— Na jó, de siessünk!
Kétvirág elvette a kést, és odarohant az oltárkőhöz. Több, hiábavaló kísérlet után sikerült elnyiszálnia a lány kötelékeit, aki felült, és könnyzáporban tört ki.
— Jól van, most már minden rendben… — kezdte a turista.
— A francos nyavalyát van rendben! — csattant fel a lány kisírt szemmel rámeredve. — Miért kell az embereknek mindenbe beleavatkozniuk és tönkretenni a dolgokat? — Bosszúsan belefújta orrát ruhája szegélyébe.
Kétvirág zavarba esve nézett Széltolóra.
— Khm, úgy látom, nem egészen érted a helyzetet — mondta. — Úgy értem, a biztos halál torkából mentettünk meg.
— Errefelé igazán nem olyan könnyű — válaszolta a lány. — Úgy értem, megőrizni a… — Elpirult, és zavarában tekergetni kezdte öltözéke szélét. — …úgy értem, megmaradni… nem hagyni, hogy… nem elveszíteni az alkalmasságod…
— Alkalmasságod? — visszhangozta Kétvirág, kiérdemelve ezzel a multiverzum leglassúbb felfogású személyének járó Széltoló Kupát. A hajadon szeme összeszűkült.
— Mostanra már odafenn lehetnék a Holdistennőnél mézsört kortyolva ezüstserlegből! — zsémbelt. — Az a nyolc év, amíg minden rohadt szombat este otthon maradtam, kárbaveszett!
Felnézett Széltolóra, és savanyú arcot vágott.
Széltolónak rossz érzése támadt. Lehet, hogy egy osonó lépés zaját hallotta meg, vagy a mozgás tükröződött a lány szemében — de lebukott.
Valami átsüvített a levegőn ott, ahol egy másodperce még a nyaka volt, és nekivágódott Kétvirág kopasz koponyájának. Széltoló megpördült, s megpillantotta a Fődruidát, aki épp újralendítette a sarlóját. Az elfutás minden reményének híján, kétségbeesetten odarúgott.
A rúgás pontosan térdkalácson találta a druidát. Ahogy felsikoltott, s elejtette fegyverét, a húsba döfött acél ocsmány kis nesze hallatszott, és a pap előrezuhant. Mögötte a nyiszlett, hosszúszakállú ember kihúzta kardját a tetemből, letisztította egy marék hóval, s így szólt:
— Kínoz a lumbágóm. Ti fogjátok cipelni a kincset.
— Kincset? — nyögte Széltoló elhalóan.
— A nyakékeket meg asz összesz többit. Az aranyláncokat, szok van belőlük. Ilyenek a papok — mondta az öregember erősen nyálazva. — Szemmi mász, csak nyakék, nyakék, nyakék. Ki ez a tyúk?
— Nem hagyja, hogy megmentsük őt — felelte Széltoló. A leány dacosan nézett az öregre az elkent szemfesték alól.
— A francba vele! — mondta a vén, egyetlen mozdulattal felkapta a hajadont, hátára dobta, feljajdult a csúztól, és összeesett.
Egy másodperccel később, még mindig hason fekve, így szólt:
— Ne ácsorogj ott, osztoba asszonyállat… szegíts fel! — Széltoló legnagyobb megdöbbenésére, és valószínűleg a sajátjára is, a lány szót fogadott.
Eközben Széltoló megpróbálta felrázni Kétvirágot, akinek halántékán egy nem túl mély horzsolás vérezgetett, ám a kis ember eszméletlen maradt, arcán a ráfagyott, kissé aggodalmas mosoly. Lélegzése ziháló volt és… különös.
És nagyon könnyű is volt. Nem egyszerűen a normálisnál kisebb súlyú, de kifejezetten súlytalan. A varázsló ennyi erővel akár egy árnyékot is tarthatott volna a karjában.
Széltolónak eszébe jutott, hogy a druidákról azt rebesgetik, különleges és szörnyű mérgeket használnak. Persze, gyakran ugyanezek a rebesgetők állítják azt is, hogy a bűnözőnek a szeme se áll jól, hogy a villám sose csap kétszer ugyanoda, és hogy ha az istenek arra szánták volna az embert, hogy repüljön, kezébe nyomtak volna egy repülőjegyet. De Kétvirág könnyűsége valamiért megrémítette. Halálra rémítette.
Felpislogott a lányra, akinek egyik vállán átvetve lógott az öreg, s egy bocsánatkérő félmosolyra görbült a szája. Úgy a leányzó vesetájékáról egy hang ezt nyöszörögte:
— Megvan minden? Tűnjünk innen, még mielőtt visszajönnek!
Széltoló a hóna alá csapta Kétvirágot, és utánuk baktatott. Mi mást tehetett volna?
Az öregnek volt egy nagy, fehér lova egy sorvadozó fához pányvázva egy kicsi, hólepte vízmosásban, nem messze a kőkörtől. A paripa szőre fényesen csillogott, és a pompás csatamén általános összbenyomását csak némileg csökkentette a nyereghez kötözött aranyérkímélő párnácska.
— Oké, tegyél le! Van valami kenceféle a nyeregtászkában, ha lennél oly szívesz…
Széltoló, amilyen gyöngéden csak tudta, odatámasztotta Kétvirágot egy fához, és a holdvilágnál — meg, ébredt rá, a vészjósló új csillag haloványvörös fényénél — most először alaposan szemügyre vette megmentőjét.
A férfi félszemű volt, hiányzó szemét fekete kötés takarta. Vékony testét behálózták a sebhelyek, és jelenleg fehéren izzó ízületi gyulladástól vibrált. Nyilvánvaló volt az is, hogy fogai már réges-rég leköszöntek hivatalukról.
— Ki vagy te? — kérdezte Széltoló.
— Betán — felelte a lány, aki egy maroknyi, ocsmányul bűzölgő zöld gyógyírt masszírozott az öreg hátába. Fellépése azt sugallta, hogy ha előzőleg megkérdezték volna tőle, miféle események következhetnek be, amikoron a hős hófehér paripán megmenti a feláldozandó szüzet, hihetőleg nem hozta volna szóba a gyógykenőcs lehetőségét, ám, ha már úgy alakult, hogy a balzsamnak elő kellett kerülnie, feltett szándéka, hogy profi módra alkalmazza.
— Az öreget kérdeztem — mondta Széltoló.
Egy csillagfényű szem tekintett fel rá.
— Cohennek hívnak, fiú. — Betán keze megállt masszírozás közben.
— Cohen? — lehelte. — Cohen, a Barbár?
— Szenki mász.
— Várjunk csak, várjunk csak — kezdte Széltoló. — Cohen egy nagydarab, délceg dalia, nyaka mint a bikáé, mellizmai olyanok, mint egy zsák focilabda! Ő a Korong legkiválóbb harcosa, egy élő legenda! Emlékszem, a nagyapám mesélte, hogy látta egyszer… a nagyapám mesélte, hogy… a nagyapám…
Elcsuklott a hangja a szúrós pillantás súlya alatt.
— Ó! — hebegte. — Ó. Hát persze. Elnézést.
— Hát igen — sóhajtotta Cohen. — Pontoszan ez van, fiú. Én vagyok az egész élet a szaját legendámban.
— Megáll az eszem! — ámult Széltoló. — Pontosan hány éves is vagy?
— Nyolcvanhét.
— De te voltál a legjobb! — kiáltotta Betán. — A bárdok még mindig a te tetteidet zengik!
Cohen vállat vont, s ettől rögtön fájdalmasan felszisszent.
— Szoszem kaptam honoráriumot — mondta, és a havat nézte merengve. — Ez életem mottója. Nyolvan év meló, és mit tudok felmutatni? Hátfájászt, aranyeret, rossz emésztészt ész legalább szász leveszreceptet! Levesz! Utálom a leveszt!
Betán összeráncolt homlokkal kérdezte:
— Levesz?
— Leves — magyarázta Széltoló.