— És a mi feladatunk gondoskodni arról, hogy semmi borzasztó ne történhessék vele, Széltoló.
Széltoló a sötétbe sandított.
— Volnátok olyan szívesek elmagyarázni, miről beszéltek?
Papírzizegésszerű sóhaj hallatszott.
— Na, ennyit a metaforákról — legyintett a hangok egyike. — Idefigyelj, rendkívül fontos, hogy megoltalmazd az Igét a fejedben, és visszahozzad hozzánk a kellő időben, hogy a legmegfelelőbb pillanatban ki lehessünk mondva. Érted?
Széltoló azt gondolta: ki lehessünk mondva?
Derengeni kezdett neki, hogy a körvonal előtte mi is valójában. Írás egy lapon, alulnézetből.
— Az Oktávóban vagyok benne? — kérdezte.
— Egy bizonyos metafizikai értelemben — vetette oda a hangok egyike foghegyről. Közeledett. Széltoló érezte a lapozás száraz szelét pont az orra előtt…
Mire fel elfutott.
A magányos, vörös pötty ragyogott a körülötte lévő tenyérnyi sötétségben. Ármánd nem tudott megszabadulni az érzéstől — valamint még a Rend vezetőjévé történt beiktatáshoz öltött ünneplőjétől sem —, hogy a csillag nőtt egy kicsit, miközben figyelte. Borzongva fordult el az ablaktól.
— Nos? — mondta.
— Ez egy csillag — jelentette ki a Csillagjóslás Professzora. — Asszem.
— Asszed?
Az asztrológus idegesen összerezzent. A Láthatatlan Egyetem csillagvizsgálójában álltak, és a láthatáron feltűnt cseppnyi rubinvörös tűhegy ugyanolyan baljóslatúan hunyorgott rá is, mint újdonsült főnökére.
— Nos, tudja uram, a lényeg az, hogy mindig is úgy hittük, a csillagok többé-kevésbé épp olyanok, mint a napunk…
— Úgy érted, kábé egy mérföld átmérőjű tűzgömbök?
— Igen. De ez az új, nos, ez… nagy.
— Nagyobb mint a nap? — kérdezte Ármánd. Mindig is imponálónak talált egy mérföldszéles tűzgolyót, bár elvi alapokon ellenezte a csillagokat. Az egész égboltot összerendetlenítették.
— Sokkal nagyobb — bökte ki nehézkesen a csillagjós.
— Esetleg nagyobb, mint Nagy A’Tuin feje?
Az asztrológus nyomorultul érezte magát. Annak is látszott.
— Nagyobb, mint Nagy A’Tuin és a Korong együttesen. Ellenőriztük — majd gyorsan hozzátette —, és meglehetősen biztosak vagyunk benne.
— Hát az tényleg nagy — értett egyet Ármánd. — Az emberben még az „óriási” szó is felötlik.
— Masszív — sietett hozzájárulni a csillagjós.
— Hm.
Ármánd járkálni kezdett fel s alá az obszervatórium mozaikpadlatán, amin a Korong állatövi jegyei díszelegtek. Hatvannégy volt belőlük, Wézentől, a Duplafejű Kengurutól Gahuliig, a Tulipántos Vázáig (ez egy csillagjegy valami egész hihetetlen vallási jelentőséggel, ám jelentése, sajna, mára a múlt ködébe vész).
Hirtelen megtorpant Mubbó, a Hiéna kék és arany csempékből kirakott jele fölött, s sarkon fordult.
— Neki fogunk menni? — kérdezte.
— Attól tartok, uram, igen — válaszolta az asztrológus.
— Hm — Ármánd néhány lépést tett előre, elgondolkozva simogatva szakállát. Újra megállt, ezúttal Okidzsoki, az Utazó Ügynök és a Mennyei Petrezselyem holdszarván.
— Nem vagyok szakértője az ilyen ügyeknek — mondta —, de úgy képzelem, ez nem lesz valami jó dolog, igaz?
— Valóban nem, uram.
— Roppant forróak ezek a csillagok, mi?
A csillagjós nagyot nyelt.
— Igen, uram.
— Elégünk?
— Végső soron. Természetesen előtte még lesznek korongrengések meg szökőár, megszűnik a tömegvonzás és a légkör valószínűleg elillan.
— Á! Egyszóval, a helyénvaló szervezettség teljes hiánya.
Az asztrológus habozott, majd beadta a derekát.
— Úgy is mondhatjuk, uram.
— Az emberek pánikba fognak esni?
— Attól tartok, csak rövid időre, uram.
— Hm — mondta Ármánd, áthaladva az Esetleg Kapu fölött, szabályosan körözve a Mennyországi Tehén felé. Felsandított a horizonton villogó vörösségre. Úgy tűnt, meghozta döntését.
— Nem vagyunk képesek lokalizálni Széltolót — mondta —, és ha őt nem találjuk meg, nincs meg az Oktávó nyolcadik varázsigéje sem. Ám úgy hisszük, hogy muszáj felolvasni az Oktávót, hogy elhárítsuk a katasztrófát… ugyan mi másért hagyta volna hátra a Teremtő?
— Lehet, hogy csupán feledékenységében — sugallta a csillagjós.
Ármánd rámeredt.
— A többi Rend innentől a Tengelyig minden földet végigkutat — folytatta, ujjain számlálva a tételeket —, mert ésszerűtlennek tűnik, hogy valaki berepüljön egy felhőbe, ám ne jöjjön ki belőle…
— Hacsak nem volt tömve sziklával — próbálta könnyedebbé tenni a hangulatot az asztrológus egy eléggé vacak és, mint kiderült, teljességgel sikertelen viccel.