A nap olyan lassan kelt fel, mintha nem lenne biztos abban, hogy a dolog megér ennyi erőfeszítést.
A Korongvilágra ismét új nap virradt, ám csak fokozatosan; ennek oka pediglen a következő:
Amikor a fény erős mágikus térbe ütközik, minden siethetnéktől elmegy a kedve. Azonnal lelassul. És hát Korongvilág mágikus mezeje zavarba ejtően erős, ami azt jelenti, hogy a hajnal lágy, sárga fénye úgy bóklászott végig az alvó tájon, mint a gyöngéd szerető simogatása, vagy, kevésbé költőien szólva, szétcsurgott, mint valami aranyló szirup. Megpihent, mielőtt megtöltötte a völgyeket. Feltornászta magát a hegyvonulatok mentén. Amikor elérte a Mennyek Ormát, a tíz mérföld magas, zöld jég és szürke szikla alkotta hegycsúcsot — a Korong tengelyét, ahol az istenek lakoznak —, halmokba púposodott, majd pedig hatalmas, henye, bársonypuha szökőárként zúdult alá a lenti sötét vidékre.
Nincs ehhez fogható látvány egyetlen más bolygón sem.
Persze, nincs is több olyan bolygó a világon, amelyet a csillagpettyes végtelenségben hátán hordoz négy óriási elefánt, amik maguk egy gigantikus teknős páncélján álldogálnak. A teknőc neve Nagy A’Tuin, s hogy hím-e avagy nőstény, nem tudható. Ám bármely gondolkodói irányzatnak legyen igaza Nagy A’Tuin nemét illetően, történetünkben — akár hím, akár nőstény — nem fog jelentős szerepet játszani, csupán elengedhetetlen a Korongvilág megértéséhez, hogy őurasága — vagy esetleg őhölgysége — ott van alul, a bányák, a tengerek és hamisított őskövületek alatt, mely utóbbiakat a Teremtő kizárólag azért pakolta oda, hogy bosszantsa a régészeket s fantasztikus teóriák kiagyalására sarkallja őket.
Nagy A’Tuin, a csillagteknőc, meteor-becsapódásoktól lyuggatott páncélja fagyott metántól deres és aszteroidák pora sikálta simára. Nagy A’Tuin szeme olyan, mint a vénséges óceán s kontinensnyi agyában a gondolatok kicsiny, csillogó gleccserek megfontoltságával mozognak. Nagy A’Tuin a maga böhöm, lassú, siralmasan ható uszonyaival és csillagfényezte teknőjével vonszolja magát a galaktikus éjben a Korong súlya alatt. Életnagyságban. Az Időnél is vénebben. S olyan türelmesen, akár egy féltégla.
A filozófusok persze tévednek. Igazából Nagy A’Tuin pompásan érzi magát.
Ő az egyetlen lény kerek e világon, aki abszolút pontosan tudja, hová tart.
A filozófusok, mi sem természetesebb, már évszázadok óta vitatják, hogy ugyan hová is igyekezhet, s gyakran szóvá tették, mennyire aggasztja őket, hogy esetleg sosem fogják megtudni.
Körülbelül két hónap múlva meg fogják tudni. És akkor kezdhetnek csak igazán aggódni…
A másik dolog, amely szintén régóta izgatja Korongvilág élénkebb képzelettel megvert gondolkodóit, az Nagy A’Tuin nemének kérdése, s meglehetősen sok időt és energiát áldoztak már arra, hogy ezt egyszer s mindenkorra megállapítsák.
Ahogy az óriási sötét alak tovaúszik az űrben, mint valami végtelenített teknőchéj fésű, a legutóbbi erőfeszítés eredménye máris láthatóvá válik.
Bármiféle irányítás nélkül, íme, itt zuhan a Potens Utazó bronzhéja, ami, ha úgy tetszik, egyfajta primitív űrhajó, készítették és mélybe lökték a világ pereméről Krull csillagász-papjai ilyetén módon is kihasználva országuk kedvező földrajzi fekvését.
A hajóban Kétvirág tartózkodik, a Korongvilág első turistája. Néhány hónapot a világ fölfedezésével töltött, most pedig épp villámgyorsan távozik róla, viszonylag komplikált okokból kifolyólag, de legfőképp a Krullból való mielőbbi elmenekülés szándékától vezérelve.
E vágya ezerszázalékosan teljesült.
Dacára annak, hogy minden jel szerint ő lesz egyben a Korongvilág utolsó turistája, Kétvirág a kilátásban gyönyörködik.
Körülbelül két mérfölddel fölötte zuhan Széltoló, a varázsló, egy olyan öltözékben, ami a Korongvilágon szkafandernek számít. Képzelj magad elé egy búvárruhát, amit olyanok terveztek, akik sosem láttak tengert.
Fél évvel korábban Széltoló egy teljesen szokványos, bukott varázsló volt. Aztán találkozott Kétvirággal, égbekiáltó napidíjért útikalauzául szegődött, és az azóta eltelt idő zömét azzal töltötte, hogy lőttek rá, terrorizálták, üldözték, fejjel lefelé lógott a megmenekülés legcsekélyebb reménye nélkül, avagy, mint ahogy most is, nagy magasságokból lezuhant.
Egyáltalán nem gyönyörködik a kilátásban, ugyanis épp a múltja pereg el szeme előtt s az emlékképek eltakarják a látnivalókat. Lassan rájön arra, hogy ha az ember szkafandert ölt, miért olyan életbevágóan fontos, hogy feltegye a sisakot is.
Itt most sok mindent be lehetne iktatni megmagyarázandó, hogy ezek ketten miért estek le a Korongról, és miért van az, hogy Kétvirág Poggyásza egy nem kifejezetten mindennapi bőrönd — amikor utoljára láttuk, kétségbeesetten próbálta követni gazdáját apró lábacskák százain —, ám az ilyen magyarázatok csak lopják az időt, és gyakran több bosszúságot okoznak, mint amennyit az egész megér. Egyszer például valaki egy házibulin megkérdezte a híres filozófustól, Ha Mu Kától, „Te meg miért vagy itt?”, és a válasz három évet vett igénybe.
Egy sokkal fontosabb esemény van épp történőben, feljebb, magasan Nagy A’Tuin, az elefántok és a hamarosan lejáró szavatosságú varázsló fölött. Az idő és tér szövete épp most készül a mángorlóba.
A levegő a mágia mással össze nem téveszthető érzetétől zsongott és fekete gyertyák füstjétől bűzlött. Hogy a gyertyákat pontosan milyen anyagból öntötték bölcs ember jobb, ha nem firtatja.
Valami nagyon nem stimmelt ezzel a szobával, odalenn a Korongvilág legrangosabb varázslóiskolájának, a Láthatatlan Egyetemnek, pincéjében. Először is úgy tűnt, mintha túl sok dimenziója lenne, nem is annyira láthatóan, mint inkább csak az észlelhetőség határán. A falakat okkult szimbólumok borították, és a padló nagy részét a Sztázis Nyolcszoros Pecsétje takarta, amiről azt tartják mágiához értő körökben, hogy legalább olyan remek letaglózó hatása van, akár egy főbe kólintó féltéglának.
Az egyetlen bútordarab a szobában egy sötét fából madár alakúra, na jó, valljuk be, valami szárnyas izé alakúra, amit talán jobb, ha nem nézünk meg közelebbről, faragott pulpitus volt, s azon egy könyv, amit súlyos lánc és számos lakat erősített az állványhoz.
Egy nagy, de nem különösebben imponáló könyv. Az Egyetem könyvtárában akadtak olyan könyvek, amiknek fedőlapját ritka drágakő és lenyűgöző faberakás ékítette, vagy amit sárkánybőrbe kötöttek. Ezt viszont csak ütöttkopott bőr borította, amiről azt szokták írni a könyvtári katalógusokban, hogy „kissé viseltes”, ám becsületesebb elismerni, hogy ez a könyv úgy nézett ki, mint amit nem csak viseltek, de amin valószínűleg ettek, ittak, aludtak, és nem kizárt, hogy még szörföztek is.
Fémkapcsok tartották csukva. Nem díszesek, csupán súlyosak — csakúgy mint a lánc, ami nem annyira hozzákapcsolta a könyvet az olvasópulthoz, mint inkább odapányvázta.
A kapcsok olyan ember munkáját dicsérték, akinek nagyon határozott célja volt, és aki élete jelentős részét valószínűleg elefántok betöréséhez használatos béklyók tökéletesítésével töltötte.
A levegő sűrűsödött és kavargott. A könyv lapjai szörnyűséges, előre megfontolt módon zizegni kezdtek és kék fény ömlött ki közülük. A szoba csöndje feszültséggel vala terhes, mint amikor egy kéz lassan ökölbe szorul.
Fél tucat hálóinges varázsló kukucskált be egymást váltva az ajtó rácsos kémlelőnyílásán keresztül. Nincs az a varázsló, aki képes lenne aludni, amikor ilyesmi történik — a létrejövő nyers mágia úgy áradt szét az egyetemen, mint a dagály.
— Jól van — mondta egy hang. — Mi folyik itt? És engem miért nem hívott senki?
Gáldor Mállotviksz, az Ezüstcsillag Rendjének Legfelsőbb Nagymestere, a Szent Bot Birodalmi Ura, Nyolcadik Szintű Ipszisszimusz és a Láthatatlan Egyetem 304-ik rektora impozáns látványt nyújtott veres, kézi hímzésű, misztikus rúnákkal ékes hálóinge, hosszú, bojtban végződő hálósipkája és a kezében szorongatott Incifinci Szundi Vili gyertyatartó ellenére is. Csupán a papucsán fityegő bolyhos pomponok rontották le valamelyest az összhatást.
Hat rémült arc fordult felé.
— Ööö, de hát hívtuk, uram — mondta az elvarázslók egyike. — Emiatt van itt — tette hozzá segítőkészen.
— Úgy értem, miért nem hívtak előbb? — csattant fel Gáldor, odatolakodva a rácshoz.
— Ööö, mihez képest előbb, uram? — kérdezte a varázsló.
Gáldor rámeredt alantasára, majd megkockáztatott egy gyors pillantást a rácson keresztül.
A szobában a levegő fel-felszikrázott, ahogy a porszemek megvillanva lángra lobbantak a nyers mágia áradatában. A Sztázispecsét kezdett felhólyagosodni, szélei felpöndörödtek.
A szóban forgó könyv Oktávó néven ismeretes, és immár eléggé nyilvánvaló, hogy nem közönséges könyv.
Természetesen se szeri, se száma a híres varázskönyveknek. Egyesek az ősi gyíkbőrből készült Necrotelicomnicont említenék elsőnek, mások a Tizenegytájt Felkelők Könyvét hoznák fel, amit egy rejtélyes és meglehetősen lusta llámaikus szekta írt, megint mások a Bombajó Anekdotagyűjteményt, ami a hírek szerint leközli az univerzumban még megmaradt egyetlen eredeti viccet. Ám mindezek csupán ócska pamfletek az Oktávóhoz képest, amit állítólag a Világegyetem Teremtője felejtett el magával vinni — jellemző szórakozottságában — nem sokkal legjelentősebb művének megalkotása után.
A lapjai közé zárt nyolc varázsige titkos és bonyolult magánéletet él, és a közhiedelem szerint…
Gáldor összeráncolta a szemöldökét ahogy befelé bámult a nyugtalan szobába. Na persze, már csak hét varázsige van a könyvben. Valamelyik idióta, siheder varázslójelölt egy nap lopva belekukkantott az Oktávóba s az egyik varázsige megszökött, beköltözött az illető fejébe. Sose derült ki, hogyan történt a dolog. Mi is volt a kölyök neve? Szélfogó?
Oktarin és bíbor szikrák ragyogtak fel a könyv gerincén. A pulpitusról gyér füst kígyózott és a nehéz fémkapcsok, amik csukva tartották a könyvet, határozottan erőlködni látszottak.
— Miért olyan nyugtalanok a varázsigék? — kérdezte a fiatalabb varázslók egyike.
Gáldor vállat vont. Természetesen nem mutathatta ki, de kezdett komolyan aggódni. Nyolcadik szintű, tapasztalt varázslóként nem okozott neki gondot, hogy lássa a szinte csak képzeletbeli alakokat, amik egy-egy pillanatra kialakultak a vibráló levegőben és csalogattak, hívogattak. Akárcsak a nagy viharok, amelyek előtt tömegesen felbukkannak a muslicák, az igazán komoly mágiakitörések a kaotikus Tömlöc Létsíkok lényeit magukhoz vonzzák — undorító Dolgokat, csupa nyálka, csupa összevissza lógó kocsány Dolgokat, amik mindörökkön egy rést kutattak, amin át az emberek világába oldaloghatnának.[1]
Nincs mese, ezt meg kell állítani.
— Kérek egy önkéntest! — mondta határozottan.
Hirtelen csönd támadt. Csak az ajtó mögül hallatszott hang, mégpedig a túlterhelés alatt megpattanó fém hátborzongató kis pendülése.
— Hát jó — vetette oda Gáldor. — Ez esetben szükségem lesz ezüstcsipeszekre, kábé két pint macskavérre, egy kis ostorra meg egy székre.
Azt mondják, a zaj ellentéte a csend. Ez nem igaz. A csend csupán a zaj hiánya. A csend fültépő lárma ahhoz a váratlan, lágyan szertefröccsenő zajtalansághoz képest, ami egy pitypangernyőszétrobbanásának erejével csapta meg a varázslókat.