Mi sem zavarta meg a ragyogó jelenetet, amely…
Valami kicsi és távoli tört keresztül a felhőrétegen, párafoszlányokat húzva maga mögött. A sztratoszféra nyugalmában a veszekedő hangok messzire hallatszottak, tisztán és élesen.
— Azt mondtad, tudsz ilyesmit vezetni!
— Nem! Én azt mondtam, hogy te nem tudsz!
— De én még sose ültem ilyenen!
— Nahát, micsoda meglepetés!
— Akkor is, azt mondtad… Odanézz! Fel az égre!
— Nem is mondtam!
— Mi történt a csillagokkal?
Így történt tehát, hogy Kétvirág és Széltoló látták meg elsőként a Korongon, hogy mit tartogat a jövő.
Ezer mérfölddel mögöttük a tengelymenti hegyvidéken a Mennyek Orma az égre döfött s késfényességű árnyékot vetett a civakodó felhőkön át, azaz az Isteneknek is észre kellett volna venniük — de az Istenek általában nem néznek az égboltra, és különben is leköti őket a pereskedés a Jégóriásokkal, akik nem hajlandóak lehalkítani a rádiót este tíz után.
Peremiránt, Nagy A’Tuin útirányában, a csillagokat valami lesöpörte az égboltról.
Abban a fekete körben csak egy csillag világolt, egy vészjósló, vörös csillag, olyan, mint a csillogás egy veszett vidra szemgödrében. Kicsi volt, borzalmas, és kérlelhetetlen. És Nagy A’Tuin a Korongot egyenesen arrafelé hurcolta.
Széltoló pontosan tudta, mit kell tenni ilyen körülmények között. Felsikított, és lefelé irányította a seprűt.
Gáldor Mállotviksz a nyolcszög közepén állt, s a magasba emelte kezét.
— Urshalo, dileptor, c’hula, engedelmeskedj!
Gyér köd formálódott feje fölött. Oldalvást Ármándra sandított, aki a varázskör szélén duzzogott.
— A következő rész eléggé imponáló — mondta. — Figyelj! Kot-b’hai! Kot-sham! Hozzám, kicsiny elszigetelt szirtek és nem kevesebb, mint három hüvelyk magasságú, aggódó egerek szellemei!
— Miii? — hörrent fel Ármánd.
— Hát igen, ez a rész komoly kutatást igényelt — bólintott Gáldor. — Főleg az egerek, ugyebár. De hol is tartottam? Ó, igen…
Újra felemelte a karját. Ármánd, megnyalva ajkát, háborodott elmével leste. A vén bolond tényleg összpontosított, teljesen belemerült a Varázsige megzabolázásába, és alig fordított figyelmet rá.
Hatalomszavak gördültek át a szobán, visszapattantak a falakról, végül eltűntek szem elől a polcok és üvegek mögé bújva. Ármánd tétovázott.
Gáldor egy másodpercre lehunyta a szemét, arca az eksztázis maszkja volt, ahogy épp kiejtette az utolsó szót.
Ármánd szóra sem érdemes izmai megfeszültek, ujjai újfent a kés nyelére fonódtak. Ekkor Gáldor kinyitotta fél szemét, odabiccentett, és oldalról olyan erős varázscsapást mért rá, ami a fiatalabb férfit szétterpesztett végtagokkal a falhoz kente.
Gáldor rákacsintott, s ismét kitárta karját.
— Hozzám, ó szellemei a…
Mire fel dörgött a menny, robbant a fény, és egy másodpercre teljesen elbizonytalanodtak a természeti törvények, amitől a falak látszólag önmagukba tekeredtek. Aztán Ármánd gyors lélegzetvételt hallott, meg egy fojtott, tompa puffanást.
A szoba hirtelen csöndbe borult.
Néhány perccel később Ármánd kikúszott egy szék mögül, s leporolta magát. Elfütyült pár taktust valami felismerhetetlenből, még az is lehet, hogy zeneműből, és eltúlzott nemtörődömséggel az ajtó felé fordult, miközben tekintetét határozottan a plafonra szegezte annak az érdeklődésével, aki még sose látott mennyezetet. A mód, ahogy mozgott, kifejezetten azt sugallta, hogy gyorsasági világcsúcsot kísérel meg gondtalan sétafikálásból.
A Poggyász ugrásra készen lapult a kör közepén, és egy csattanással kitárta fedelét.
Ármánd azonnal lefékezett. Lassan, nagyon-nagyon óvakodva megfordult, előre rettegve a látványtól.
A Poggyász enyhén levendulaillatú, tiszta fehérneműt látszott tartalmazni. Ki tudja miért, valahogy ez volt a legrémületesebb dolog, amit a varázsló valaha is látott.
— Nos, ööö — köszörülte meg a torkát. — Te, izé, khm, nem láttál errefelé egy másik varázslót esetleg?
A Poggyász szerét ejtette, hogy még vészjóslóbbnak tűnjék.
— Ó! — nyekeregte Ármánd. — Hát akkor, rendben is lennénk. Nem mintha számítana.
Határozatlanul gyűrögette köntöse szegélyét, és rövid ideig tartó, ám intenzív érdeklődést mutatott az öltések részletei iránt. Amikor végül felnézett, a borzasztó láda még mindig ott volt.
— Isten veled! — mondta, és iszkolt. Még épp idejében sikerült átcsusszannia az ajtón.
— Széltoló?
Széltoló kinyitotta szemét. Nem mintha ez sokat segített volna. Csak annyit jelentett, hogy ahelyett, hogy semmit se látott volna, csupán sötétséget, most kizárólag csak fehérséget látott, ami, meglepő módon, még sokkal rosszabbnak bizonyult.
— Jól vagy?
— Nem.
— Ó!
Széltoló felült. Úgy tűnt, hogy egy hóborította sziklán csücsül. De ez a szikla nem felelt meg a sziklaság általános ismérveinek. Példának okáért, mozgott.
Hópelyhek kavarogtak körülötte. Kétvirág néhány lábbal arrébb guggolt, arcán őszinte aggodalommal.
Széltoló felnyögött. Minden porcikája dühös volt rá abból kifolyólag, amit nemrégiben tett velük, és panasztételre sorakoztak.
— Most mi van?
— Tudod, amikor repültünk, és én izgultam, nehogy nekimenjünk valaminek a viharban, mire te azt mondtad, hogy ebben a magasságban csakis egy sziklával tömött felhőnek ütközhetünk…
— Igen?
— Honnan tudtad?