A szikla alattuk határozottan mozgott, mi több, rengett és rázkódott. Végigsimított rajta, érzékelve a vésőnyomokat. Amikor fülét a nedves és hideg kőre tapasztotta, szívveréshez hasonló, fojtott, ütemes dobbanásokat vélt hallani. Előrekúszott a peremig, és óvatosan kilesett.
Abban a pillanatban a szikla épp egy felhőtlen szakasz fölött suhanhatott el, mert halványan ki tudta venni szaggatott élű hegycsúcsok rémítően távoli látképét. Messze, messze alant.
Összefüggéstelen hangokat adott ki, és visszaaraszolt.
— Nevetséges — mondta Kétvirágnak. — A sziklák nem repülnek. Többek között erről is híresek.
— Talán repülnének, ha tudnának — jegyezte meg Kétvirág. — Lehet, hogy ez a szirt éppen most fedezte fel, hogyan kell.
— Akkor reménykedjünk, hogy nem mostanában felejti el! — kívánta Széltoló erősen. Lekuporodott, átázott köntösét szorosabbra húzta maga körül, és komoran bámulta a környező felhőket. Feltételezte, valahol lennie kell valakinek, akinek van valamicske beleszólása a saját életébe, aki reggel felkel és este ágyba bújik, azzal a biztos tudattal, hogy nem fog lepottyanni a világ végéről, vagy elszenvedni egy csapatnyi eszelős támadását, vagy felébredni egy sziklán, aminek elképzelései felülmúlják valós társadalmi helyzetét. Halványan rémlett neki, hogy valaha ő is ilyen életmódot folytatott.
Széltoló beleszimatolt a levegőbe. A szikla sülő zsírtól szaglott. Az illat elölről szállt, és egyenesen a gyomrát célozta meg.
— Érzel valami szagot? — kérdezte.
— Szerintem szalonna — válaszolta Kétvirág.
— Élénken remélem, hogy szalonna — mondta Széltoló — ugyanis szándékomban áll megenni. — Felállt a remegő sziklán, és szagiránt csetlett-botlott, miközben igyekezett valamit kivenni a nedves homályban.
Elöl, vagyis a szikla belépőélén, aprócska tűz mellett egy alacsony druida ücsörgött törökülésben. Egy négyszögletes, vízhatlan anyagdarabot kötött fejére, amit az álla alatt csomózott meg. A serpenyőben piruló szalonnát böködte egy díszsarlóval.
— Khm — köszörülte meg a torkát Széltoló. A druida felnézett, és beleejtette a serpenyőt a tűzbe. Felugrott, támadólag megmarkolta a sarlót — már amennyire valaki képes agresszivitást sugározni egy hosszú, átnedvesedett, fehér hálóingben meg csöpögő fejkendőben.
— Figyelmeztetlek, hogy csunyán bánok el a légikalózokkal — mondta, és hatalmasat tüsszentett.
— Szívesen segítünk benne — nézett Széltoló vágyakozva az égő szalonnára. Ez úgy tűnt, megzavarta a druidát, aki Széltoló enyhe meglepetésére egész fiatal volt: eddig is tudta, hogy, legalábbis elméletben, létezik ifjú druida is, csak sose képzelte el, milyen is lehet.
— Akkor ti nem azért vagytok itt, hogy ellopjátok a sziklát? — kérdezte a druida, egy hajszálnyival lejjebb eresztve a sarlót.
— Még csak azt se tudom, hogy kellene hozzáfogni a sziklalopáshoz — felette törődötten Széltoló.
— Elnézést — szólt közbe udvariasan Kétvirág. — Úgy hiszem, ég a reggelije.
A druida odanézett, majd csapkodni kezdte a lángokat, bármiféle hatás nélkül. Széltoló a segítségére sietett, aminek eredményeképp jókora adag füst, hamu és kavarodás keletkezett, és a megosztott öröm néhány, ténylegesen megmentett, noha eléggé elszenesedett szalonnadarabka fölött többet ért, mint a diplomácia teljes fegyvertára.
— Mégis, hogy kerültetek ide valójában? — érdeklődött a druida. — Legalább ötszáz láb magasan vagyunk! Hacsak nem rontottam el a rúnákat már megint.
Széltoló megpróbált nem gondolni a magasságra.
— Errejártunkban valahogy idepottyantunk — mondta.
— A föld felé zuhanóban — javította ki Kétvirág.
— A sziklád pont útban repült — tetté hozzá Széltoló. Erre rögtön panaszra fakadt a háta. — Kösz szépen.
— Gondoltam pár perce, hogy valami örvénylésbe kerültünk — bólintott a druida, akit, mint kiderült, Belafonnak hívtak. — Ezek szerint ti voltatok. — Megborzongott. — Mostanra már reggel kell legyen. A fenébe az előírásokkal! Feljebb emelkedünk. Kapaszkodjatok!
— Mibe? — tekintett szét Széltoló.
— Nos, elegendő, ha csak úgy nagy általánosságban mutatsz ellenérzést a leeséssel szemben — javasolta Belafon. Előkapott egy nagy vasingát a köntöse alól, és a tűz fölött meglengette sorozatos, ám érthetetlen suhintásokkal.
Felhők csapódtak nekik, egy rémisztő pillanatra érezhetővé vált a nehézkedés, aztán a szikla kibukkant a napsütésbe. Egyensúlyba került alig pár lábbal a felhők felett, a hideg, élénkkék ég alatt. A felhők, amik múlt éjjel vérfagyasztóan távolinak, ma reggel pedig borzalmasan nyirkosnak tűntek, most gyapjas, fehér, minden irányba húzódó szőnyeggé alakultak, amiből itt-ott magányos szirtként meredt ki egynémely hegyorom. A szikla mögött elhaladásának szele tünékeny örvényekké formázta a felhőket. A szikla…
Körülbelül harminc láb hosszú és tíz láb széles volt. És kékes.
— Micsoda lenyűgöző panoráma! — suttogta Kétvirág ragyogó szemmel.
— Ühüm. Mi tart minket a levegőben? — kérdezte Széltoló.
— A meggyőződés — válaszolta Belafon, kifacsarva köntöse szegélyét.
— Á! — mondta Széltoló bölcsen.
— Könnyű őket fenntartani — magyarázta a druida, feltartva egyik hüvelykujját s karja mentén egy távoli hegy irányába hunyorogva. — Landolni nehéz velük.
— Nem is gondolná az ember, ugye? — lepődött meg Kétvirág.
— A meggyőződés tartja össze az egész világegyetemet — jelentette ki Belafon. — Bolondság azt állítani, hogy minden csak a mágiának köszönhető.
Széltoló történetesen ekkor pislantott le keresztül a vékonyodó felhőrétegen a behavazott tájra, amely jelentős mélységben terült el alattuk. Tudta, hogy egy őrült társaságába keveredett, de ehhez már hozzászokott; amennyiben az őrült meghallgatása azt jelenti, hogy esetleg nem fognak lezuhanni, Széltoló máris csupa fül volt.
Belafon leült, s lábát lógázta a szikla pereméről.
— Figyelj csak, nincs miért aggódni — mondta. — Ha arra gondolsz, hogy a sziklák nem szoktak repülni, még a végén meghall téged, elhiszi neked, és akkor rögtön igazad is lesz, érted? Nyilvánvaló, hogy fogalmad sincs a modern gondolkozásról!
— Úgy tűnik, valóban — helyeselt Széltoló elhaló hangon. Minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon földön heverő sziklákra. Arra koncentrált, hogy olyan sziklákra gondoljon, amik röpdösnek, mint a fecskék, a súlytalanság tiszta mámorában suhanva a táj felett, az ég felé szállva…
És közben rettentően tudatában volt annak, hol ez rohadtul nem megy neki.
A Korongvilág druidái büszkék voltak a világegyetem rejtélyeit kutatgató, haladó szellemükre és előrenéző szemléletükre. Természetesen, mint minden druida, ők is hittek az összes életforma alapvető egységében, a növények gyógyító erejében, az évszakok váltakozásának természetes ritmusában és mindazok elevenen elégetésében, akik az előbbiekben felsoroltakhoz nem a megfelelő hozzáállással közelednek. Valamint hosszasan és keményen törték a fejüket a teremtés lényegéről, és az alábbi elméletet agyalták ki:
A világegyetem, mondják a druidák, működését tekintve négy alapelv harmonikus egyensúlyán nyugszik, amely mozgatórugókat imigyen határozhatunk meg: vonzás, meggyőződés, bizonytalanság és jusztse.
Ebből következik, hogy a korong körül kerengő nap és hold a meggyőződésnek köszönhetően nem esnek le, viszont nem is szakadnak el tőle a bizonytalanság, miatt. A vonzástól nőnek a fák és jusztse hagyják abba. És így tovább.
Néhány druidában felmerült ugyan, hogy az elméletnek akadnak szépséghibái, ám a rangidős druidák ugyancsak elevenbe vágóan magyarázták el nekik, hogy persze, van helye a logikus érvelésnek, az izgalmas tudományos viták ütés- és csapásváltásainak, ám ez a hely a következő napforduló tiszteletére gyújtott máglya tetején található.
— Á, szóval csillagász vagy! — ragyogott fel Kétvirág képe.
— Ó, dehogy — rázta fejét Belafon, miközben a szikla egy hegygörbületet lebegett lágyan körbe. — Komputer hardver szakértő vagyok.
— Mi az a komputer hardver?
— Nos, ez itten — mondta a druida, szandálos lábfejével megütögetve a sziklát. — Pontosabban része a hardvernek. Pótalkatrész. Most szállítom le. Van valami gond a nagy kőkörökkel az Örvény Fennsíkon. Legalábbis azt mondják. Ha kapnék egy bronznyakéket minden olyan felhasználó után, aki nem olvasta el a használati leírást a kézikönyvben… — Vállat vont.
— Valójában mi pontosan a haszna egy ilyennek? — kérdezte Széltoló. Bármi jó, ami eltereli a figyelmét a leesésről.