— Esetleg alhatnánk? — indítványozta Széltoló.
Kétvirág ezt meg se hallotta, ellenben lemászott a létrán.
A kör körül druidák kis kalapácsokkal ütögették a megalitokat, miközben feszülten hallgatóztak. A gigászi kőtömbök némelyike az oldalán feküdt, mindet druidák tömege vette körbe, akik óvatosan vizsgálták őket, és egymással vitatkoztak. Misztikus kifejezések hallatszottak fel oda, ahol Széltoló üldögélt:
— Nem lehet szoftver inkompatibilitás! A Kitaposott Kacskaringó Kántálást kimondottan koncentrikus körökre terveztük, te marha…
— Aszondom, indítsuk újra, és próbáljunk ki egy szimpla holdszertartást…
— …oké, oké, a kövek rendben, csak az univerzum romlott el, mi?…
Kifáradt agyának ködösségén keresztül Széltolónak felrémlett a rémisztő csillag, amit az égbolton láttak. Múlt éjjel valami igenis hibásan működött a világegyetemben.
És egyáltalán, hogy került vissza a Korongra?
Az az érzése támadt, hogy a válaszok a fejében lapulnak. És még egy ennél is kellemetlenebb érzés kezdett felsejleni benne, nevezetesen, hogy valami más is figyeli a lenti jelenetet — az ő, mármint Széltoló, szemén keresztül.
Az Ige előmászott elméjének mélyén lévő rejtekhelyéről, egy olyan helyről, ahol a madár se jár, nemhogy Széltoló, és határtalan pimaszsággal az előagyába telepedett, onnan leste az eseményeket: keresztbe vetett lábakkal kényelembe helyezkedett, és pattogatott kukoricát majszolt — mármint képletesen, persze.
Széltoló megpróbálta visszalökni — és a világ eloszlott, mint a buborék, s maradt, mi volt, a puszta…
…sötétség, egy meleg, dohos sötétség, egy kripta sötétje, egy szarkofág belsejének bársonyos feketesége.
Vén bőr szaga és ősrégi papír fanyarsága érződött. A papír zizegett.
Széltoló meg volt győződve arról, hogy a sötétség teli van elképzelhetetlen borzalmakkal — és persze az a baj az elképzelhetetlen borzalmakkal, hogy túlontúl is könnyű őket elképzelni…
— Széltoló — szólt egy hang. Széltoló sose hallott még egy gyíkot beszélni, de ha egy gyík beszélni tudott volna, ilyen lett volna a hangja.
— Khm — mondta. — Igen?
A hang kuncogott — furán, papírszerűen.
— Ilyenkor azt szokás kérdezni „Hol vagyok?” — jegyezte meg.
— Örülnék neki, ha tudnám? — firtatta Széltoló, erősen belebámulva a sötétbe. Most, hogy a szeme hozzászokott, valamit ki tudott venni. Valami nagyon elmosódottat, alig észlelhetőt, puszta körvonalat a levegőben. Valami furán ismerőset.
— Na jó — törődött bele. — Hol vagyok?
— Álmodsz.
— Kérem szépen, nem ébredhetnék fel? Most, rögtön, azonnal?
— Nem — felelte egy másik hang, éppoly öreg és száraz, mint az előző, ám kissé más.
— Valami nagyon fontosat kell mondanunk neked — szólalt meg egy harmadik hang, ha lehet, még hullaszárazabban, mint a korábbiak. Széltoló értetlenül bólogatott. Elméje hátterében ott lappangott az Ige, és óvakodva lesett ki a varázsló spirituális válla mögül.
— Sok gondot okoztál nekünk, ifjú Széltoló — folytatta a hang. — Leesni a világ széléről anélkül, hogy gondolnál más emberekre is! Mondhatom, roppant helytelen. Tudod te, hogy miattad komolyan el kellett torzítanunk a valóságot?!
— Nahát!
— És most egy nagyon fontos feladat vár rád.
— Ó! Remek.
— Sok évvel ezelőtt úgy intéztük, hogy egyikünk a te fejedben leljen menedéket, mert előreláttuk az eljövendő időt, amikor neked nagyon jelentős szerepet kell betöltened.
— Nekem? Miért?
— Mert mindig elfutsz — válaszolta a hangok egyike. — És az a jó. Túlélő típus vagy.
— Túlélő?! Legalább százszor csaknem kinyírtak!
— Pontosan.
— Ó!
— De ha egy mód van rá, igyekezz nem leesni a Korongról legközelebb, jó? Ilyesmiről többet hallani se akarunk.
— Ki ez a mi egész pontosan? — kérdezte Széltoló.
Zizegés hallatszott a sötétben.
— Kezdetben vala az Ige — mondta egy száraz hang közvetlenül a háta mögött.
— Dehogy, a Tojás — igazította ki egy másik hang. — Határozottan emlékszem. A Világegyetem Nagy Tojása. Kissé gumiszerű.
— Valójában mindketten rosszul tudjátok. Biztos vagyok abban, hogy az Ősslejm volt a kezdet.
Megszólalt egy hang Széltoló térdmagasságában:
— Nem, az később jött. Az első volt a firmamentum. Rengeteg firmamentum. Eléggé ragacsos, mint a vattacukor. Igazából túl szirupos…
— Arra az esetre, ha valakit véletlenül érdekel — vágott közbe egy recsegő hang Széltoló balján — mindnyájan tévedtek. Kezdetben vala a Torokköszörülés…
— …aztán az ige…
— …már bocsánat, a slejm…
— …kifejezetten gumiszerű, szerintem…
Csend lett…Majd egy hang óvatosan azt mondta.
— Bárhogy is volt, mi mind jól emlékszünk rá.
— Úgy van!