— Á! Úgy érted, ha belepi a hó, akkor biztos tél van?
— Igen. Illetve dehogy. Úgy értem, tegyük fel, tudni szeretnéd, hogy egy bizonyos csillag mikor kel…
— Miért? — sugárzott Kétvirág udvarias érdeklődést.
— Nos, esetleg tudni szeretnéd mikor kell elvetni a gabonát — felelte Belafon, kissé beleizzadva. — Vagy talán…
— Szívesen kölcsönadom a kalendáriumomat, ha akarod — ajánlotta Kétvirág.
— Kalendárium?
— A kalendárium egy könyvecske, ami megmondja neked, milyen nap van ma — magyarázta Széltoló fáradtan. — Naprakészen, egész az utolsó okkult vonásig.
Belafon megmerevedett.
— Könyv? — ismételte. — Úgy érted, papírból?
— Igen.
— Nekem ez nem hangzik igazán megbízhatónak — mondta undokul a druida. — Hogyan tudná egy könyv megmondani, milyen nap van? A papír nem tud számolni!
Elcsörtetett a szikla elejére, olyan vehemenciával, amitől az egész ijesztően inogni kezdett. Széltoló nagyot nyelt, és odaintette Kétvirágot magához.
— Hallottál már a kultúrsokkról?
— Az mi?
— Az az, ami akkor következik be, amikor egyesek ötszáz évet áldoztak arra, hogy egy kőkört működőképessé próbáljanak tenni, és hirtelen megjelenik valaki egy könyvvel, amiben minden napra akad egy lap meg valami kis csevegős rész, ilyesmik, hogy „Itt az ideje, hogy elültesd a paszulyt” meg „A szó elrepül, a sírás megmarad”, és tudod, a legfontosabb dolog, amit sose szabad elfelejteni a kultúrsokkal kapcsolatban… — Széltoló elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, míg ajkai hangtalanul mozogtak, ahogy igyekezett visszaemlékezni, hol is tartott a mondatban. — Az? — bökte ki.
— Mi?
— Hogy semmiképp se okozd egy olyan embernek, aki épp egy ezertonnás sziklát röptet.
— Elment?
Ármánd óvatosan kikukucskált a Láthatatlan Egyetem fölé meredő, omladozó kőművesmunka egekbe nyúló csúcsának, értsd a Művészetek Tornyának, egyik pártázatos lőrésén. A mágia oktatóinak és diákjainak csődülete, messze alatta, bólintott.
— Biztos?
A gazdasági igazgató tölcsért formált tenyeréből, és felkiabált.
— Áttört a tengelyfelőli kapun, és elmenekült egy órával ezelőtt, uram!
— Téves — mondta Ármánd. — Ő távozott, és mi menekültünk meg. Nos, akkor akár le is mehetek. Elkapott valakit?
A gazdasági igazgató nyelt egyet. Nem volt varázsló, csupán egy kedves, áldott jó természetű férfiú, akinek nem lett volna szabad olyasmiket látnia, amiknek a legutóbbi órában szemtanúja volt. Természetesen nem volt szokatlan, hogy kisebb démonok, tarka fények és különféle félig anyagiasult képzelődések kószáljanak az egyetem területén, de volt valami a Poggyász kérlelhetetlen támadásában, amitől inába szállt a bátorsága. Megpróbálni megállítani olyan lett volna, mint kihívni egy gleccsert egy barátságos birkózómeccsre.
— Fel… felfalta a Liberális Stúdiumok Dékánját, uram — kiáltotta.
Ármánd felderült.
— Minden rosszban van valami jó is — mormolta.
Nekivágott a hosszú csigalépcsőnek lefelé. Egy idő múlva halvány, feszes mosoly ült ki az arcára. A nap határozottan javuló tendenciát mutatott.
Rengeteg szerveznivaló várt rá. És ha volt valami, amit Ármánd igazán szeretett, hát az a szervezés.
A szikla szálldogált a magas fennsíkok felett, kiverve a havat az alig pár lábbal alattuk gomolygó förgetegből. Belafon lihegve nyargalt ide-oda, itt felkent egy kis fagyöngybalzsamot, ott krétával felrajzolt egy rúnát, míg Széltoló összekucorodott rémületében meg fáradságában, és Kétvirág aggódott a Poggyásza miatt.
— Egyenesen előttünk! — visította túl a druida a légcsavarszél zaját. — Íme, nézzétek az egek nagy komputerét!
Széltoló átlesett az ujjai között. A távoli szemhatáron kirajzolódott egy gigászi konstrukció, amit koncentrikus körökben és rejtélyekhez vezető útvonalakon elrendezett szürke és fekete sziklaoszlopok alkottak — komor és félelmetes látvány a havas háttér előtt. Egész biztos, hogy emberi lény nem képes születőben lévő hegyeket megmozdítani — egész biztos, hogy egy csapat óriást varázsolt kővé valami…
— Úgy néz ki, mint egy nagy rakás kő — jegyezte meg Kétvirág.
Belafon élőképpé merevedett egy hadonászó gesztus közepén.
— Mi?
— Nagyon takaros — tette hozzá sietve a turista. Valami hatásos jelzőt keresgélt. — Etnikus — határozott.
A druida sértett képpel meredt rá.
— Takaros? — förmedt a turistára. — A szilícium csúcsok diadala, a modern szabadkőműves technológia csodája szerinted takaros?
— Ó, igen — mondta Kétvirág, akinek szótárában a „szarkazmus” csupán egy sz-szel kezdődő, tízbetűs szó volt.
— Mit jelent az, hogy etnikus? — kérdezte a druida.
— Azt jelenti, hogy imponálóan lenyűgöző — avatkozott közbe Széltoló sietősen. — …és ha nem haragszol, úgy tűnik, mintha a landolás veszélye fenyegetne…
Belafon, akit csak kevéssé sikerült kiengesztelni, megfordult. Széttárta karjait, és egy sorozat lefordíthatatlan szót rikoltott, majd sértődötten azt dörmögte: „takaros!”.
A szikla lassított, oldalra sodródott egy hóhullámban, majd körözni kezdett a kör fölött. Alant egy druida két csokornyi fagyönggyel integette el a bonyolult leszállási útvonaltervet. Belafon gyakorlottan, alig hallható csattanással tette le a masszív sziklát két, óriási, szálegyenes bérc közé.
Széltoló megkönnyebbült, hosszú sóhajban — ami azonnal elsietett, hogy búvóhelyet keressen magának — engedte ki az addig benne rekedt lélegzetet.
Egy létra vágódott a szikla oldalának, és a perem fölött felbukkant egy idősödő druida fejbúbja, aki aztán csodálkozó pillantást vetett a két utasra, és Belafonhoz fordult.
— A francba, éppen idejében — mondta. — Hét hét múlva nyakunkon a Disznólesés éjjele és a nyavalyás már megint lerohadt!
— Szia, Zakriah! — üdvözölte Belafon. — Most meg mi a gond?
— Minden teljesen befuccsolt! Ma például három perccel előbbre jelezte a napfelkeltét! Ez a kőkör egy nagy nulla, semmi más.
Belafon fáradságosan leereszkedett a létrán, s ezzel eltűnt a látképből. Az utasok egymásra néztek, majd a belső kőkör tágas, nyílt terére meresztették szemük.