A pirkadat előtti sötétségben magára kapkodta a ruhát, amit adtak neki: a viseltes, de tiszta tengerészgúnyát. Végigsietett a Nagy Ház néma csarnokain a szarvakból és sárkányfogakból faragott keleti kapu felé. Az Ajtónálló ott kiengedte őt, megmutatta neki, melyik utat válassza. Közben csaknem mosolygott a szeme.
Végigment a város legfölső utcáján, azután a mezei ösvényen, amely az iskola csónakházaihoz vezetett, Alkány kikötőöblének déli partján. Alig ismerte föl a keskeny utat. A fák, háztetők és halmok homályos dudorokként sejlettek elő az általános félhomályból. A sötét levegő meg sem moccant, és nagyon hideg volt. Semmi sem mozdult, mintha minden valami furcsa módon magába zárkózott volna. Csak a sötét tenger fölött, a keleti látóhatáron mutatkozott valami halvány, derengő csík.
Végre odaért a csónakházak lépcsőjéhez. Nem volt ott senki, csak mozdulatlan némaság. Bő tengerészkabátja és gyapjúsapkája elég meleg volt, mégis reszketett, amint ott állt a sötétben, a kőlépcsőn várakozva.
A csónakházak fekete tömbökként emelkedtek a még feketébb víz fölé. Hirtelen ijesztő, öblös hang szállt felőlük, valami döndülő koppanás, háromszor egymás után. Feje búbján fölborzolódott a haja. A vízre csöndesen kisiklott egy hosszú árny. Egy csónak volt az. Csöndesen úszott a móló felé. Arren lerohant a lépcsőn, végigszaladt a rakparton, és beszökkent a csónakba.
— Fogd a kormányt — szólt a főmágus, karcsú árnyalak a hajócska orrában. — Tartsd keményen, amíg fölhúzom a vitorlát.
Már kint jártak a vízen, a vitorla úgy vált el az árboctól, mint valami nagy, fehér szárny, elfogva a lassan gyarapodó világosságot.
— Ez a nyugati szellő leveszi rólunk a terhet, hogy úgy evezzünk ki az öbölből. Semmi kétség, a Szélmester búcsúajándéka. Ügyelj rá fiú, nagyon könnyű az a kormány. Jól van. Nyugati szél és tiszta hajnal a tavaszi napforduló reggelén.
— Ez a csónak a Messzilátó? — Arren mesékből és énekekből ismerte már a főmágus hajóját.
— Így van — felelte a másik a kötelekkel foglalatoskodva. A csónak bólogatott és ingadozott a megerősödő szélben. Arren összeszorította a fogát, és igyekezett egyenesben tartani.
— Könnyen kormányozható, de mintha saját akarata lenne, uram!
A főmágus felkacagott.
— Hagyd, hadd csinálja úgy, ahogy neki tetszik. Bölcs hajó ez. Figyelj, Arren — állt meg a másik egy pillanatra, az evezőpadra támaszkodva, és a legénykéhez fordult. — Többé nem vagyok „urad” és te sem vagy herceg. Kereskedő vagyok, Kánya a nevem, te pedig az unokaöcsém vagy, a tenger útjait tanulod mellettem, és Arrennek hívnak. Ugyanis Rosszánból indultunk. És melyik városból? A legnagyobbikból, míg csak nem találkozunk valaki odavalósival.
— Legyen talán Temere, a déli parton. Az ottaniak kereskednek mindegyik peremvidékkel.
A főmágus beleegyezően bólintott.
— De — fűzte hozzá Arren óvatosan. — a kiejtésed nem igazán rosszáni.
— Tudom. A gonti nyelvjárást beszélem… — mormolta útitársa, és a kivilágosodó keleti égre tekintve fölnevetett. — De majdcsak megtanulom tőled, amire szükségem lehet. Szóval, Temeréből jövünk a Delfin nevű hajónkon, és én nem vagyok sem „úr”, sem varázsló, sem Karvaly, hanem… hogy is hívnak engem?
— Karvaly, uram!
És Arren nyomban beleharapott az ajkába.
— Gyakorold, öcskös! — szólt a főmágus. — Gyakorolnod kell. Még sohasem voltál semmi más, csak herceg. Én már igen sok minden voltam, csak éppen a legutolsósorban és talán a legkevésbé főmágus… Dél felé hajózunk, türkizt keresünk, tudod, azt a kék színű követ, amiből amuletteket faragnak. Tudom, milyen nagy becsben tartják Rosszánban. Varázsszereket csinálnak belőle, reuma, rándulás, idegzsába és dadogás ellen.
Egy pillanat múltán Arren fölkacagott, s amikor fölvetette a fejét, a hajó is egy magas hullám hátára kapaszkodott. Ekkor megpillantotta a napkorong szélét az óceán peremén. Hirtelen arányló fény árasztotta el őket.
Általában Karvaly egyik kezével az árbocnak támaszkodott, mivel a kis hajó csak úgy táncolt az éles hullámokon, úgy nézte a tavaszi napéjegyenlőség imént emlegetett fényes reggelének fölkelő napját. Arren nem ismerte az ősi beszédet, a varázslók és sárkányok nyelvét, amelyen társa most énekelt, de érezte a szavaiban bujkáló magasztos örömöt, sodró ritmusukat, mely változott, mint az árapály vagy a nappal és az éjszaka váltakozása, amint egyik az örökkévalóságig jött és jött a másik nyomában. Sirályok kiáltása szállt a szélben, mellettük jobbról és balról elmaradtak az alkányi öböl partjai, mialatt kiléptek a Legbenső-tenger fényben úszó, hosszú hullámainak csillogó hátára.
Kútfőtől Ront városáig nem hosszú az út, mégis három éjszakát töltöttek a nyílt tengeren. A főmágus sürgette az indulást, de miután útra keltek, angyali nyugalom töltötte el. A szél szembefordult velük, mihelyt maguk mögött hagyták Kútfő varázséghajlatát, mégsem parancsolt bűvös szelet a vitorlájukba, ahogy bármely idővarázsló tette volna. Ehelyett hosszú órákon keresztül tanította Arrent, hogyan kormányozza a hajót csípős ellenszélben, a sziklazátonyokkal teleszórt tengeren, Issei keleti partja mentén. A második tengeri éjszakán nyakukba zúdult a sűrű és hideg márciusi eső, de egyetlen varázsigével sem próbálta távol tartani tőlük. Másnap este, amikor a ronti kikötő bejáratán kívül lehorgonyoztak a nyugodt, hideg, ködös sötétségben, Arren elgondolkodott ezen, és eszébe jutott, hogy ismeretségük rövid ideje alatt a főmágus eddig még semmiféle varázslatot sem űzött.
Ugyanakkor páratlanul jó tengerész volt. A vele való háromnapi hajózás alatt Arren többet tanult, mint Berila kikötőjében tízesztendei evezgetés és hajókázás közben. A mágus és a tengerész között különben sincs olyan nagy különbség. Mind a ketten az ég és a tenger erőivel küzdenek, a hatalmas szeleket kezük munkájával saját szolgálatukba állítják, közel hozva ezzel egymáshoz a távol lévő dolgokat. Főmágus vagy Kánya, a tengeri kalmár — majdhogynem egyre megy.
Eléggé hallgatag ember volt, de mindenkor igen jóindulatú. Arrennek semmiféle ügyetlenkedése sem hozta ki a sodrából. Mindig barátságos volt, különb útitársat el sem lehetne képzelni, gondolta Arren. De leginkább elmerült saját gondolataiban, órákig hallgatott egyvégtében, s amikor megszólalt, valami nyerseség volt a hangjában és közömbösen keresztülnézett a fiún. Ez nem csökkentette Arren iránta megnyilvánuló szeretetét, de valahogy mégis távol tartotta magától. Volt benne valami baljóslatú. Lehet, hogy Karvaly is megérezte ezt, mert azon a ködös éjszakán, Gázlór partjai előtt, kissé akadozva bár, de mesélni kezdett magáról:
— Semmi kedvem hozzá, hogy holnap emberek közé menjek megint — mondta. — Úgy gondoltam, hogy már teljesen szabad vagyok… Hogy semmi baj nincs már a világon. Hogy nem vagyok főmágus, de még egyszerű varázsló sem. Hogy egyszerűen Kánya vagyok Temeréből, nem nyom semmilyen kötelesség vagy a hatalom felelőssége, és nem tartozom senkinek semmivel… — Elhallgatott, majd kis idő múlva így folytatta: — Gondosan mérlegelj, Arren, amikor sorsod döntő elhatározását meghozod. Amikor fiatal voltam, a lomha létezés és a cselekvő élet között kellett választanom. S úgy csaptam le az utóbbira, mint béka a légyre. De bármit csinálsz is, minden cselekedeted magához láncol, következményeit rád erőszakolja, újra meg újra cselekvésre kényszerít, így azután igen ritkán juthatsz olyan pillanatokhoz, mint ez a mostani, amikor két cselekedet között megpihenhetsz és élvezheted a létezés egyszerű örömét. És elgondolkodhatsz fölötte, ki is vagy te igazán.
Hogyan kételkedhet ilyen ember abban, gondolta Arren, hogy mi és ki ő? Azt hitte, hogy az ilyen kételyek csak az ifjakat marcangolják, akik még nem cselekedtek semmi érdemlegeset.
Közben a csónak csak hintázott a végtelen, hűvös sötétség hátán.
— Ezért szeretem ennyire a tengert — hallatszott Karvaly szava a homályból.
Arren megértette őt. Gondolatai azonban előre rohantak, mint folyton e három nap és három éjszaka alatt, előre, a céljuk, hajózásuk végállomása felé.
Mivel társának, úgy látszik, kedve támadt a beszélgetésre, végre föltehette neki a kérdést: — Gondolod, hogy Ront városában megtaláljuk, amit keresünk?
Karvaly csak megrázta a fejét, ami egyformán jelenthette azt, hogy nem és azt is, hogy nem tudom.
— Lehet, hogy ez valamilyen ragály, járvány, amely országról országra járva elsorvasztja a vetést, megtizedeli a nyájakat, és megtöri az emberek lelkét?
— A járvány a nagy egyensúly ingájának kibillenése. Ez valami más. A gonoszság bűze terjeng körülötte. Lehet, megszenvedünk érte, hogy a dolgok egyensúlya helyreálljon, de nem veszíthetjük el a reményt, nem adhatjuk föl a művészeteket, és nem feledhetjük el a Teremtés szavait. A természet nem lehet természetellenes. Ezúttal nem az egyensúly helyreállításáról, hanem éppen a felborításáról van szó. Egyetlen lény van csak, amely erre képes.
— Egy ember? — kérdezte Arren tapogatózva.
— Mi, emberek.
— De hogyan?
— A mérhetetlen életvágyunknál fogva.
— Életvágy? Csak nem baj az, ha élni akarunk?
— Nem. De amikor követeljük magunknak az erőt az élet fölött, a végtelen gazdagságot, a törhetetlen biztonságot vagy halhatatlanságot, akkor ez a vágy mohósággá torzul. Ha pedig ehhez a mohósághoz tudás is társul, megszületik a gonosz. Akkor kibillen a világ egyensúlya, és a romlás felé mozdul el a mérleg nyelve.
Arren egy darabig elrágódott mindezen, majd végül így szólt:
— Akkor tehát szerinted egy embert keresünk?
— Egy embert, egy varázslót. Így van. Azt hiszem.
— Én pedig azt hittem, legalábbis abból, amit apámtól és mestereimtől tanultam, hogy a mágia hatalmas tudománya az egyensúlyból, a dolgok lényegéből fakad, s ennélfogva rosszra nem használható.
— Ezen — felelte Karvaly némi csúfondáros éllel — vitatkozhatnánk. Hiszen végtelenek a mágusok igéi. Óceánföld minden országában akadnak bűbájosok, akik tisztátalan igékkel élnek, vajákosok, akik tudásukat kincsek összeharácsolására használják. A Tűz ura, aki le akarta győzni a sötétséget, megállítva delelőjén a napot, igazán nagy varázsló volt. Még Vandór-Akbé is alig bírt el vele. Morred ellensége volt a másik ilyen. Bármerre járt, városok borultak térdre előtte, seregek harcoltak az oldalán. A Morred ellen szőtt varázsigéjének olyan óriási ereje volt, amely még eleste után sem szűnt meg: Szoléa szigetét elárasztotta a tenger, elpusztítva rajta minden életet. Emberek voltak ezek, akiknek hatalmas ereje és tudása a gonoszt szolgálta és abból táplálkozott. Hogy mindig a jó ügy oldalán küzdő varázslaté lesz-é a győzelem — nem tudhatjuk. De ebben reménykedünk.
Van abban némi borzongató, ha valaki csupán reményt talál ott, ahol bizonyosságot keres. Arren azon kapta magát, hogy továbbra is itt rostokol, e hideg szirtek alatt. Kis idő múltán mégis így szólt:
— Azt hiszem, értem, miért mondod, hogy csak az ember képes a gonoszságra. Még a cápák is ártatlanok. Csak azért ölnek, mert kénytelenek rá.
— S ezért van az, hogy semmi sem állhat ellen nekünk. A gonosz szívű emberrel csak egyetlen dolog szállhat szembe. Mégpedig egy másik ember. Szégyenünkben rejlik dicsőségünk magva is. Csupán a mi, gonoszságra is képes lelkünk képes arra, hogy le is győzze a gonoszt.
— No és a sárkányok? — kérdezte Arren. — Ők nem követnek el szörnyű gaztetteket? Talán ők is ártatlanok?
— Ó, a sárkányok! A sárkányok becsvágyók, telhetetlenek és csalárdak. Nem ismernek kegyelmet, sem könyörületet. De ezért talán gonoszak? Hát ki vagyok én, hogy megítéljem a sárkányok cselekedeteit? Sokkal bölcsebbek, mint az ember. Úgy vagyunk velük, Arren, mint az álmokkal. Mi, emberek álmokat látunk, varázslatokat végzünk, cselekszünk jót és cselekszünk rosszat is. A sárkányok sohasem álmodnak. Nem ismernek varázslatokat: a létük, maga a lényegük a mágia. Nem kell azt űzniök — ők maguk azok.
— Szerilunában van — mondta Arren — az egykori rosszáni fejedelem, Keor által megölt Bar Oth bőre. Háromszáz éve történt az eset. Egyetlen sárkány sem jött Rosszánra azóta. Saját szememmel láttam ezt az irhát. Súlyos, akár a vas, s azt beszélik, hogy ha kiterítenék, letakarná Szeriluna egész piacterét. Fogai olyan hosszúak, mint a karom, s mégis azt mondják, hogy Bar Oth kölyöksárkány volt, nem is igazi felnőtt.
— Látom, ég benned a vágy — mondta Karvaly —, hogy sárkányokkal találkozhass.
— Igen.
— A vérük hideg és mérgező. Nem szabad a szemükbe nézned. Ősibbek, mint az emberi nem… — Itt elhallgatott egy kis időre, majd így folytatta: — Bár jó lenne elfelejtenem és talán megbánnom mindent, amit tettem, de még akkor is emlékeznék rá, hogy egyszer láttam a sárkányokat a szél hátán a nyugati szigetek fölött… és jólesne ez az emlékezés.
Mindketten elhallgattak ekkor, nem hallatszott más, csak a hullámzó víz és a csónak locsogása. Nem látszott semmi fény. Odakint, a mély vizek fölött végre álomba merültek.
A halványan sziporkázó reggeli szürkületben behajóztak Ront városának kikötőjébe, ahol száz hajó állt már kikötve, vagy igyekezett a rakodópart felé. Halászcsónakok, rákászladikok, kerítőhálós halászhajók, kereskedőbárkák, két húszevezős gálya, egy hatalmas hatvanevezős, meglehetősen ütött-kopott állapotban és néhány karcsú, hosszú vitorlás, magasba törő, háromszögletű vitorlával, amely képes befogni a Déli Peremvidék tikkasztó szélcsöndjében is a magasban lengedező szellőt.
— Ez egy hadihajó? — kérdezte Arren, amikor az egyik húszevezős mellett siklottak el, mire társa így válaszolt:
— Rabszolga-kereskedő, legalábbis a rakterében csüngő láncokból ítélve. Az itteniek embereket adnak el a Déli Peremvidékre.
Arren emésztette egy percig a hallottakat, azután odalépett a szerszámosládához, és előhúzta belőle jól bebugyolált kardját, amelyet indulásuk reggelén rejtett oda. Kibontogatta, azután megállt vele határozatlanul, mindkét tenyerén tartva a hüvelyébe dugott fegyvert. A kardszíj szabadon fityegett a levegőben.
— Ez nem tengeri kereskedő kardja — mormolta. — Túlságosan díszes a tokja.
A kormányrúddal foglalatoskodó Karvaly odapillantott.
— Viseld csak, ha akarod.
— Arra gondoltam, okosabb lenne.
— Ami a fegyvert illeti általában, lehet, hogy okosabb — felelte a varázsló, le nem véve szemét a szűk átjárókról a nyüzsgő kikötőben. — De ez a kard nem tagadja-é meg a használatát?
Arren bólintott.
— Azt beszélik róla. De mégis ölt már. Nem is egy embert. — Lepillantott a sima, tenyértől kifényesedett markolatra. — Ő már ölt, de én még nem. Úgy érzem, valahogy bolonddá tesz. Annyival öregebb nálam… Majd a tőrömet viselem. — Így szólván visszacsavarta a kardot rongyaiba, és jó mélyen eldugta a szerszámosláda fenekén. Arca feldúlt és haragos volt. Karvaly nem szólt semmit erre, csak valamivel később fordult kísérőjéhez.
— Megfognád az evezőt, pajtás? Oda igyekszünk, a mólóhoz, a lépcsők mellé.
Ront városa, a Szigetvilág hét nagy kikötőjének egyike, tarkabarkán emelkedett három lankás dombján az öböl lármás vize fölé. A házak vályogfalait vörös, narancssárga, fehér és halványsárga vakolat takarta. A tetőkön bíborszín cserép díszelgett. A virágzó tűzakácfák sötétvörös foltokkal pöttyözték be a magasabban fekvő utcákat. Rikítóan csíkos ponyvák feszültek a háztetők között, árnyékot vetve a szűk piacterekre. A rakpartok végig ragyogó napfényben úsztak. A partról kiinduló utcák árnyakkal, emberekkel és élénk zsivajjal teli hasadékoknak tűntek.
Amikor kikötötték a csónakot, Karvaly lehajolt Arren mellett, mintha a csomót ellenőrizné, és így suttogott:
— Arren, van itt Gázlóron néhány ember, aki túlontúl jól ismer engem. Ez azt jelenti, hogy a jelenlétükben te is ismerhetsz. — Amikor fölemelkedett, többé nem voltak sebhelyek az arcán. Haja egészen megszürkült, orra megvastagodott és valahogy turcsin meredezett, saját magasságával egyenlő hosszúságú tiszafa botja helyett pedig rövid elefántcsont sétapálcája volt, amelyet éppen ingének redői közé rejtett.
— Megösmersz-é? — kérdezte széles mosollyal, rosszán lakóinak kiejtésével. — Mintha még sose láttad vóna szegíny nagybátyádat azelőtt!
Arren látott már varázslókat a berilai udvarban, akik megváltoztatták arcukat, amikor Morred tetteit adták elő, és tudta, hogy mindez csupán illúzió. Megőrizte hát lélekjelenlétét, és kinyögte:
— Hát mán hogyne, Karvaly bátyó.
Ám mialatt a mágus egy kikötői őrrel alkudozott a helypénzen és a csónak őrzésének díján, folyvást bámult rá, hogy megbizonyosodjék felőle, valóban ismeri őt. Mialatt így nézte, az átváltozás egyre nagyobb aggodalommal töltötte el ahelyett, hogy megkönnyebbült volna. Túlságosan tökéletes volt. Egyáltalán nem a főmágus állott előtte: ez nem egy bölcs vezető és útikalauz volt… A kikötőőr igen magas árat szabott, Karvaly zsörtölődve fizette ki, s mialatt Arren társaságában továbbment, még mindig mormogott maga elé:
— Próbára tette a türelmemet. Még hogy ennyit fizessek annak a hordóhasú tolvajnak a csónakom őrizetéért! Fél varázsige is duplán elég lett volna neki! Nos, ez lett az ára az álruhának… Viszont az eredeti beszídemet tejjesen elfelejtettem, nem így van, ücsém?
Fölfelé ballagtak egy zsúfolt, bűzös, csiricsáré utcán, amelyet mindkét oldalról boltok öveztek, kuckónyi kis lyukak. Tulajdonosaik kint álltak ajtóik előtt szedett-vedett áruik halmai és füzérei között. Ádáz ordítozással magasztalták a köcsögök, fuszeklik, kalpagok, lapátok, hajtűk, erszények, lábasok, kosarak, piszkavasak, kések, zsinegek, csavarok, ágyneműk és még ki tudja, hányféle cókmók és ringy-rongy szépségét és olcsóságát.
— Ez valami vásár?
— Mijaz? — böffentette a krumpliorrú alak, felé billentve bozontos fejét.
— Ez itt egy vásár, bátyó?
— Hogy vásár? Nem, nem. Errefelé így megy ez egész évben. Nem köll a halas lepényed, asszony, máma má reggeliztem.
Arren ezalatt egy másik alakot próbált lerázni, aki rendületlenül koslatott a sarkában, éneklő hangon sápítozva:
— Vedd meg, próbált ki, szép fiatalúr, nem hagynak cserben — rázogatta tálcáján az apró rézedénykéket. — Illatuk édes, mint Numima rózsáié, hozzádcsalják az asszonyokat, csak próbáld ki, tengerek ifjú ura, fiatal hercegem…
Karvaly egyszer csak ott termett Arren és a vándorárus között.
— Miféle varázsszerek ezek? — förmedt rá.
— Nem is varázsszerek! — sápította az alak, és megpróbált kitérni előle. — Nem árulok én varázsszereket, hajóskapitány uram. Csupán szirupokat, amelyek megédesítik a leheletet egy kis ivászat vagy ködgyökérrágás után… ezek csak szirupok, hatalmas fejedelem! — Ezzel térdre hullott, egyenesen az utcakövekre, tálcáján a vázácskák csilingelve egymáshoz ütődtek, némelyiknek a száján ki is löttyent egy-két csepp rózsaszín vagy vörös, nyúlós, ragadós folyadék.
Karvaly szó nélkül elfordult tőle, és oldalán Arrennel tovább-ballagott. Hamarosan megfogyatkozott a tömeg, a boltok egyre nyomorúságosabbak lettek. Aprócska bodegák, minden árujuk egy maréknyi görbe szög, pár kicsorbult mozsártörő vagy ócska nyüstfölvető. Ez a nyomorúság kevésbé bántotta Arren szemét, mint az eddig látottak. Az utca gazdagabbik végén nyomasztotta és fojtogatta az eladásra kínált holmik tömege és a sápítozó hangok: „Vedd meg, vedd meg!” A vándorárus hirtelen megalázkodása is megdöbbentette. Északi városának hűvös, tiszta utcái jutottak az eszébe. Berilában, gondolta, senki sem akaszkodott volna így egy idegen nyakába.
— Micsoda ostoba népség! — jelentette ki.
— Errefelé, öcskös — volt társának egyetlen válasza. Befordultak egy szűk sikátorba, magas, vörös téglás ablaktalan házfalak közé. Az utcácska a domboldalban haladt, keresztül egy viharvert zászlókkal díszített boltív alatt, majd ki egy lejtős, napsütötte térre, egy újabb piacra, ahol egymás hegyen-hátán sorakoztak a bódék és pultok, nyüzsögtek az emberek, és hemzsegtek a legyek.
A tér szélén körben seregnyi férfi és nő ücsörgött vagy hevert a hátán mozdulatlanul. Szájuk széle furcsán elfeketedett, mintha megégették volna, ajkukon legyek sürgölődtek vagy gyűltek csomókba, mint valami aszott, fekete ribizlifürtök.
— Mennyien vannak! — szólalt meg Karvaly tompa, mély hangon, mintha ő maga is megdöbbent volna. De amikor Arren rápillantott, csak Kánya, a vándorkereskedő közömbös, sima képét látta, amelyen nem tükröződött semmiféle érzelem.
— Mi a bajuk ezeknek az embereknek?
— A ködgyökér. Megnyugtat és elzsibbaszt, megszabadítja a testet a gondolattól. S a gondolat szabadon szárnyal tovább. Ám amikor visszatér a testbe, még több ködgyökér kell neki… nő a mohó vágy utána, az élet meg rövidül, mert ez a vacak igazi méreg. Először csak egy kis reszketés jön, utána bénulás és végül a halál.
Arren egy asszonyt nézett éppen: hátát a naptól meleg falnak vetve üldögélt. Fölemelte a kezét, mintha el akarná kergetni a legyeket az arcáról, de a kéz megtorpant a levegőben, tétova körkörös mozgást végzett, mintha a gazdája elfelejtette volna, mit akar vele, és csak az idegek meg az izmok ösztönös, görcsös vonaglása mozgatná. A mozdulat olyan volt, mint valami értelmetlen ráolvasás, céljáról megfeledkezett varázsütés.
Kánya, a kereskedő szintén az asszonyt nézte kifejezéstelen arccal, és csak ennyit mondott:
— Gyerünk tovább!
Átvágott a piactéren, egy napernyő árnyékolta boltajtó felé. A napfény zöldre, narancs- és citromsárgára, karmazsinpirosra és azúrkékre színeződött sávjai a kirakatba kitett ruhákra, sálakra, kötött övekre estek. A sugarak megsokszorozódva táncoltak a holmit árusító magas, tollas fejdíszt viselő nőalak mögött a falra akasztott tükörmozaikban. A terjedelmes asszonyság öblös hangon kántálta:
— Selymek, szaténok, vásznak, szőrmék, gyapjúszövetek, gonti irhák, taóni fátylak, selymek Lorbanery szigetéről! Hé, ti északi fiúk, hajítsátok el flanelruhátokat! Nem érzitek, hogy tűz a nap? Hát ez? Nem lenne szép ajándék egy lánynak a távoli Enyhelyen? Nézzétek csak meg! Déli selyem! Finom, akár a májusi lepke szárnya! — Gyakorlott kézzel göngyölített eléjük egy fátyolfinom selyemvéget, mely ezüstös csíkozású rózsaszínben játszott.
— No nem, asszonyság, nem vagyunk mi királylányok jegyesei — mondta Kánya, mire a nő hangja még élesebb kiáltásba váltott.
— Hát mibe öltöztetitek ti az asszonyaitokat, darócba vagy vitorlavászonba? Nyavalyás, aki nem vesz egy darab selymet észak örök havában didergő szegény asszonyának! Hát ehhez a gonti irhához mit szóltok? Melegen tartaná a hosszú, téli éjszakákon. Hát ez? — és végiggördített a pultján egy nagy, négyszögletes véget az északi szigetek kecskéinek selymes szőréből szőtt, krémszínű és barna gyapjúból.
Az álkereskedő kinyújtotta a kezét, megtapogatta az anyagot, és elmosolyodott.
— Vagy úgy, szóval gonti vagy? — kiáltotta a rezes hang, s a megbillenő fejdísz ezerszínű pöttyökkel borította be a napernyőt és a kiterített szövetet.
— Ez itt narveluéni munka, látod? Egy ujjnyira csak négy nyüstfonál jut, a gontiakéban hat vagy még annál is több van. Hanem mondd, miért hagytad el a varázslást és lettél efféle ócskás? Amikor évekkel ezelőtt erre jártam, láttalak, amint lángnyelveket húztál elő az emberek füléből, aztán tűzmadarakat meg aranycsengőket csináltál a lángokból. Jobb mesterség volt az, mint ez a rongykereskedés.
— Az nem volt igazi mesterség! — mondta a terebélyes asszonyság. Arren egy pillanatra megrettent nehéz tekintetű, agátszürke szemétől, amint rá és Kányára pillantott örökmozgó tolldíszének és tükördarabkáinak ernyője alól.
— Pedig jól mutatott az a hókuszpókusz a lángokkal — erősködött Kánya morcos, de jóindulatú hangon. — Gondoltam, megmutatom az öcskösnek is.
— No jól van, hát ide figyelj! — szólt az asszony valamivel lágyabban, vaskos barna karjaival és súlyos felsőtestével a pultra támaszkodva. — Többé nem csináljuk azokat a trükköket. Nem kellenek az embereknek. Keresztülláttak rajtuk. Most ezek a tükrök kellenek. Látom, emlékszel a tükreimre is. — S ezzel úgy rázta meg a fejét, hogy a sokszínű fénypöttyök szinte körülzümmögték őket. — Szóval el lehet ámítani az embereket ilyen tükröcskékkel, olyan szavakkal és igékkel, amilyeneket neked nem árulok el, amíg azt nem hiszik, hogy látják, amit nem látnak, ami nincs itt és nincs sehol. Olyan ez, mint a lángok vagy az aranycsengettyűk vagy azok a ruhák, amelyekbe a tengerészeket öltöztettem: csupa aranyszövet, ringlónyi gyémántokkal. Oly páváskodva vonultak el, mintha ők lennének minden szigetek királya! De ezek csak trükkök voltak, afféle bolondságok.
Könnyű bolonddá tenni az embereket. Egyetlen ujjal úgy el lehet bűvölni őket, akár a kígyó teszi a csirkékkel. Az emberek olyanok, mint a kiscsibék. De a végén csak rájönnek, hogy becsapták, lóvá tették őket, s akkor megdühödnek, és többé nem lelik örömüket az ilyen dolgokban. Hát ezért választottam ezt a mesterséget. És lehet, hogy nem minden selyem igazi selyem, nem minden irha Gontról való, de mégis viselik… méghozzá szívesen! Ezek azért valódiak, nem csupán olyanok, mint azok az aranyszövet ruhák.
— Jó, jó — mormolta Kánya —, ezek szerint már senki sem bűvészkedik a lángokkal Ront városában és nem művel semmilyen varázslást, mint valaha régen?
Utolsó szavaira a nőszemély elfintorodott.
Fölegyenesedett, és lassan összehajtogatta a finom szövetet.
— Aki hazugságokra vagy ábrándokra kíváncsi, az rágja a ködgyökeret — mondta. — Beszélj csak azokkal, ha ilyesmit akarsz. — És körülmutatott a téren heverő mozdulatlan alakokra.
— De voltak itt varázslók is, akik jó szelet parancsoltak a tengerészek vitorláiba, és szerencsét hozó varázsigékkel védték a rakományukat. Mindnyájan más mesterséget űznek manapság?
Az asszony váratlan haraggal vágott a szavába:
— Van itt egy vajákos, ha ilyet akarsz, nagy varázsló, van varázsbotja is meg mindene… látod, arrafelé. Magával Egre kapitánnyal járta a tengert, szelet csinált, és gazdag zsákmányt kerített neki, azt mondja, de hazugság ez is, az egész. A kapitány végül is megadta neki méltó jutalmát: lecsapatta a jobb kezét. Ott ül most, nézd csak, a pofája tele ködgyökérrel, a gyomra meg levegővel! Semmi! Üresség és hazugság! Hát ennyit ér a te híres mágiád, Kecske kapitány!
— Jól van, jól van, asszonyság — mormolta Kánya csökönyös nyájassággal. — Hiszen csak kérdeztem.
Az asszony nagy lendülettel hátat fordított nekik, hogy csak úgy sziporkáztak villogó tükörcserepei, mire a férfi csöndben odébbállt, Arren a nyomában.
Kullogásának azonban célja volt. Léptei az asszony által mutatott férfihoz vezettek. Amaz hátát a falnak vetve üldögélt, és békésen bámult a semmibe.
Sötét, szakállas arca vonzó lehetett valaha. Karjának ráncos csonkja szégyenteljesen hevert a macskaköveken a ragyogó, forró napsütésben.
Valami mozgolódás kelt a hátuk mögött, a boltok körül, de Arren nem tudta levenni tekintetét a porban ücsörgő férfiról. Gyötrelmes kétely marcangolta.
— Tényleg varázsló volt ez az ember? — kérdezte alig hallhatóan.
— Az lehet, akit Nyúlnak neveztek, az Egre nevű kalóz szélvarázslója volt. Nevezetes tolvajok voltak… Vigyázz! Félre, Arren!
Egy ember lélekszakadva rohant elő a bódék közül, majdnem ledöntve őket a lábukról. Egy másik jött utána kocogva és támolyogva egy kötelekkel, zsinegekkel és szalagokkal púpozva megrakott, jókora tálca alatt. Az egyik bódé recsegve összeomlott, redőnyöket rántottak le vagy húztak föl sietve. Embercsoportok vágtak át összegabalyodva a piactéren. Üvöltések és sikolyok hasogatták a levegőt. De minden hangot elnyomott a tollas-tükrös fejdíszt viselő asszony bömbölése. Arren megpillantotta, amint valami bottal vagy husánggal hadakozik egy csomó férfival. Hatalmas csapásokkal hessegette őket félre, mint valami sarokba szorított kardvívó. Csetepatévá fajult veszekedés volt ez? Tolvajbanda támadása vagy két rivális kereskedőcsapat összecsapása? Senki sem tudta volna megmondani. Emberek rohantak az utcán, nyalábnyi holmit ölelve magukhoz, ami éppúgy lehetett rablott zsákmány, mint tolvajoktól féltett saját tulajdon. Az egész teret késpárbajt, ökölharcot vívó, üvöltöző tömeg töltötte meg.
— Arra — mutatott Arren egy, a térről közelükben nyíló utca torkolatára. Neki is lódult az utcának, hisz nyilvánvaló volt, hogy jobb lesz minél hamarabb eltűnniök, de társa ekkor megragadta a karját.
Arren visszanézett és meglátta, hogy a Nyúlnak csúfolt ember megpróbál talpra kecmeregni. Amikor végre fölegyenesedett, egy pillanatra bizonytalanul megállt, majd anélkül hogy körülnézett volna, elindult, a tér sarkát megkerülve, ép kezét végighúzva a falakon, mintha így tájékozódna vagy keresne támaszt magának.
— Tartsd szemmel! — mondta Karvaly, és megindultak a nyomában. Senki sem bántotta sem őket, sem a férfit, akit követtek. Egy perc múlva már hátuk mögött hagyták a piacteret, lefelé haladva a domboldalon, egy szűk, kanyargós utcán.
Fejük fölött a háztetők majdnem összeértek, kirekesztve a fényt, lábuk alatt a kövezet síkos volt a víztől és mocsoktól. Nyúl alaposan kilépett, de továbbra is a falon húzta a kezét, mint egy vak ember. Elég szorosan a nyomában kellett haladniok, nehogy eltűnjön a szemük elől valamelyik keresztutcában.
Arrent hirtelen elfogta a vadászláz. Érzékei kiéleződtek, akárcsak vaddisznóhajtás idején a rosszáni erdőkben. Élénken megnézett minden elhaladó arcot, és mélyen beszívta a város édeskés illatát: a szétszórt hulladék, különböző illatszerek, bűzlő állattetemek és nyíló virágok szagának keverékét. Amikor átkeltek egy széles, népes úton, dobszó ütötte meg a fülüket, és megpillantottak egy hosszú sor félmeztelen férfit és nőt, csuklójuknál és bokájuknál egymáshoz láncolva. Arcukba csüngött csapzott hajuk. Egy pillanat volt az egész, mert máris a Nyúl után ügettek egy meredek lépcsőn lefelé, majd ki egy kis terecskére, amely néptelen volt, leszámítva a kút mellett locsogó néhány fehérnépet.
Karvaly itt érte utol Nyulat. Vállára tette a kezét, mire a másik úgy összerándult, mintha megütötték volna. Félreszökkent, és hátrálva menedéket keresett egy mély ajtónyílásban. Ott állt reszketve, és csak bámult rájuk az űzött vad riadt tekintetével.
— Téged hívnak Nyúlnak? — kérdezte Karvaly keményen, ezúttal saját hangján, de cseppet sem barátságtalanul. Az ember semmit sem válaszolt, mint aki se lát, se hall. — Akarok tőled valamit — folytatta Karvaly. — Megfizetem.
— Elefántcsontban vagy aranyban? — jött végre a tétova válasz.
— Aranyban.
— És mennyit?
— Egy varázsló tudja az ige árát!
A férfi arca összerándult és elváltozott, egy pillanatra életre kelt, oly gyorsan, hogy az egész csak egy rezdülés volt, azután ismét visszaborult rá a bambaság álarca.
— Az mind elmúlt — motyogta —, elmúlt. — Köhögési roham hajlította meg a hátát, és feketét köpött. Fölegyenesedvén magatehetetlenül állt, reszketett, és úgy látszott, hogy elfelejtette, miről beszéltek az imént.
Arren elképedve nézte a beszögelést, amelyben állt, oldalt egy ajtónyílást keretező két erőteljes szoboralak fogta közre, hátul meggörnyedt a homlokzat súlya alatt, görcsös izomzatú testük csak részben emelkedett ki a falból, mintha ki akartak volna törni a kőből, hogy életre keljenek, de félúton elfogyott volna az erejük. Mögöttük az ajtó korhadtan fityegett pántjain, s az épület, amely valaha palota lehetett, elhagyatottan tátongott. Az óriások kidudorodó kőarca megcsorbult, és benőtte a zuzmó. A gigászi alakok között álló ember, akit Nyúlnak neveztek, vézna volt és törékeny, szemei sötétek, akár az üres ház ablaknyílásai. Megcsonkított karját maga és Karvaly közé emelte, nyöszörögve:
— Csak pár fillért a szegény nyomoréknak, nagy jó uram…
A mágus arcára kiült a szégyenkezés fájdalmas fintora. Arren úgy érezte, hogy az elkeseredett vonásokban egy pillanatra igazi arcát láthatta meg. Aztán Karvaly ismét a szerencsétlen vállára tette a kezét, és lágyan néhány szót mondott neki az Arren számára érthetetlen varázslónyelven.
Nyúl viszont megértette nyomban. Ép kezével megragadta Karvalyt, s így motyogta:
— Te még tudsz… még képes vagy… így beszélni… gyere velem, gyere…
A mágus Arren szemébe nézett, és bólintott neki.
A kanyargós utcákon leereszkedtek a Ront városát alkotó három domb között húzódó egyik völgybe. Ahogy mentek lefelé, az utcák egyre szűkebbekké, sötétebbekké és elhagyatottabbakká váltak. Az ég már csak sápadt, keskeny csík volt az előreugró tetőpárkányok között, s a házak falai mindkét oldalon nyirkosan csillogtak. Az út közepén valami lé csordogált, és bűzlött, akár egy nyitott pöcegödör. Az ívelt áthidalók között mindkét oldalon egymáshoz simultak a házak. Nyúl befordult az egyik épület sötét kaputorkába, és eltűnt, akár egy lekoppintott gyertyaszál. Szótlanul követték.
A megvilágítatlan lépcső nyikorgott és rogyadozott a lépteik alatt. Fölérvén a felső lépcsőfordulóra, Nyúl betaszított egy ajtót, és megláthatták, hová is érkeztek. Üres szoba állt előttük, egyik sarkában egy kopott szalmazsákkal, egyetlen, rég nem tisztított ablakán gyér, poros fény szivárgott a helyiségbe.
A nyomorék szembefordult Karvallyal, és ismét megragadta a kezét. Szája szótlanul tátogott. Végül habogva csak kinyögte:
— A sárkány… a sárkány…
Karvaly rezzenetlen tekintettel nézett a szemébe, és nem szólt semmit.
— Nem tudok beszélni — nyöszörögte Nyúl. Karvaly karján lassan engedett a szorítása. Tehetetlenül szipogva lekuporodott a csupasz padlóra.
A mágus mellétérdelt, és halkan suttogott a fülébe az ősi nyelven. Arren a csukott ajtó mellett állt, kezét tőre markolatán tartotta. A szürke fény és poros szoba, a két térdeplő alak, a sárkányok nyelvén szóló varázsló lágy, különös hangja úgy állt össze, akár valami álom, amelynek semmi köze ahhoz, mi történik kívüle, vagy hogyan múlik fölötte az idő.
Nyúl lassan talpra emelkedett. Leporolta a térdét épen maradt kezével, mialatt a csonkot eldugta a háta mögé. Körülpillantott, Arrenre nézett. Most már látta azt, ami a szeme előtt van. Arren állva maradt, éberen vigyázva. Karvaly azonban, mint aki egész gyermekkorát bútorozatlan kunyhóban töltötte, törökülésbe ereszkedett a csupasz padlón.
— Mondd meg nekem, hogyan vesztetted el tudásodat és mesterséged nyelvét — szólt a másikhoz.
Nyúl egy darabig nem szólt semmit. Csonka karjával a combját veregette görcsösen, szaggatottan, végül megszólalt, keservesen préselve ki ajkai közül a szavakat:
— Levágták a kezemet. Odavannak a varázsmozdulataim. Levágták a kezemet. Csak úgy ömlött a vér, folyt, míg meg nem száradt.
— De ez már azután volt, barátom, hogy elveszítetted az erődet. Különben nem tudták volna megtenni veled.
— Ó, az erő…
— A szeleket, hullámokat és embereket megzabolázó erő. Nevükön szólítottad őket, és engedelmeskedtek neked.
— Igen. Emlékszem rá… amikor még éltem — mormogta a szerencsétlen lágy s mégis reszelős hangon. — És ismertem a szavakat, és tudtam a neveket…
— Miért, most halott vagy?
— Nem. Élek. Élek! Csakhogy egyszer sárkány voltam… nem, nem vagyok halott. Néha elalszom. Az álom igen közel van a halálhoz, ezt mindenki tudja. A holtak lábra kelhetnek álmunkban, ezt is mindenki tudja. Mint élő emberek jönnek el hozzád… és beszélnek. A halálból visszatérnek az emberek álmába. Megvan ennek az útja. És ha elég messzire mégy, a visszautat is megtalálod. Mindig, minden utat. Megtalálod, ha tudod, hová kell nézned. És persze ha kész vagy megfizetni az árát.
— És mi légyen ez az ár? — Karvaly hangja úgy lebegett a sűrű levegőben, mint egy lehulló falevél árnyéka.
— Az élet… mi más? Min vásárolhatod meg az életet, ha nem saját életed árán? — Előre-hátra billegett sovány matracán, szemében csalóka, titokzatos csillogással. — Látod — folytatta, levághatták a kezemet. Lenyisszanthatják a fejemet is. Nem számít. Mégis megtalálom a visszavezető utat. Tudom, hová kell néznem. És oda csak az erő emberei juthatnak el.
— A varázslók, úgy érted?
— Igen. — Hangja megbicsaklott, látszott, hogy többször is már-már kimondta a szót. De mégsem jött ki a száján. — Az erős férfiak… — ismételte meg még egypárszor. — És még nekik… még nekik is föl kell adniok. Fizetniök kell.
Ezzel elkomorodott, mintha a „fizetni” szó fölébresztette volna emlékezetét, és fölfogná, hogy egyszerűen mesél, ahelyett hogy áruba bocsátana tudását. Többé egy szót sem lehetett jószerével kihúzni belőle, még a „visszaút” tétova emlegetéséről sem, amit Karvaly láthatóan fontosnak talált, s ezért a mágus hamarosan talpra állt.
— Jól van hát, félválaszok nem válaszok, és ugyanilyen a fizetés is. — És egy bűvészmutatvány ügyességével egy aranyat vetett a Nyúl mögött lapuló szalmazsákra.
Nyúl fölkapta a pénzdarabot, és kapkodó fejmozdulatokkal Karvalyra és Arrenre vetette tekintetét. Amint a helyzet megváltozott, szorongása is engedett, és reménytelenül kapkodott a megfelelő szavak után.
— Ma este — nyögte ki végül. — Várjatok! Ma este. Van elég ködgyökerem!
— Nincs rá szükségem!
— Megmutatom nektek… megmutatom nektek az utat. Még ma este. Elvezetlek oda. Elmegyek veletek oda, mivel ti… hiszen te… — Reménytelenül kereste a megfelelő szót, mire Karvaly közbevágott:
— Mivel én mágus vagyok.
— Igen! Így hát elmehetünk oda. Arra a helyre, amit álmomban kaptam. Megálmodtam. Értitek? Elviszlek oda. Eljöttök velem… oda… ahol megnyílik az út!
Karvaly szilárdan, a mondatokat fontolgatva állt a homályos szoba közepén.
— Meglehet — szólalt meg végül. — Ha visszatérünk, sötétedésre itt kell lennünk. — Ezután Arrenhez fordult, aki nyomban szélesre tárta az ajtót. Alig várta, hogy már kívül lehessen.
A Nyúl szobája után a nyirkos, sötét utca virágoskertnek tűnt a szemében. A legrövidebb úton igyekeztek vissza a felsővárosba, egy keskeny kőlépcsőn a mohával benőtt házfalak között. Arren úgy szuszogott, akár egy oroszlánfóka.
— Húúh! Ugyanoda akarunk visszamenni?
— No, igen, hacsak nem tudhatunk meg valamit kicsit könnyebben. Úgy tűnik, a barátunk jókora csapdát állított nekünk.
— De hát nem tudsz védekezni a tolvajok és ilyesfélék ellen?
— Védekezni? — kérdezte Karvaly. — Ugyan, mire gondolsz? Gondolod tán, hogy varázsigékbe burkolva járom a világot, mint egy vénasszony, aki a reumától retteg? Erre nincs elég időm! Elrejtem az igazi arcom, hogy elrejthessem az igazi vágyunkat. Ennyi az egész. Egymásra gondot viselhetünk, de az a helyzet, hogy a veszélyeket nem úszhatjuk meg egykönnyen.
— Hát persze hogy nem — felelte Arren keményen, dühösen, önérzetében sértetten. — Nem is számítottam erre!
— Így van jól — jelentette ki a mágus mereven s mégis jó kedéllyel, hogy Arren kedve ne menjen el. A fiú meglepődött saját felindulásán, sohasem gondolt volna arra, hogy ilyen keményen szóljon a főmágushoz.
De most ez az alak nem is a fővarázsló volt, ez a Kánya, a turcsi orrával, szögletes, borostás képével, aki hol ilyen, hol olyan hangon szólal meg, aki valamiféle fölfoghatatlan idegen!
— Mondd, te értetted, amit mondott neked? — kérdezte Arren, mivel rettegett tőle, hogy vissza kell mennie abba a sötét szobába a bűzölgő csermely fölött. — Ez az egész zagyvaság mit jelent az életről és a halálról meg arról, hogy levágják a fejét, és mégis visszajön?
— Nem tudom, mindez jelent-é valamit. Én csupán egy varázslóval akartam beszélni, aki elveszítette az erejét. Ő maga azt mondja, hogy nem is veszítette el, hanem odaadta… eladta valakinek. De milyen áron? Életet az életért — mondja ő. Meg: erőt az erőért. Nem! Képtelen vagyok megérteni őt, de mégis érdemes rá figyelni.
Karvaly elgondolkodó nyugodtsága még inkább felborzolta Arren szégyenérzetét. Megszeppentnek és idegesnek érezte magát, akár egy gyerek. A szánalmas Nyúl egészen megigézte, de miután elszállt a varázslat, csupán fájdalmas undort érzett, mintha valami romlott dolgot kellett volna lenyelnie. Úgy döntött, hogy meg sem szólal, amíg meg nem zabolázza az indulatát. A következő pillanatban elvétette a lépést a síkos, kopott lépcsőn, és arra ébredt, hogy ujjait a csúszós, hideg kövek közé mélyeszti.
— Hogy a fene egye meg ezt a mocskos várost! — tört ki belőle a harag. Mire a mágus csöndesen csak ennyit mondott:
— Erre semmi szükség, azt hiszem!
Ront városában tényleg volt valami baj. Valami lógott a levegőben, úgyhogy az ember azt gondolhatta, valami átok ül rajta. De mindez mégsem valami gonoszság nyílt jelenlétét mutatta, sőt inkább valaminek a hiányát, minden erő meggyengülését, valamilyen fertőző betegségét, amely bárki belépőt nyomban megtámadhat. Még a délutáni napsütés is valahogyan beteges volt: túl nagy volt a fülledtség márciushoz képest. Az utcákon és tereken nyüzsgött az élet, és zajlott az üzlet, de az egészben mégsem volt rend vagy haladás. A portéka semmit érő volt, az árak magasak, és a piac egyáltalán nem volt biztonságos, sem a betérő vásárlók, sem az eladók számára, mivel a város tele volt tolvajokkal és rablóbandákkal. Az utcákon kevés asszony mutatkozott, s akik megjelentek, mindig csak csoportosan jártak. Ebben a városban nem volt sem törvény, sem kormány. Az emberekkel beszélgetve Karvaly és Arren hamarosan kideríthette, hogy ennek a városnak valójában nincs sem tanácsa, sem polgármestere. Az a néhány ember, aki még kormányozhatta volna a várost, régen meghalt, egyesek nyugalomba vonultak, megint másokat pedig egyszerűen megöltek. A város egyes negyedeit más-más főnökök kormányozták. A parti őrök kezében volt a kikötő, ők pedig csak a saját zsebükkel törődtek. És más sem volt különb.
Az egész városnak többé nem volt semmiféle központja. A mindenféle szamárságokkal foglalkozó emberek tevékenységének nyilvánvalóan nem volt semmi célja. A mesterembereken látszott, hogy semmi kedvük tisztességesen dolgozni, sőt még a rablók is csak azért raboltak, mert nem értettek semmi máshoz. Kitárulkozott előttük a hatalmas kikötőváros minden nagyszerűsége és ragyogása, legalábbis a fölszínen, de minden sarkon ott kuporogtak a ködgyökérevők! Mozdulatlanul! A felszín alatt pedig a dolgok nem tűntek valóságosnak: sem az arcok, sem a hangok, sem pedig az illatok. Időről időre megváltoztak az árnyak, mialatt a hosszú, meleg délutánban Karvaly és Arren végigsétáltak az utcákon, és szóba elegyedtek ezzel vagy azzal. Lassan elmosódott minden. A csíkos ernyők, a szutykos karók, a színes falak, a sanyarú létezés minden villódzása megszűnt, a városnak puszta, üres vázát hagyva maga után, egy álomvárost, üresen és kongón a homályos napsütésben.
Ez a beteges nappali álom csak akkor tört meg egy rövid időre, amikor fölkapaszkodtak pihenni a város egyik legmagasabb pontjára. „Nem valami szerencsés helyen járunk” — mondta Karvaly alig pár órával ezelőtt. Most pedig, hosszú és céltalan csavargás és ismeretlenekkel folytatott értelmetlen beszélgetés után fáradtnak és elkeseredettnek látszott. Álruhája is mintha megkopott volna kissé: a tengeri kalmár hamis arcán némi keménység és sötét árny tükröződött. Arren képtelen volt megszabadulni reggeli ingerültségétől. Letelepedtek most a dombtetőn, a kemény talajon, néhány nyiladozó, pirosas barkáit bontogató szomorúfűz árnyékában. Innen nem láthattak mást a városból, mint a tenger felé lassan ereszkedő, lépcsőzetes, pirosló cseréptetőket. Az öböl szélesen kitárta, kékesen villogtatta hosszú csápjait a tavaszi párában, egészen a látóhatár távoli pereméig. De nem volt sehol szabott határ, kemény szélvonal. Üldögéltek csak ott egy darabig, a végtelen, kék térbe bámulva. Arren tudata kitárult, készen a világ üdvözlésére és befogadására.
Amikor megmozdultak, és inni mentek egy közeli kis csermelyhez —, amely tiszta hullámokban futott egy szomszédos nagyúri kertből, a barna sziklák hátán a hegytetőről a hátuk mögül —, nagyot kortyolt, és fejét a csobogó, hideg vízsugár alá dugta bátran. Imigyen fölfrissülve talpra állt, és dalolva zengte Morred tetteinek következő sorait:
Karvaly vidáman rákacagott, és a fiú visszanevetett rá. Megrázta a fejét, mint egy kutya, s a fényes csöppek szivárványként szóródtak szét a lemenő nap utolsó, aranysugaraiban.
De hamarosan el kellett hagyniok a békés ligetet, s vissza kellett térniök a zsúfolt utcákra, és amikor elköltötték szerény vacsorájukat egy büdös, hallal töltött lepényt áruló pultnál, már sűrű sötétség telepedett rájuk.
— Jobb lesz, ha most indulunk, fiam — mondta Karvaly, mire Arren:
— A csónakhoz? — Pedig tudta, hogy nem a hajóról van szó, hanem a patakon túli házról és az üres, poros, iszonyatos szobáról.
Nyúl bátyó már az ajtónyílásban látta és várta őket.
Olajmécses pislákolt a kezében, azzal mutatta nekik az utat fölfelé a lépcsőn. Az apró lángocska állandóan reszketett a kezében, vaskos, magas árnyakat vetve a lépcsőház falára.
Nem bírt még egy szalmazsákkal a vendégek számára, de Arren így is lekuporodott a csupasz padlóra az ajtó mellett. Az ajtó ugyan kifelé nyílt, s hogy jól védhesse, inkább odakint kellett volna elé ülnie. De a pincesötét lépcsőház homálya több volt, mint amit el tudott volna viselni, és különben is úgy döntött, hogy Nyúlon tartja a szemét. Karvaly figyelmét, s lehet, minden erejét lekötheti majd az, amit Nyúl mutat vagy mond neki. Ezért Arren dolga lesz, hogy minden csalárdságra éberen ügyeljen!
Nyúl egyenesebb derékkal ült, kevésbé remegett, tiszta volt a lehelete, és megmosta a fogát! Eléggé értelmesen, de mégis izgatottan szólt hozzájuk először, szeme oly sötét volt a lámpafényben, hogy az állatok szeméhez hasonlóan nem látszott semmi fehérje. Kemény hangon, rábeszélően próbálta arra bírni Karvalyt, hogy ő is rágcsáljon ködgyökeret:
— Kóstold meg, velem együtt… velem együtt… — erősködött. — Veled együtt… vigyél magaddal… egy az utunk… előbb vagy utóbb én is nekivágok, akár veletek, akár nélkületek! De nektek is kell a ködgyökér, hogy követhessetek!
— Azt hiszem, veled tarthatok.
— De nem oda, ahová én megyek… ez nem valamiféle… varázslás… vagy varázsló… — Mintha nehezére esett volna kiejteni ezeket a kényes szavakat. — De tudom, hogy elvezethetsz arra a helyre, oda… tudod… a falhoz. Deee… az nem ott van… valahol máshol!
— Indulj, és én követlek!
Nyúl megrázta a fejét. Valaha kellemes, mára szétesett arca szinte kivirágzott. Gyakorta nézett Arren felé, de szavai mindig csak Karvalynak szóltak:
— Tudod, kétféle ember van… a mi fajtánk… és a másikak. Az… izé… sárkányok és mások. Erőtlen vagy csak félig élő emberek. Mit sem számítanak! Azt sem tudják, amiről álmodoznak. Félnek, rettegnek a sötéttől… Nekünk viszont van erőnk…
— Legalábbis addig, amíg tudjuk a dolgok neveit!
— De a nevek ott nem érnek semmit! Az a hely… az a pont… Ott nem azt teszed, amit akarsz, nem azt, amit tudsz, amire szükséged van. Ott az igék nem érnek semmit. Mindent el kell felejtened, hogy ott sikerüljön. Ott csak a ködgyökér segíthet. Ott elfelejted a neveket, hagyod, hogy a dolgok maguktól történjenek, egyenesen a valóságba lépsz. Hamarosan fölkészülök és útra kelek. Ha meg akarod találni azt a helyet, úgy kell tenned, ahogyan én mondom. Megmondom, hogyan kell. Az emberek urának kell lenned, hogy az élet ura lehess. Meg kell ismerned a titkot. Megmondhatnám neked a nevét, de mit számít egy név? A név nem a valóság, a valóság pedig örök! A sárkányok nem juthatnak oda. A sárkányok is meghalnak. Mind meghalnak. Ma este annyit bevettem, hogy sohasem érhetsz utol. Amikor eltévedek, akkor vezethetsz engem. Emlékszel-é a titokra? Emlékszel? Nem a halál az. Nem a halál… nem! Nincs összeizzadt ágy, rothadó koporsó. Nincs többé, soha! A vér megszárad, mint nyáron a patakmeder és kész. Nincs rettegés. Nincs halál. Eltűnnek a nevek. A szavak és a félelmek eltűnnek. Mutasd meg, hol tévedtem el, mutasd meg nekem, uram…
És így folytatta, nyögdécselve köpte a szavakat, mintha valami varázsigét mormolna, de mégsem álltak össze varázsigévé, nem alkottak egészet, nem volt semmi értelmük. Arren csak hallgatta, hallgatta, mindenáron próbálta megérteni. De hiszen ha megérthette volna! Még Karvalynak is be kellett volna vennie a mérget ez egyszer, hogy fölfogja, miről is karattyol Nyúl, a rejtélyt, amit nem akart vagy talán valóban nem tudott szavakba önteni. Mi másért jöttek ugyan ide? Hanem ekkorra (Arren a Nyúl lázban égő képéről Karvaly arcélére pillantott) lehet, hogy a varázsló már meg is értette… Arca kemény volt, akár a szikla. Hová lett a turcsi orr és a bamba tekintet! Kánya, a tengeri kalmár eltűnt, megsemmisült. A varázsló, a főmágus ült előtte a padlón.
A Nyúl hangja nyöszörgő motyogássá csendesült, s törökülésben ülve előre-hátra himbálta a felsőtestét. Arca nyúzott volt, szája tátva maradt. A padlóra közéjük tett olajmécses pislákoló, halvány fényében a másik nem szólt egy szót sem, csak kinyújtott tenyerébe fogta a szerencsétlen kezét. Arren nem vette észre, mikor nyúlt utána. Hézagok voltak az események között, a nemlét hézagai, vagy valami álomé. Egész biztosan több óra elmúlt már. Úgy éjfélre járhatott az idő. Ha elaludt volna, talán követhette volna álmában a Nyulat, hogy titkos úton eljusson arra a helyre? Lehet, hogy igen. Most egész valószínűnek látszott. De őrt kellett állnia az ajtó előtt. Sem ő, sem Karvaly nem beszélt erről, de mindketten gondoltak rá, hogy ha éjszaka jönnek vissza, Nyúl még kitervelhet valami gazságot. Hiszen kalóz volt, ismert gonosztevőket is. Nem beszéltek erről, de Arren tudta, hogy őrködnie kell, mert a mágus, mialatt különös szellemútját járja, teljesen védtelen. Bolond fejjel kardját a csónakban hagyta, s ugyan mi hasznát vehetné egy szál tőrének, ha hirtelen kitárul mögötte az az ajtó? De ez nem történhet meg, hiszen hallgatózik, és elég jó a füle. Nyúl már nem beszélt. Mindkét férfi mélyen hallgatott, az egész ház teljesen néma volt. Senki sem jöhetett föl azon a roskatag lépcsőn zajtalanul. Szólhat, ha meghall valami zörejt, fölkiálthat, ami megtörné a bűvöletet, s Karvaly a varázslók haragos, bosszúálló villámával megvédene magát és őt is. Amikor Arren az ajtó elé telepedett, Karvaly rápillantott jóváhagyón. Beleegyezéssel és bizalommal. Őrséget vállalt. Nem lehet semmi veszély, ha ő éberen őrködik. De nem volt könnyű azt a két arcot nézni, köztük a padlón a lámpás gyöngyszemnyi lángocskáját. A két néma, mozdulatlan alakot, amint szemük nyitva, de nem látják a fényt, a poros szobát. Ők nem látják ezt a világot, hanem valami mást, álomvilágot talán vagy a halált… nehéz volt úgy nézni őket, hogy ne próbáljon velük tartani…
A száraz, sűrű sötétségben az egyik alak most hívó intéssel fölállt.
— Jer! — szólalt meg az árnyak hosszúra nyúlt ura. Parányi lángot tartott a tenyerén, nem nagyobbat egy gyöngyszemnél. Kinyújtotta Arren felé, az életet kínálva neki. Arren lassan felé lépett, hogy kövesse őt.