— Miért?
— Nos, mivel farkasordító hideg van, nem tudjuk pontosan, hol vagyunk, a Poggyász elveszett, sötétedik… soroljam?
Széltoló megtorpant. Elméje sötét szakadékaiban ősöreg papír zizzenését vélte hallani. Az a szörnyű gyanúja támadt, hogy álmai mostantól ismétlődőek lesznek, és jobb dolga is akadt, mintsem egy csomó vénséges varázsige előadásait hallgatni, akik még abban se tudtak megállapodni, hogyan is keletkezett a Világegyetem…
Egy vékonyka hang a hátsóagyából feltette a kérdést: Miféle jobb dolgod?
— Ó, fogd már be a szád! — fakadt ki.
— Csak azt mondtam, hogy dermesztő hideg van és… — kezdte újra Kétvirág.
— Nem te. Én.
— Mi???
— Fogd már be a szád! — mondta Széltoló csüggedten. — Feltételezem, hogy semmi ehető nem található errefelé, mi?
A hatalmas sziklák feketéllettek, és fenyegetően meredtek a magasba a naplemente haldokló zöld fényében. A druidák a belső körben tolongtak, a jó egynéhány máglya adta kivilágításban sürögtek-forogtak ahogy a kőkomputer szükséges perifériáit hozták üzemkész állapotba: fagyönggyel koszorúzott póznákra felszúrt korkoponyákat, kígyóhímzéses lobogókat, és így tovább. A tűz fénykörén kívül gyülekezett egy nagy csapat fennsíklakó: a druidisztikus fesztiválok mindig is népszerűek voltak, különösen olyankor, amikor valami balul sült el.
Őket bámulta merően Széltoló.
— Mi folyik ott?
— Nos hát — lelkesedett fel Kétvirág egy csapásra — ami azt illeti, ez a szertartás több évezredre nyúlik vissza, és célja a hold újjászületésének megünnepelése. Vagy esetleg a napé? Nem, nem, mégiscsak azt hiszem, hogy a holdé. Kétségtelenül egy nagyon emelkedett, csöndes méltósággal felruházott, és gyönyörűséges ceremónia.
Széltoló megborzongott. Mindig aggodalommal töltötte el, amikor Kétvirág lelkesedni kezdett. Egyelőre még szerencsére nem használta a „festői” és „idilli” szavakat; ezeket Széltoló eleddig nem tudta kielégítően lefordítani, de a legjobb megközelítésnek a „baj” tűnt.
— Bárcsak itt lenne a Poggyász! — sóhajtott sajnálkozva a turista. — Akkor fényképezhetnék! Ez olyan festőinek és idillikusnak ígérkezik!
A tömeg várakozásteljesen mocorgott. Nyilvánvaló volt, hogy az események hamarosan mozgásba lendülnek.
— Figyelj csak! — mondta sürgetőleg Széltoló. — A druidák papok. Semmiképp se feledkezz meg erről! Ne csinálj semmit, ami felbőszítheti őket!
— De…
— Ne ajánld fel, hogy megveszed a köveket!
— De én…
— Ne kezdj festői bennszülött népszokásokról beszélni!
— Azt hittem…
— Semmi esetre se próbálj biztosítást kötni velük! Az tutira feldühíti őket.
— De hát ők papok! — jajdult fel Kétvirág. Széltoló meghökkent.
— Persze. Pont ez a lényeg, hát nem?
A külső kör másik oldalán egyfajta körmenet kezdett kialakulni.
— De hát a papok jóságos, kedves emberek! — mondta Kétvirág. — Otthon a kolduló tálkájukkal járkálnak mindenfelé. Az az egyetlen tulajdonuk — tette hozzá.
— Á! — csodálkozott el Széltoló, aki egyáltalán nem volt benne biztos, hogy jól értette. — Hogy felfogják benne a vért, ugye?
— Vért?
— Persze, az áldozatét. — Széltoló azokra a papokra gondolt, akiket otthonról ismert. Természetesen mindent megtett, nehogy magára haragítsa valamelyik istent, részt is vett ki tudja hány templomi szertartáson, és összességében úgy ítélte, hogy a Körkörös-tengermelléki papság legpontosabb meghatározása az, hogy „olyan személy, aki rengeteg időt tölt hónaljig vérrel borított karral”.
Kétvirág elborzadt.
— Ugyan dehogy! Ahonnan én jövök, a papok szentéletű férfiak, akik szegénységi fogadalmat tettek és magukat teljesen a jócselekedeteknek és az Isteni Természet tanulmányozásának szentelik.
Széltoló gondolkodóba esett eme újdonat megközelítés hallatán.
— Nincsenek áldozatok?
— Abszolút nincsenek.
Széltoló feladta.
— Nos, ez nem hangzik valami hűde szentnek az én fülemben.
Bronzkürtök kara reccsent hangosan. Széltoló körülnézett. Lassan, libasorban druidák masíroztak el, hosszú sarlóikon fagyöngyágacskák lógtak. Több ifjú druida és tanítvány követte őket, akik az ütőhangszerek legkülönfélébb válfajain játszottak, melyekről azt tartja a közhiedelem, hogy elűzik az ártó szellemeket, és a hallottak alapján azt kell mondjuk, a közhiedelemnek kivételesen igaza van.
A fáklyafény izgalmasan drámai mintákat rajzolt a sziklákra, amik baljóslatúan meredeztek a zöldbe játszó ég háttere előtt. Tengelyiránt, az aurora coriolis csillámló függönye hunyorogni és tündökölni kezdett a csillagok közt, ahogy milliónyi jégkristály táncolt a Korong mágikus mezejében.
— Belafon elmagyarázta nekem az egészet — suttogta Kétvirág. — Aminek hamarosan tanúi leszünk, az egy igen-igen régi ceremónia, ami az Ember és a Világegyetem Egységét ünnepeli. Legalábbis ezt mondta.
Széltoló fanyarul szemlélte a körmenetet. Amikor a druidák szétszéledtek a nagy, lapos kő körül, ami a kör közepét uralta, nem tudta nem észrevenni a vonzó, ám meglehetősen sápadozó ifjú hölgyet középütt. A lány hosszú fehér ruhát viselt, arany nyakéket, és bizonytalan balsejtelemre valló arckifejezést.
— Az a lány egy druidanő? — kérdezte Kétvirág.
— Nem, nem hinném — felelte vontatottan Széltoló.
A druidák kántálásba fogtak. Széltoló úgy vélte, az ének egy különösképp visszataszító és nagyon unalmas darab, ami határozottan úgy hangzott, mint ami gyors crescendóban fog végződni. A látvány, ahogy a fiatal nő ráfeküdt a nagy kőre, egyáltalán nem siklasztotta ki ezt a gondolatmenetet a kerékvágásból.
— Amit mondani akarok — kezdte Kétvirág —, az, hogy szerintem az ilyesfajta szertartások a primitív egyszerűséghez térnek vissza, ami…
— Igen, igen — vágott közbe Széltoló. — Ha mindenáron tudni akarod, most fel fogják áldozni a lányt.
Kétvirág megdöbbenve nézett rá.
— Megölik?
— Igen.