Széltoló nem volt képes Betán szemébe nézni. Félrefordította fejét. És elszorult a szíve. Kétvirág még mindig a fának támaszkodva hevert, békésen, eszméletlenül, és olyan szemrehányóan nézett ki, ahogy csak lehetséges volt az adott körülmények között.
Cohennek is eszébe jutott. Bizonytalanul lábra állt, és odavonszolta magát a turistához: mindkét szemhéját felhúzta, megvizsgálta tekintetét, majd a pulzusát.
— Eltávozott — mondta.
— Halott? — kérdezte Széltoló. Elméje parlamentjében egy tucat érzelem ugrott talpra, és kezdett ordibálni egyszerre. A Megkönnyebbülés emelkedett szóra elsőnek, aztán a Megrázkódtatás szólalt fel s javasolt rendreutasítást, utána a Zavar, a Rémület és a Veszteségérzet kapcsolódtak be a vehemens vitába, ami csak akkor ért véget, amikor a szomszéd teremből átjött a Szégyen, hogy megnézze, mit ölik ezek egymást.
— Nem — válaszolta elgondolkozva Cohen. — nem egészen. Csak… eltávozott.
— De hova?
— Dunsztom szincs — felelte Cohen —, de asszem, iszmerek valakit, akinek lehet hogy van egy térképe.
Messze kinn a hómezőkön féltucatnyi vörös fénypetty izzott az árnyakban.
— Már nincs messze — jelentette ki a vezérvarázsló egy kis kristálygömbbe kémlelve.
A háta mögött felhangzó általános mormogás azt sugalmazta, hogy bárhol is legyen Széltoló, semmi esetre sincs távolabb, mint egy jóleső forró fürdő, egy kiadós étkezés meg egy puha, meleg ágy.
Aztán a leghátul caplató varázsló megállt.
— Hallgassátok csak!
Hallgatták. Elsősorban a tél kis neszeit, amely kezdte végre igazán markába kaparintani a vidéket, a kövek csikordulását, és apró-cseprő élőlények tülekedésének tompított zaját a hótakaró alatti járatokban. Egy távoli erdőben farkas üvöltött, zavarba jött, mikor senki sem csatlakozott hozzá, és gyorsan abbahagyta. Ezenkívül a holdvilág ezüstös havazásának hangja hallatszott még, na meg féltucatnyi varázsló zihálása, ahogy megpróbáltak halkan lélegezni.
— Nem hallok semmit… — kezdte az egyik.
— Psssszt!
— Rendben, rendben…
Aztán mind meghallották: egy erőtlen, távoli recsegést, mintha valami nagyon gyorsan mozogna a ropogó hóban.
— Farkasok? — vetette fel az egyik varázsló. Mindnyájan a girhes, éhes testek százaira gondoltak, ahogy szökellve közelednek az éjben.
— Neeem — rázta fejét a vezér. — Túl szabályos. Esetleg egy hírnök?
Már harsogóbban szólt, úgy, mint amikor valaki sietve eszi a zellert.
— Fellövök egy jelzőfényt — döntött a vezér. Felmarkolt egy maréknyi havat, labdává gyúrta, magasra hajította, és meggyújtotta az ujjbegyéből kilövellő oktarin tűzsugárral. Mindez rövid ideig tartó, vadul kékellő ragyogást eredményezett.
Csönd támadt. Aztán egy másik varázsló megszólalt:
— Te hülye állat, most nem látok semmit!
Ez volt az utolsó, amit hallottak, mielőtt valami fürge, kemény és zajos vágódott nekik a sötétségből, ami aztán eltűnt az éjszakában.
Amikor kiásták egymást a hóból, csak csepp lábnyomok takaros, zsúfolt csapását találták. Kis lábnyomok százait, mind nagyon közel egymáshoz, amik olyan egyenesen vágtak át a havon, mint egy fényszóró.
— Nekromancia! — borzadt el Széltoló.
A banya a tűz másik oldalán vállat vont, és előhúzott egy pakli elpiszkolódott kártyát egy észrevehetetlen zsebből.
A kinti ordító fagy ellenére a jurta légköre leginkább egy kovácsmester hónaljára hasonlított, és a varázsló már izzadt, mint a ló. A lótrágya jól tüzelt, ám a Ló Népének még volt mit tanulnia a szellőztetésről. Kezdve a szó jelentésével.
Betán oldalra hajolt.
— Ki az a Nyekró Manci? — suttogta.
— Nekromancia. Halottidézés, beszélgetés a holtakkal — magyarázta Széltoló.
— Ó! — A lány kissé kiábrándultnak látszott.
Már megették a lóhúsból, lósajtból, véres lókolbászból és lóheréből álló vacsorát lóbabbal és lótusszal, s megitták a gyenge sört, amelynek eredetéről Széltoló nem kívánt találgatásokba bocsátkozni. Cohen (akinek lóleves jutott) elmesélte, hogy a tengelyföldi Ló Törzsek nyeregben születnek, amit Széltoló nőgyógyászati képtelenségnek ítélt, és hogy különösképp járatosak a naturális mágiában, mivel a pusztai életmód ráébreszti a népeket arra, milyen remekül illeszkedik az ég a földhöz, méghozzá minden ponton, és ez óhatatlanul elmélyült gondolatokhoz vezet, mint például „Miért?”, „Mikor?” és „Miért is nem próbálkozunk meg egy kis marhával a változatosság kedvéért?”.
A törzsfő nagyanyja odabiccentett Széltolónak, és kiterítette maga előtt a kártyákat.
Ahogy már híven feljegyeztük, Széltoló volt a Korong legpocsékabb varázslója: egyetlen más varázsige sem maradt meg a fejében, amióta az Ige beköltözött, körülbelül ahhoz hasonlóan, ahogy a halak se törekszenek a csuka közelebbi ismeretségére. De ettől még megőrizte büszkeségét, és ugyebár a varázslók rühellik nézni, amikor nők visznek véghez varázslatot, legyen az a legszimplább bűbáj. A Láthatatlan Egyetemre sose vettek fel lányokat valamit dünnyögve a vízvezeték-hálózat átszerelésének egekre rúgó költségéről, de az igazi ok a kimondatlan rettegés volt attól, hogy ha a nőknek is szabad lenne babrálni a mágiával, valószínűleg zavarba ejtően jól csinálnák…
— Különben se hiszek a Tarokk kártyákban — morogta Széltoló. — Az a szöveg, hogy a világegyetem lepárolt bölcsessége rejlik bennük, egy nagy ökörség.
Az első füstsárgította, időrágta kártyalap…
A Csillag kellett volna legyen. De az ismerős, kis, kezdetleges sugarakkal körbevett kerek korong helyett egy apró, vörös pötty látszott rajta. A banya mormolt valamit, megkaparászta a lapot a körmével, majd fürkészően Széltolóra meredt.
— Semmi közöm hozzá!
A nyanya megfordította a Kézmosás Fontosságát, a Nyolcszög Nyolcast, az Ég Boltozatját, az Éjtócsát, az Elefánt Négyest, a Teknőc Ászt, és — Széltoló már várta — a Halált.
Valami a Halállal se stimmelt. A kártyalapon egy viszonylag élethű ábrázolása kellett volna legyen annak, ahogy a Halál megüli habfehér paripáját, s valóban, Ő ott is volt. De az ég mögötte vörösbe játszott, és egy piciny figura tűnt fel egy távoli hegyen épp átkelőben, a lózsírral töltött lámpások fényénél alig-alig kivehetően. Széltolónak nem kellett azonosítania az illetőt, hiszen a képen látszott mögötte egy láda sok száz lábikóval.
A Poggyász mindenhová követi a gazdáját.
Széltoló egy pillantást vetett a jurtán keresztül Kétvirágra — sápadt alak egy rakás lóbőrön.
— Tényleg halott? — kérdezte. Cohen tolmácsolta a vénasszonynak, aki tagadólag rázta fejét. Belenyúlt a mellette lévő faládába, az alján kotorászott mindenféle zacskók meg üvegcsék között, míg végül lelt egy kicsiny, zöld fiolát, melynek tartalmát Széltoló sörébe öntötte. Széltoló gyanakodva szemlélte.
— Aszongya, valami orvoszzág — mondta Cohen. — Én a helyedben meginnám, mert ezek a népek könnyen dühbe gurulnak, ha a vendégszeretetük elutaszítászra talál.
— Nem fogja szétrobbantani a fejemet?
— Aszongya, életbevágó, hogy megidd.
— Nos, ha egész biztos vagy abban, hogy a dolog oké, hát jó. Az biztos, hogy a sör íze ennél rosszabb már nem lehet.
Ivott egy kortyot, teljes tudatában annak, hogy minden szem rámered.