kerek jégsapkák drága zafíroknak tetszettek.
A sötét— és világoskék, az azúr— és lila színek uralkodtak mindenütt. Magát a levegőt világoskék ragyogás járta át, mint gyönge elektromos kisülés a gázt a fénycsőben. Az idegen bolygó világa hidegnek és szenvtelennek látszott, mint egy tiszta, távoli, kísérteties kristálylátomás. Olyan világ volt ez, amelyben nem lehetett érezni a Föld piros, sárga és narancssárga színeinek cirógató melegét és változatosságát.
Városok láncai látszottak a bolygó mindkét féltekéjén a földi mérsékelt és sarki zónáknak megfelelő övezetekben. A hegyek az egyenlítő felé haladva mind csúcsosabbak és sötétebbek lettek. Fűrész formájú fokok meredtek ki a tenger felszínének párájából, bordás gerincek húzódtak szélességi irányban, és szegéllyel vették körül a fluoros bolygó trópusi vidékeit.
Ott sűrű tömegben gomolygott a sötétkék pára; a kék csillag melegétől könnyen elpárolgó hidrogén-fluorid telitette a légkört, óriási felhőfalként közeledett a mérsékelt övezetek felé, ott összesűrűsödött, és vízesés módjára ömlött vissza a meleg egyenlítői övezetbe, óriásokhoz méltó gátak fékezték ezeknek az áramlatoknak a sebességét, boltozatokba és csövekbe szorították éket, hogy energiaforrásul szolgáljanak a bolygó erőműveinek.
Elviselhetetlen fénnyel tündököltek az óriási kvarckristálymezők — úgy látszik, a szilícium a mi sónk szerepét játszotta a hidrogén-fluorid-tenger vizeiben.
A képernyőn most közeledtek a városok. Körvonalaik élesen kirajzolódtak a hideg világoskék fényben. Ameddig csak a szem ellát, a pára kékes tejébe vesző, titokzatos egyenlítői zóna kivételével, a bolygó lakott övezeteinek egész területét beépítette, megváltoztatta, tökéletesítette az ember keze és alkotó elméje. Sokkal jobban megváltozott az a bolygó, mint a mi Földünk, amely még érintetlenül megőrzött hatalmas természetvédelmi területeket, régi romokat, illetve otthagyott fejtéshelyeket.
Embermilliárdok számtalan nemzedékének alkotása a hegyeknél is magasabbra nőtt, és körülfonta a fluoros bolygó egész felszínét. Az élet diadalmaskodott a viharos vizek és a sűrű légkör fölött, amelyet át— meg átjártak a kék csillag gyilkosan erős sugarai meg hihetetlenül hatalmas elektromos kisülései.
A Föld emberei feszülten figyeltek, és mintha kettéhasadt volna a tudatuk: emlékezetükben egyidejűleg megelevenedett szülőbolygójuknak látványa is. Nem úgy, ahogy hajdani őseink emlékeztek hazájukra, attól függően, hogy hol születtek és hol éltek; hol téres-tágas mezők és nyirkos erdők síkjának, hol szomorú, köves hegyeknek, hol áttetsző tengerek meleg napfényben boldogan ragyogó partjainak. Minden egyes űrhajós lelki szeme előtt elvonult az egész Föld, valamennyi éghajlati övezetének, a hideg, a mérsékelt és a forró országoknak egész változatosságával. Végtelenül szépek voltak az ezüstös sztyeppek, a szabad szél birodalmai, a sötét fenyőkből és cédrusokból, fehér nyírfákból, szárnyas pálmákból és óriási, kékes eukaliptuszokból álló hatalmas erdők is. Az északi országok ködös partjait mohos sziklafalak szegélyezik, a trópusi tenger kék csillogása közepett korallzátonyok fehérlenek. Havas hegyhátak fenségesen hideg, átható ragyogása, majd puszták csalóka, rezgő délibábja tűnik fel. Folyók következnek, méltóságosan lassúak és szélesek, vagy szilajok, amelyek fehér lovak méneseként száguldanak a szakadékos medrek nagy kövein át. Tobzódó színek, tarka virágok, kék földi ég, rajta felhők, mint fehér madarak, forró napsütés és komor, borongós, esős idő — évszakok örökös váltakozása. És a természetnek mindeme gazdagsága közepette — az embereknek, szépségüknek, törekvéseiknek, tetteiknek, ábrándjaiknak és meséiknek, örömüknek és bánatuknak, dalaiknak és táncaiknak, könnyeiknek és sóvárgó vágyaiknak még nagyobb tarkasága, változatossága…
Ugyanaz a lenyűgöző, értelmes munka, amely ámulatba ejt leleményességével, művésziességével, fantáziájával, gyönyöre formájával mindenütt: az épületekben, a gyárakban, a gépekben, az űrhajókban.
Lehet, hogy bolygójuk hideg kékes színeiben az idegenek is sokkal többet látnak óriási ferde szemükkel a földieknél, a náluk uralkodó egyhangú természet átalakításában pedig messzebbre jutottak, mint mi, a Föld fiai? Érlelődött a sejtés: mi, annak az oxigénes légkörnek teremtményei, amely százezerszerte gyakoribb a kozmoszban, már találtunk és még rengetegszer találunk az élet létrejöttéhez megfelelő feltételeket, mi még találkozunk és egyesülünk más csillagok bolygóiról való embertestvéreinkkel. De ők? A ritkán előforduló fluor szülöttei, szokatlan, fluoros szaruhártyájukkal és csontozatukkal, kék vérsejtjeikkel, amelyek úgy szívják magukba a fluort, mint a mi vörös vérsejtjeink az oxigént?…
Ezek az emberek be vannak zárva bolygójuk szűk határai közé. Bizonyára már régóta vándorolnak, hogy magukhoz hasonlókat keressenek, vagy legalábbis olyan bolygókat, amelyek fluoros légköre megfelelne nekik. De hogy találjanak meg a világmindenség végtelenjében ilyen roppant ritka gyöngyszemeket, hogyan jussanak el hozzájuk többezer fényév távolságán át? Így már érthető a kétségbeesésük és nagy kiábrándultságuk most, hogy — bizonyára már nem először — oxigénes emberekkel találkoztak.
Az idegenek folyosóján hatalmas épületek látképei váltották fel a fluoros bolygó panorámáját. A befelé lejtő falak a tibeti építkezésre emlékeztettek. Sehol sem voltak derékszögek, vízszintes síkok — a formák sima hajlatokkal, csavar— vagy csigaszere fordulatokkal haladtak a függőleges felől a vízszintes felé. A távolban sötét nyílás bukkant fel, amely körvonalait tekintve csavart tojásidomhoz hasonlított. Amikor közeledve nőttön-nőtt, látható lett, hogy az alsó része csigavonalban tekeredő széles út, amely felfelé haladva belevész egy egész várossal felérő épület óriási bejáratának sötétségébe. A bejárat fölött vörösbe foglalt nagy kék jelek látszottak, amelyek messziről vízfodrokra emlékeztettek. A bejárat egyre közeledett. Mélyében láthatóvá vált egy gyéren világított óriási terem, melynek falai úgy ragyogtak, mint a foszforeszkáló folypát.
A kép egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül, hirtelen eltűnt. Az ámuló űrhajósokat, akik arra készültek, hogy valami rendkívülit látnak, mintha ütés érte volna. A folyosót az átlátszó falon túl a szokásos kékes fénnyel világították ki. Megjelentek az idegen űrhajósok. Ezúttal heves taglejtésekkel, nagyon gyorsan mozogtak.
E pillanatban a képernyőn egy folytatatásos képsor jelent meg. A képek olyan gyorsan peregtek tova, hogy a személyzet alig tudta követni, mit is ábrázolnak. Valahol a világűr sötétjében ugyanolyan fehér űrhajó halad, mint amilyen most ott függ a Tellur mellett. Látni lehetett, ahogy mindenfelé sugarakat szórva, villogva forog a középső gyűrűje. A gyűrű forgása hirtelen megszűnt, és az űrhajó egy kékes fényű törpecsillagtól nem messzire függve maradt a végtelen űrben.
Az űrhajóból — a képernyőn kis vonalak alakjában felvillanó — sugarak lövelltek a messziségbe, a bal alsó sarokban pedig feltűnt egy másik űrhajó. A repülő vonalkák elérték ezt a másikat, amely mozdulatlanul állt egy földi űrhajó mellett; az emberek az utóbbiban a Tellurra ismertek. Ekkor a fehér űrhajó, társának hívására, elindult a Tellur mellől — valahová a fekete messzeségbe.
Mut Ang olyan hangosan felsóhajtott, hogy alárendeltjei néma kérdéssel fordultak feléje.
— Igen! Hamarosan elmennek. Valahol nagyon messzire, haladt egy máik űrhajójuk. Valamilyen módon érintkezésben voltak egymással, bár nem tudom, hogyan lehetséges ez, amikor mérhetetlen távolságok választják el egymástól a két űrhajót. Most történt valami a másik űrhajóval, hívása eljutott ide, ezekhez az idegenekhez, bár helyesebb volna, ha barátainknak nevezném őket.
— Lehet, hogy nem sérült meg, hanem valami fontosat talált? — kérdezte halkan Tajna. — Lehet. De mindegy, hogy mi történt — elmennek. Teljes erőnkből igyekeznünk kell, hogy minél több adatot átvegyünk és feljegyezzünk. És ami a fő: térképeket az útvonalukról, találkozásaikról… Mert nem kételkedem abban, hogy már találkoztak ilyen oxigénes emberekkel, amilyenek mi vagyunk.
Az idegenekkel való tárgyalásokból kiderült, hogy már csak huszonnégy óra hosszat maradhatnak. Az emberek, akik különleges serkentőszereket vettek be, eszeveszetten dolgoztak, és győzték is a versenyt a fluoros bolygó gyors szürke lakóinak kimeríthetetlen energiájával.
Másolatot készítettek képes és szöveges tankönyvekről, úgyszintén magnóra vették az idegen nyelv hangzását is. Kicseréltek egész ásvány-, víz— és gázgyűjteményeket is, amelyeket szilárd, áttetsző ládikákban tároltak. Afra a fáradtságtól sápadtan állt a fiziológiai folyamatok görbéi, a genetikai sémák és képletek meg a fluoros bolygó lakóinak szervezeti fejlődését, az embrionális állapot szakaszait ábrázoló vázlat előtt. Ugyanakkor a fluoros fehérjék molekuláinak végtelen láncai meghökkentben hasonlítottak a mi fehérje-molekuláinkhoz: ugyanazok az energiaszűrők, ugyanazok a gátak, amelyek az élő anyagnak az entrópiával vívott harca során keletkeztek.
Eltelt húsz óra. A csőfolyosóban megjelent Tej és Kari; a kimerültségtől már-már félholtan hoztak szalagformájú csillagászati térképeket, amelyekben fel volt tüntetve a Tellur egész útja a Naptól a találkozás helyéig. Az idegenek még jobban fokozták az iramot.
A földiek emlékezőgépeinek képmagnószalagjai rögzítették teljesen ismeretlen csillagok elhelyezkedését, ismeretlen jelekkel jelzett távolságokat, asztrofizikai adatokat, amelyek bonyolult cikcakkokban keresztezték a két fehér űrhajó útját. Mindezt majd később kell kihüvelyezni azoknak a magyarázó táblázatoknak alapján, amelyeket már előre kikészítettek az idegenek.
És végül az emberek nem tudták megállni, hogy fel ne kiáltsanak örömükben. Előbb az egyik, majd a másik, a harmadik, a negyedik, az ötödik csillagnál jelentek meg a képernyőn olyan felnagyított körök, amelyekben bolygók keringtek.
Az esetlen, hasas űrhajó képét más, csinosabb tarhajók egész raja váltotta fel. Az űrhajótestek alól lebocsátott tojásdad platformokon valamiféle lények álltak sajátos űrruhákban — kétségtelenül emberek. A nyolcelektronos atom — az oxigén — jele koronázta meg a bolygók és az tarhajók ábrázolását, de a bemutatott bolygók közül a vázlaton csak kettőt kötöttek össze űrhajóval: az egyik egy nagy vörös nap közelében keringett, a másik meg egy F színképtípusú, fényes aranysárga csillag körül. Úgy látszik, a többi három csillag bolygóin az egyébként szintén oxigénes élet még nem ért el olyan magas színvonalat, amely lehetővé tette volna a kijutást a kozmoszba, vagy ott talán még nem is jelentek meg gondolkozó lények.
A földi embereknek ezt nem sikerült tisztázni, de most már felbecsülhetetlen értékű adatok voltak a kezükben azokról az utakról, amelyek ezekhez, a két űrhajó találkozási helyétől sok száz parszek távolságra eső lakott világokhoz vezetnek.
Eljött a búcsú ideje.
A két űrhajó személyzete felsorakozott egymás előtt az átlátszó fal két oldalán. A Föld halvány bronzszínű emberei és annak a fluoros bolygónak szürke bérű emberei, amelynek neve ismeretlen maradt a földiek előtt. Barátságos és szomorú mozdulatokkal integettek egymásnak, és okos, figyelmes szemük kölcsönösen érthető tekintetével mosolyogva búcsúzkodtak.
Soha nem tapasztalt, szívszorongató fájdalom kerítette hatalmába a Tellur embereit. Még a szülőbolygójukról való elrepülés — azzal a tudattal, hogy majd csak hétszáz év múlva térnek vissza —, még az sem rémlett ilyen fájdalmas, pótolhatatlan veszteségnek. Nem lehetett beletörődni abba a tudatba, hogy ezek a különös, de szép és jó emberek néhány perc múlva örökre eltűnnek a kozmosz végtelenjében, hogy magukra maradva, reménytelenül tovább keressenek hozzájuk hasonlóan élő gondolkozó lényeket.
Az tarhajósok talán csak most értették meg egész lényükkel, teljesen, hogy minden kutatásban, törekvésben, ábrándban és harcban — az ember a legfontosabb. Az egész galaktika, az egész végtelen világmindenség minden csillaga és minden civilizációja számára a legfőbb — az ember, az ő elméje, az ő érzései, az ő ereje, szépsége, élete!
Az ember fejlődése, fennmaradása, boldogsága — ez a mérhetetlen jövő feladata a Kígyó Szíve fölött aratott győzelem után, amikor az alacsony szervezettségű emberi társadalmakban megszűnik az életenergia esztelen, ostoba és gonosz tékozlása.
Az ember az egyetlen erő a kozmoszban, amely értelmesen tud cselekedni, és a legfélelmetesebb akadályokat is legyűrve képes haladni a világ célszerű és sokoldalú átalakítása, vagyis a túláradóan gazdag érzésekkel teli, hatalmas és értelmes élet szépsége felé.
Az idegenek parancsnoka valami jelt adott. Az a fiatal nő, aki bemutatta a fluoros bolygó lakóinak testi szépségét, arrafelé iramlott, ahol Afra állt. Karját szélesen széttárva szinte hozzátapadt a válaszfalhoz, hogy jelképesen megölelje a gyönyörű földi nőt. Afra az orcáján legördülő könnyeket észre se véve, szinte nekicsapódott az átlátszó falnak, mint egy vergődő rab madár az ablaküvegnek.
Az idegeneknél kialudt a fény, és az elsötétült üveg olyan örvénnyé vált, amelyben elmerült a földiek minden felbuzdulása.
Mut Ang bekapcsoltatta a földi világítást, de a folyosó túlsó fele üres volt.
— Külső csoport, felölteni az tarruhákat; hogy szétkapcsoljuk a folyosót! — törte meg a szomorú csöndet Mut Ang parancsoló hangja. — Gépészek — a motorokhoz; asztronavigátor — a kormányzóposztra! Mindenki készüljön fel a továbbrepülésre
Az emberek elszállingóztak a folyosóból. Elvitték a műszereket is. Csak Afra állt mozdulatlanul az oldalsó nyílás halvány fényénél, mintha jégbilincsbe verte volna a csillagközi tér hidege.
— Afra! — kiáltotta oda neki valahonnan az űrhajó belsejéből Tej Eron. — Csukjuk be azt a nyílást! Szeretnénk figyelni az indulásukat.
A fiatal nő hirtelen felocsúdott.
— Álljon meg! Tej, álljon meg! — kiáltotta, majd a parancsnokhoz futott.