Nagy csattanással egy nehéz ág ütődött az ablakpárkányhoz. Egy rémült „Elfek!” sikollyal Iszkiri keresztüliszkolt a szobán, és eltűnt egy egérlyukban.
— Most mit csinálunk? — tanácstalankodott Kétvirág.
— Pánikolunk? — vetette fel Széltoló reményteljesen. Mindig azt tartotta, a pánik a legjobb módszer a túlélésre. Elmélete úgy szólt, hogy az ősi időkben az emberek, akik szembekerültek egy éhes kardfogú tigrissel, két csoportra oszlottak, azokra, akik pánikba estek, meg azokra, akik ott maradtak ilyesmiket mondva: „Micsoda gyönyörű bestia!” és „Ide gyere, cicuskám!”.
— Van itt egy szekrény — mutatott rá Kétvirág egy keskeny ajtóra, ami a fal és a kéménypillér közé préselődött. Mindketten bemásztak az édes, dohos sötétségbe.
Egy csokoládé padlódeszka csikordult odakünn. Valaki azt mondta:
— Hangokat hallottam.
Valaki más meg ezt:
— Aha, lentről. Asszem, a Megtévedtek.
— Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy leráztuk őket!
— Hé, ti ketten, ezt a helyet meg lehet enni! Idesüssetek, meg lehet…
— Kuss!
Aztán még sokkal több csikordulást hallottak, és egy elfojtott sikolyt lentről, ahol az egyik Nagytiszteletű Látnok, miután óvakodva bemászott a betört ablakon, rálépett egy, az asztal alatt rejtőzködő Megtévedt kezére. Hirtelen felhangzott a mágia süvítése és becsapódása.
— Basszus! — üvöltötte egy kinti hang. — Mások már elkapták! Gyerünk!
A csikordulás fokozódott, majd váratlanul csend lett. Egy idő után Kétvirág így szólt:
— Széltoló, azt hiszem, találtam itt egy seprűt a szekrényben.
— És mi ebben a szokatlan?
— Kormánya van neki!
Odalentről szívtépő sikoltás hallatszott. A sötétben egy varázsló megpróbálta felnyitni a Poggyász fedelét. A mosogatókonyha felől érkező robaj az Illuminátus Mágusok Töretlen Körének feltűnését jelezte a színen.
— Mit gondolsz, mi után kutatnak?
— Fogalmam sincs, de szerintem valószínűleg jobban járunk, ha nem várunk arra, hogy kiderüljön — vélte elgondolkozva Széltoló.
— Lehet, hogy igazad van.
Széltoló óvatosan kitárta az ajtót. A szoba üres volt. Lábujjhegyen az ablakhoz óvakodott, és lenézett, egyenesen három, az Éjfél Rendjének Fivére felfelé meredő képébe.
— Ő az!
Sietősen visszahúzódott, és a lépcsők irányába rohant.
Az odalenti jelenet leírhatatlan, ám mivel ez a kijelentés halálbüntetést von maga után II. Olaf Quimby uralma óta, jobb, ha mégis megpróbálkozunk vele. Először is, a küzdelembe merült varázslók többsége megkísérelte megvilágítani a színhelyet a legkülönfélébb lángokkal, tűzgolyókkal és varázslatos ragyogásokkal, amitől az általános kivilágítás egy villanófény gyárban tartott diszkó benyomását keltette, továbbá mindegyikük olyan pozíciót próbált találni, ahonnan beláthatja az egész szobát, ám ő maga nem támadható, és kivétel nélkül mindenki azon igyekezett, hogy ne kerüljön a Poggyász útjába, ami már két Nagytiszteletű Látnokot szorított sarokba, és fenyegetően csattogtatta fedelét valahányszor valaki megközelítette. Mindezek ellenére azért úgy adódott, hogy egy varázsló felpillantott.
— Ő az!
Széltoló megtorpant, és valami beléje ütközött. Sietve hátranézett, és elámult, amikor meglátta Kétvirágot seprűnyélen ülve — mely seprű a levegőben lebegett.
— A boszorka hagyhatta itt! — örvendezett Kétvirág. — Igazi, eredeti varázsseprű!
Széltoló habozott. Oktarin szikrák pattogzottak a seprű sörtéiből, és ha volt valami, amit igazán utált, hát a magasságot. De még annál is jobban utálta, amikor egy tucat az őrjöngésig feldühödött, rendkívül rosszkedvű varázsló rohant fel a lépcsőkön egyenesen felé, és éppen ez történt.
— Na jó — adta meg magát. — De én vezetek.
Odarúgott csizmaorrával egy varázsló irányába, aki már félúton tartott egy Megkötő varázsige kimondásában, és felszökkent a seprűre, ami hirtelen leszáguldott a lépcsőházban, majd tett egy fordulatot fejjel lefelé, amitől Széltoló rémületes módon szemtől szembe került egy Éjféli Fivérrel.
Nagyot visított, és a kormányt görcsösen megrántotta.
Ekkor egyidejűleg több dolog következett be. A seprű kilőtt előre és áttörte a falat, csokoládémorzsalékok záporát előidézve, a Poggyász előrefurakodott és megharapta a Fivér lábát, valamint egy különös sivító hang kíséretében egy nyíl bukkant fel a semmiből, néhány hüvelykkel elhibázta Széltolót, és hangos koppanással beleállt a Poggyász fedelébe.
A Poggyász szőrén-szálán eltűnt.
Az erdőmélyi kis faluban az agg sámán még néhány tobozt hajított a tűzre, és a füstön keresztül szégyentől piruló tanítványára meredt.
— Egy láda lábakkal? — kérdezte.
— Igen, mester. Az égből pottyant oda. És rám nézett — válaszolta a tanítvány.
— Akkor tehát volt szeme ennek a ládának, igaz?
— N… — kezdte a tanítvány, majd megzavarodva elhallgatott. Az öreg összeráncolta szemöldökét.
— Sokan látták Topaxcit, a Veres Gomba Istenét, és ezzel kiérdemelték a sámán nevet — mondta. — Néhányan Skeldét vizionálták, a füstszellemet, őket hívjuk javasembereknek. Egy elenyésző kisebbség abban a megtiszteltetésben részesült, hogy megpillanthatta Umcserrelt, az erdő lelkét, s ily módon lélekvezető vált belőlük. De senki se látott egy ládát több száz lábbal, ami szem nélkül nézett rájuk, és az ilyeneket nevezzük idiótá…
A félbeszakítást egy hirtelen, sikoltásszerű zaj, rövid hóvihar, valamint szikraeső okozta, amiktől a tűz keresztülcsapott a sötét kunyhón. Utána egy rövid ideig tartó, nehezen kivehető látomás következett, majd a szemközti fal romba dőlt, és a jelenés eltűnt.
A mindezt követő hallgatás hosszúra nyúlt. Aztán jött egy kicsivel rövidebb csönd. Végül az agg sámán óvatosan feltette a kérdést:
— Ugye, nem láttál az előbb két embert elhussanni fejjel lefelé egy seprűnyélen egymással ordítozva és sikoltozva? Ugye, nem?
A fiú hidegvérrel nézett vissza.
— Határozottan nem.
Az aggastyán felsóhajtott megkönnyebbülésében.
— Istennek legyen hála! — mondta. — Én se.
A kunyhóban teljes volt a zűrzavar, mert a varázslók nem csupán követni akarták a seprűt, de szándékukban állt ebben az összes többieket megakadályozni, és ez számos sajnálatos eseményhez vezetett. A leglátványosabb, és minden bizonnyal egyben a legtragikusabb az volt, amikor egy Látnok megpróbálta hasznát venni hétmérföldes csizmájának a varázsigék és egyéb szükséges felkészülés helyes sorrendjének betartása nélkül. A hétmérföldes csizmák, ahogy már korábban sugalmaztuk, még a legideálisabb körülmények között is a mágia kétes megbízhatóságú formái közé tartoznak, és a Látnoknak túl későn jutott eszébe, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel kell olyan közlekedési eszközt igénybe venni, amely hatékonyságát végül is annak köszönheti, hogy az egyik lábat huszonegy mérföldnyivel helyezi a másik elé.
A tél első hóviharai teljes erővel dühöngtek, és a Korong nagy részét egy gyanúsan vastag felhőréteg borította. Ennek ellenére madártávlatból, a Korongvilág aprócska holdjának ezüstös fényénél, ez volt a multiverzum látványainak egyik legszebbike.