— Hol? — visszhangozta a csillagjós lojálisan.
— És akkor a követendő eljárás azonnal önként adódik számunkra.
— Á! — Az asztrológus megpróbált lépést tartani a varázslóval, ahogy az átmasírozott a Két Kövér Kutinon.
— Mégpedig a milyen eljárás…?
A csillagjós felpillantott. Egyesen Ármánd tekintetébe, ami oly szürke és lágy volt, mint az acél.
— Ühüm. Abbahagyjuk a keresést? — bátorkodta.
— Pontosan! Hasznát vesszük a Teremtőtől kapott ajándéknak az utolsó cseppig! Lenézünk, és mit látunk?
Az asztrológus lélekben hangosan felnyögött. Lenézett.
— Padlólapokat? — merészelte kétségbeesésében.
— Padlólapokat, valóban, amik együtt mit képeznek…? — Ármánd várakozásteljesen várt.
— A Zodiákust? — kockáztatta meg a csillagjós, egy végsőkig elszánt férfiú.
— Úgy van! Ebből következik tehát, hogy nincs is másra szükség, csupán fel kell állítsuk Széltoló hajszálpontos horoszkópját, s máris tudni fogjuk, hol tartózkodik!
Az asztrológus úgy vigyorgott, mint az, aki miután hosszan dzsiggelt futóhomokon, hirtelen szilárd talajt érez a lába alatt.
— Szükségem lesz a pontos születési időre és helyre — mondta.
— Semmi gond. Kimásoltam az Egyetem kartotékjaiból mielőtt idejöttem.
A csillagjós a homlokát ráncolva megvizsgálta a jegyzeteket. Keresztülment a helyiségen, és kihúzott egy táblázatokkal teli fiókot. Újra megnézte a feljegyzéseket. Felkapott egy bonyolult körzőt és a grafikonok fölött néhány hókuszpókuszt írt a levegőbe. Megragadott egy kis sárgaréz asztrolábiumot, óvatosan felkurblizta, miközben foga között fütyörészett. Aztán megfogott egy darab krétát, és néhány számot firkált a falitáblára.
Eközben Ármánd az új csillagot bámulta. Azt gondolta: a Tsorti Piramis felirata szerint, aki együtt kimondja mind a Nyolc Varázsigét, amikor a Korong végveszélybe kerül, el fogja nyerni szíve minden vágyát. És ez olyan hamar lesz!
Meg azt is gondolta: Emlékszem Széltolóra, nem ő volt az a nyiszlett fiú, az örökös osztályutolsó, amikor még az iskolapadban ültünk? Aki minden ízében antimágikus volt? Kerüljön csak elibém, s meglátjuk, ki kaparintja meg a nyolc…
Az asztrológus egy fojtott „hínnyé”-t mormolt. Ármánd sarkon pördült.
— Nos?
— Rendkívüli horoszkóp — mondta a csillagjós lélegzetvisszafojtva. — Noha egy csöppet fura.
— Milyen szempontból fura?
— Széltoló a Halvány Csillagok Csöppnyi Unalmas Halmaza csillagzat alatt született, ami, mint ön is tudja, a Repdeső Jávorszarvas és a Csupagubanc Zsineg csillagképek között található. Azt rebesgetik, hogy még az ősidők bölcsei se tudtak soha semmi érdekeset mondani erről a csillagképről, ami…
— Igen, igen, folytasd! — hörrent Ármánd ingerlékenyen.
— A hagyományok szerint ebben a jelben születnek a sakktáblakészítők, a hagymaárusok, a kevéssé jelentős vallásos plasztikikonok gyártói valamint az ónra allergiás egyének. Egyáltalán nem varázslónak való csillagjel. Amikor Széltoló világra jött, a Mennyek Ormának árnyéka…
— Nem óhajtom hallani az összes mechanikus részletet — morogta Ármánd. — Csak a horoszkópját mondd!
Az asztrológus, aki eddig kifejezetten élvezte a dolgot, mélyet sóhajtott, és elvégzett néhány további számítást.
— Nos, jól van — mondta. — A következőképpen hangzik: „A mai nap kiválóan alkalmas új barátok szerzésére. Egy jótettnek előreláthatatlan következményei lehetnek. Ne bosszants fel egyetlen druidát se! Hamarosan különleges utazásban lesz részed. Szerencsehozó ételed az apróuborka. Azok az emberek, akik kést szegeznek a torkodnak, valószínűleg rosszat akarnak neked. U.I. a druidákat nagyon is komolyan gondoljuk!”.
— Druidák? — merengett Ármánd. — Nocsak, nocsak…
— Jól vagy? — kérdezte Kétvirág.
Széltoló kinyitotta a szemét, sietve felült, és megragadta Kétvirág ingét.
— El akarok menni innen! — mondta sürgetően. — Most azonnal!
— De hamarosan kezdődik egy szertartás! Ősi hagyományok szerint!
— Nem érdekel, milyen ősi! Tisztes macskakövet akarok érezni a talpam alatt, be akarom szívni a jó öreg pöcegödrök ismerős szagát, oda akarok menni, ahol hemzsegnek az emberek, a tüzek, a tetők, a falak, és egyéb ilyen barátságos dolgok! Haza akarok menni!
Kétségbeesett vágyódást értett Ankh-Morpork füstös, gőzölgő utcái után, amik mindig tavasszal hozták legjobb formájuk, amikor a mézgás fényesség az Ankh-folyó zavaros vizén sajátosan irizált, és az ereszek felől csupa madárdal zengett — vagy legalábbis a madarak ritmusos köhögése.
Könnycsepp gördült szeméből, ahogy visszaemlékezett a megmagyarázhatatlan fényjátékra a Kisistenek Templomán, ezen az ismert és jellegzetes helyi tájékozódási ponton, összeszorult a torka, ahogy felidézte a sülthalas bódét a Szemétdomb utca és a Dörzsölt Feltalálók Útjának kereszteződésében. Az ott árusított uborkákra gondolt, nagy, zöld, üvegük alján megbúvó izékre, amik vízbefulladt bálnákra hasonlítottak. Az uborkák a távolból szólították Széltolót, megcsillantva előtte a lehetőséget, hogy be fogják őt mutatni a szomszédos üvegben pácolódó savanyú tojásnak.
A kényelmes szénapadlásokra gondolt a béristállókban, az ottani meleg rácsozatokra, ahol oly sok éjszakát eltöltött. Ostoba módon néha elégedetlenkedett és pofákat vágott arra az életre. Hihetetlennek tűnt, de annak idején unalmasnak találta.
Mostanra elege lett. Hazamegy, és kész. Ecetes uborka, hallom hívó szavad…
Félrelökte Kétvirágot, méltóságteljesen maga köré tekerte rongyos köntösét, arcát a láthatár azon pontja felé fordította, amely irányban hite szerint szülővárosa elterült, és mélységes eltökéltséggel valamint figyelemre méltó szórakozottsággal egyenesen lelépett a harminc láb magas sziklatömb tetejéről.
Körülbelül tíz perccel később, amikorra az aggódó és eléggé töredelmes hangulatba került Kétvirág kiásta egy nagy hótorlaszból a kövek lábánál, arckifejezése mit sem változott.
Kétvirág kémlelőn nézte.
— Jól vagy? — kérdezte. — Hány ujjamat tartom fel?
— Haza akarok menni!
— Oké.
— Ne, meg se próbálj lebeszélni, elegem van, szívesen mondanám, hogy jó mulatság volt, de nem tehetem, és… micsoda?
— Azt mondtam, tőlem oké — erősítette meg Kétvirág. — Szeretném újra látni Ankh-Morporkot. Úgy számítom, mostanra már elég sokat újjáépíthettek belőle.
Meg kell jegyezzük, hogy amikor utoljára látták, a város épp vadul leégőben volt, amely tény sokat köszönhetett annak, hogy Kétvirág megismertette az érdeklődő, ám tudatlan tömegeket a tűzbiztosítás fogalmával. Mindazonáltal a pusztító tűzvészek a morporki élet mindennapos eseményei közé tartoztak, s a várost mindig dalolva s aprólékos gonddal építették újjá a hagyományos, helyi szokásoknak megfelelően — taplószáraz fából és, a vízhatlanság végett, kátránnyal bőkezűen megkent zsúpból.
— Ó! — mondta Széltoló egy kissé lelohadva. — Ó, akkor jó. Akkor minden rendben. Pompás. Akkor akár indulhatnánk is.
Felkászálódott, s leseperte magáról a havat.