— Ne tőlem kérdezd. Hogy kikeljen a gabona, vagy hogy felkeljen a hold, vagy ilyesmi. De az is lehet, hogy csak szenvedélyesen szeretnek embert ölni. Nesze neked vallás.
Hirtelen tudatára ébredt egy halk, zümmögésszerű, inkább érzékelhető, mint hallható hangnak. Úgy tűnt, hogy a mellettük álló sziklából jön. Kis fénypettyek villóztak a kő felszíne alatt, mint aprócska csillámszemcsék.
Kétvirág levegő után kapkodott.
— Nem használhatnának esetleg virágokat meg bogyókat meg ilyesmit? Valami jelképeset?
— Kizárt dolog.
— Kipróbálta már valaki?
Széltoló felsóhajtott.
— Idefigyelj — kezdte. — Nincs az a magára valamit is adó Főpap, aki végigjátssza az egész előadást a kürtökkel meg lobogókkal meg mindennel, hogy aztán a kését egy nárciszba meg két szilvába döfje! Szembe kell nézzél a ténnyel, hogy ha kicsit is megkaparod ezt az egész hóbelevancot az aranyággal meg természeti ciklusokkal, rögtön kibukkan a szex meg az erőszak, általában mindkettő egyszerre.
Legnagyobb megrökönyödésére Kétvirág ajka sírásra görbült. Kétvirág, Széltoló tisztában volt vele, de még mennyire, nem csak hogy rózsaszín szemüvegen át, de ráadásul rózsaszín aggyal is szemlélte a világot, és rózsaszín fülekkel hallgatta.
A kántálás feltartóztathatatlanul emelkedett a crescendo felé. A druidák vezetője körmével tesztelte sarlója élét, s minden szem a körön túli, kimagasló sziklaujjra meredt, ami fölött a hold vendégfellépése volt hamarost várható.
— Semmi haszna, hogy… — kezdte Széltoló, de már nem volt hallgatósága.
Azonban a körön kívüli jeges táj nem volt teljesen élet híján. Először is, egy csapatnyi varázsló közelgett, akiket Ármánd már riasztott.
Ám egy kis, magányos figura is nézelődött egy eldőlt szikla alkalmatos rejtekéből. A Korong legnagyobb legendáinak egyike kísérte figyelemmel az eseményeket. Jelentős érdeklődéssel.
Látta a druidákat körbeállni és kántálni, látta, ahogy a Fődruida magasba emelte a sarlót…
És akkor meghallott egy hangot.
— Elnézést! Ide hallgassanak! Mondhatnék valamit?
Széltoló kétségbeesve nézett körbe a menekülés útját keresve. Nem akadt egy se. Kétvirág, ujját figyelmeztetőleg felemelve, az oltárkő mellett állt udvariasan, ám eltökélten.
Széltolónak eszébe jutott az a nap, amikor Kétvirág úgy vélte, az épp elhaladó hajcsár túl kegyetlenül ütlegeli az öszvéreit, és érvelése az állatkínzás ellen azt eredményezte, hogy Széltolót végül alaposan megtiporták és kissé fel is öklelték a védtelen bestiák.
A druidák olyan kifejezéssel néztek Kétvirágra, amit normális körülmények között a kerge birkáknak és a váratlan békaesőnek tart fenn az ember. Széltoló nem hallotta tisztán mit mondott Kétvirág, de néhány fordulat, mint például „etnikus népszokások” meg „diók és virágok”, felszűrődött hozzá az elnémult körből.
Aztán sajtos pálcikákhoz hasonlatos ujjak fogták be a száját, egy borotvaéles vágóél csiklandozta az ádámcsutkáját, és egy frecsegő hang közvetlen a füle mellett azt mondta:
— Egy szót sze, vagy meghalsz!
Széltoló szeme úgy forgott gödrében, mintha kiutat keresne.
— Ha azt akarod, hogy ne szóljak egy szót se, akkor honnan fogod tudni, hogy értettem, amit épp most mondtál? — sziszegte.
— Kuss ész mondd meg, mit csinál az a mászik idióta!
— Na, ide figyelj, ha be kell fogjam a számat, hogy tudnám elm… — A torkának feszített kés hirtelen a fájdalom forró csíkjává vált, és Széltoló úgy döntött, egye fene a logikát.
— A neve Kétvirág. Nem erről a vidékről való.
— Nem isz úgy néz ki. A barátod?
— Van köztünk némi gyűlölet, igen.
Széltoló semmit se látott foglyul ejtőjéből, de úgy érezte, az illető teste ruhafogasból lehet. Ezenkívül erős mentolszagot árasztott.
— Van benne kurázsi, azt meg kell hagyni. Tedd pontoszan azt, amit mondok, ész akkor lehet, hogy nem végzi az oltárra kötözve.
— Uramatyám!
— Tudod, ezek errefelé nem igazán ökumenikuszak.
Ez volt az a pillanat, amikor a hold, illő módon engedelmeskedve a meggyőződés törvényének, felkelt, bár, a számítások törvényére való tekintettel még csak a közelében sem annak a pontnak, ahol a sziklakomputer szerint felbukkannia kellett volna.
Azon a helyen, foszladozó felhők közül kukucskálva, egy vörös csillag ragyogott. Pont a kör legszentebb sziklája fölött lógott, úgy szikrázva, mint a villózás a Halál szemgödrében. Baljós volt és borzasztó, és Széltoló észrevette, hogy múlt éjjel óta egy kicsit nőtt.
Az egybesereglett papságból a rémület sikolya röppent a magasba. A környező földsáncokon a tömeg előrébb nyomult: a fejlemények izgalmasnak ígérkeztek.
Széltoló kezébe belesiklott egy kés, szerencsére a markolat, és a szortyogó hang a háta mögött megkérdezte:
— Csináltál már ilyeszmit korábban?
— Milyesmit?
— Berontani a templomba, megölni a papokat, ellopni az aranyat ész kiszabadítani a szüzet.
— Nem, nem mondhatnám.
— Így kell ezt!
Két hüvelyknyire Széltoló bal fülétől a hang olyan visításban tört ki, amilyet a pávián ad ki, ha lába beszorul egy visszhangzó kanyonba, és egy apró, ám szívós és izmos alak száguldott el mellette.
A fáklyák fénye megvilágította, hogy az elsuhanó alak egy nagyon öreg ember, abból a sovány fajtából, amit általában „virgonc öregúr”-nak neveznek, teljesen kopasz, csaknem térdig érő szakállal és piszkafa lábakkal, amiken a visszerek egy meglehetősen nagy város úthálózatát rajzolták ki. A hideg ellenére sem viselt mást, csak egy szegecsekkel kivert bőriszákot, meg egy pár csizmát, amibe még simán belefért volna egy másik pár láb.
A férfihoz legközelebbi két druida összenézett, s egyszerre lendítették sarlójukat. Röpke kavarodás után azonban mindketten labdává gömbölyödtek fájdalmukban és hörögtek.
A következő izgalmas percekben Széltoló az oltárkő felé oldalazott, félénken markolva a kést, hátha így elkerülheti a nemkívánatos kommentárokat. Valójában a kutya se figyelt rá: azok a druidák, akik nem menekültek ki a körből, általában a fiatalabbak és izmosabbak, összegyülekeztek az öregember körül, hogy a kőkörökkel együtt járó emberáldozat teljes témakörét megvitassák vele, ám a lármából és a csontreccsenésekből ítélve, az aggastyán legalábbis egyenrangú vitapartnernak bizonyult.
Kétvirág érdeklődéssel nézte a küzdelmet. Széltoló vállon ragadta.
— Tűnjünk innen!
— Nem kéne segítsünk?
— Biztos vagyok benne, hogy csak láb alatt lennénk — nyilatkozta Széltoló sietve. — Te is tudod, milyen pocsék érzés, amikor roppant elfoglalt vagy, és mások a vállad fölött belebámulnak a munkádba.