— Asszem, hogy a régiségekkel foglalkozó varázstudomány — vetette oda szórakozottan Széltoló. — Tök mindegy, mert nem veheted meg a helyet, ugyanis nincs kitől…
— Ezt valószínűleg el tudnám rendezni. Természetesen az erdei önkormányzat nevében — vágott közbe Iszkiri, s megpróbálta elkerülni Széltoló ellenséges tekintetét.
— …és ráadásul nem is tudnád magaddal vinni, úgy értem, aligha tudnád bepréselni a Poggyászba, hát nem? — Széltoló rábökött a Poggyászra, ami a tűz mellett heverészett és valami lehetetlen úton-módon sikerrel keltette egy doromboló, mindazonáltal éber tigris benyomását, majd visszanézett Kétvirágra. Leesett az álla.
— Hát nem? — ismételte.
Sosem sikérült megbékülnie azzal a ténnyel, hogy a Poggyász belseje mintha nem ugyanazon világhoz tartozott volna, mint a külseje. Természetesen mindez csupán mellékterméke volt a Poggyász sarkalatos elképesztőségének, ám határozottan zavarba ejtő volt figyelni, ahogy Kétvirág megtömte elpiszkolódott ingekkel és szagos zoknikkal, majd amikor újra felemelte a tetejét, frissen vasalt, levendulától illatozó fehérnemű lapult benne. Kétvirág ezenkívül vett egy csomó „festői népi alkotást”, Széltoló szerint csupa szemetet, és még a hét láb hosszú, szertartásos malaccsiklandozó pózna is simán belefért a Poggyászba anélkül, hogy bárhol kilógott volna belőle.
— Nem tudom — vont vállat Kétvirág. — Te vagy a varázsló, te tudsz mindent ezekről a dolgokról.
— Na persze, persze, ámbár a bőröndmágia különösképp specializált terület — sietett leszögezni Széltoló. — Akkor is, biztos vagyok benne, hogy a manók igazából nem akarják áruba bocsátani, mert… mert… — vaktában végigrohant Kétvirág már megismert szókincsén — ez egy turisztikai látványosság.
— Az micsoda? — kérdezte Iszkiri feltámadt érdeklődéssel.
— Azt jelenti, hogy sok, hozzá hasonlatos fickó fog idejönni és megbámulni a kunyhót — magyarázta Széltoló.
— De mér’?
— Azért — Széltoló keresgélte a megfelelő szavakat — mert festői. Ühüm, ótörténeti. Népiesch. Folkorisztikus. Ööö, pompás példánya egy letűnt korok hagyományában gyökerező, mára feledésbe merült népi művészetnek.
— Tényleg? — Iszkiri méla döbbenettel rámeredt a mézeskalácsházra.
— Igen.
— Ez mind?
— Attól tartok.
— Segítek nektek csomagolni.
S az éjszaka halad tovább a maga útján egy alacsonyan szálló felhőtakaró alatt, ami a Korong nagyobbik részét befedi — roppant szerencsés módon, mert majd amikor kitisztul, és a csillagászok meglátják az eget, akkor nagyon mérgesek és idegesek lesznek.
Az erdő több pontján varázslócsoportok vannak épp eltévedőben, körbe-körbe járva, egymás elől rejtőzve, egyre zaklatottabban, ugyanis valahányszor nekimennek egy fának, az udvariasan bocsánatot kér. De, ha bizonytalanul tántorogva is, sokan közülük egyre közelebb kerülnek a kunyhóhoz…
Ami pont időszerűvé teszi, hogy visszatérjünk a Láthatatlan Egyetem zegzugos épületegyütteséhez, egész pontosan Gréber Mölcs apartmanjához, aki jelenleg a Korongvilág legöregebb varázslója, és feltett szándéka, hogy ez így is maradjon.
Akit épp most sikerült rendkívüli módon megdöbbenteni, és oda is lett a lelki nyugalma, de teljesen.
Ugyanis a legutóbbi néhány órában roppantul elfoglalt volt. Legyenek bár süketek és agytevékenységük kissé lomha, ám az idősödő varázslóknak kifejezetten jó, mélyen beivódott túlélési ösztöneik vannak, és tudják, hogy amikor egy magas alak fekete köntösben és a földművelő kéziszerszámok legkorszerűbbikével kezében elgondolkozva méregeti őket, akkor elérkezett a gyors cselekvés ideje. A szolgákat elbocsátotta. A bejáratokat lepecsételte egy porráőrölt kérészekből mixelt pasztával. Az ablakokat védelmező nyolcszögek rajzaival látta el. Ritka és eléggé büdös olajokat öntött bonyolult mintázatban a padlóra, olyan séma szerint, ami bántotta a szemet és azt sugallta, hogy tervezője vagy részeg volt, vagy egy más létsíkról jött, vagy mindkettő. A szoba kellős közepére az Eltitkolás nyolcszoros nyolcszögét rajzolta fel, és körberakta vörös meg zöld gyertyákkal. És annak legislegközepén állt egy láda, amit kondorpáfrányfenyőből faragtak — a kondorpáfrányfenyő tudvalevőleg nagy kort ér meg —, és amit piros selyemmel béleltek ki, valamint további védőamulettekkel. Mint látható, Gréber Mölcs tisztában volt azzal, hogy a Halál már nyújtogatja érte csontkezét, és számos évet áldozott egy bevehetetlen rejtekhely megtervezésére.
Beállította a zár bonyolult mechanizmusát, becsukta a tetőt, s hátradőlt azzal a biztos tudattal, hogy íme, itt a tökéletes védelem összes ellenségei legvégsőbbikével szemben — noha még eddig nem merült fel benne, hogy elgondolkozzék a szellőzőnyílások fontosságáról, amelyek az ilyen jellegű vállalkozásokban óriási jelentőséggel bírnak.
Na, és pont ekkor, pont mellette, egész közel a füléhez, ezt mondta egy hang:
— UGYANCSAK SÖTÉT VAN IDEBENN, NEMDEBÁR?
Havazni kezdett. A kunyhó árpacukor ablakai tisztán és vidáman ragyogtak a feketeségben.
A tisztás egyik oldalán három vörös fénypötty izzott fel egy másodpercre, és ugató köhögés hallott, ami hamar félbeszakadt.
— Kuss! — sziszegte egy harmadik szintű varázsló. — Még meghallanak minket!
— Ugyan ki? A mocsárban megléptünk a Megtévedtek Testvériségéből jött fickók elől, a Nagytiszteletű Látnokok Tanácsából való marhák meg eleve rossz felé mentek.
— Jó — mondta a legalacsonyabb rangú varázsló —, de akkor ki beszél hozzánk? Azt mondják, ez egy elvarázsolt erdő, tele kobolddal meg farkasokkal meg…
— Fákkal — tette hozzá egy hang fahangon a sötétségből és a magasból.
— Aha — mondta a legifjabb varázsló. Beleszívott a cigijébe, és megborzongott.
A csapat vezetője kilesett a szikla mögül, és a kunyhóra meresztette szemét.
— Na, akkor nosza — javallotta; miközben kiverte a pipáját hétmérföldes csizmája sarkán, aki persze tiltakozva csikorgott. — Berontunk, megragadjuk őket, s már itt se vagyunk. Oké?
— Biztos vagy te abban, hogy csak emberek vannak bent? — faggatózott a legfiatalabb varázsló idegesen.
— Persze, hogy biztos vagyok! — mordult rá a vezér. — Mér’, mire számítottál, három medvére?
— Lehetnének szörnyetegek. Az ilyen erdőkben hemzsegnek a szörnyetegek.
— És a fák — említette meg egy baráti hang az ágak közül.
— Na ja — egyezett bele a vezető óvatosan.
Széltoló gondosan megvizslatta az ágyat. Egész helyes kis ágyikó volt, egyfajta kemény tejcsoki karamellberakással, ám inkább hajlott arra, hogy megegye, semmint hogy nyugovóra térjen benne, és különben is, úgy nézett ki, hogy valakinek már ugyanez az ötlete támadt.
— Ki evett az ágyacskámból? — kérdezte.
— Szeretem a karamellás tejcsokit — felelte védekezően Kétvirág.
— Ha nem vigyázol, jön a tündér és elviszi az összes fogad — óvta Széltoló, újsütetű műveltségét fitogtatva.
— Dehogy, azok az elfek — vetette oda Iszkiri az öltözőasztal mellől. — Az elfek csinálnak ilyesmit. Meg a körmödet is kitépik. Némelykor ugyancsak sértődékenyek tudnak lenni.
Kétvirág lezöttyent az ágyára.
— Rosszul tudod — mondta. — Az elfek nemesek és gyönyörűek és bölcsek és nyájasak! Egész biztos, hogy ezt olvastam valahol.
Iszkiri és Széltoló térdkalácsai összenéztek.
— Asszem, te másféle elfekre gondolsz — bökte ki a manó habozva. — Errefelé az elfek nem olyanok. Na, nem mintha ingerlékenynek lehetne őket nevezni — tette hozzá sietve. — Semmiképp se, hacsak nem akarod a sapkádban hazavinni a fogaidat.
A könnyedén azonosítható kis nesz azt jelezte, hogy kitárult a nugátajtó. Ugyanazon pillanatban a kunyhó másik oldaláról elhaló kondulás hallatszott, mint amikor egy kővel betörik az árpacukor ablakot olyan finoman, amennyire csak lehetséges.
— Mi volt ez? — kérdezte Kétvirág.