120548.fb2
Valami felkapta, és a levegőbe hajította. Kivéve, hogy egy másik érzéklet szerint még mindig a tűz mellett üldögélt — látta magát odalenn, egy egyre kisebbedő alakot a tűz fénykörében, amitől sebesen távolodott. A körülötte lévő játékfigurák intenzíven bámulták elhagyott testét. Kivéve az anyót, aki felnézett egyenesen rá, és vigyorgott.
A Körkörös-tenger rangidős varázslói egyáltalán nem vigyorogtak. Kezdtek ráébredni, hogy valami teljességgel újjal és félelmetessel kell szembenézniük: egy karrieréhes fiatalemberrel.
Valójában egyikük se tudta, hogy Ármánd hány éves igazából, de ritkás haja még mindig feketéllett, és bőrének viaszos árnyalatát könnyen nézhette valaki, főképp gyenge megvilágításban, az ifjúság hamvának.
A Nyolc Rend hat túlélő vezetője a hosszú, fényes és új asztalnál ült, amely korábban Gáldor Mállotviksz dolgozószobájában állt, és mind azon törték a fejüket, hogy mi is az pontosan Ármándban, ami miatt égeti őket a vágy, hogy belerúgjanak.
Nem az, hogy becsvágyó meg kegyetlen. A kegyetlen emberek ostobák; mind tisztában voltak vele, hogyan lehet kihasználni a kegyetlen embereket, és még annál is jobban tudták, hogyan hajlítsák mások becsvágyát saját előnyükre. Nem maradsz sokáig Nyolcadik Szintű varázsló, ha nem vagy mestere az ilyesféle szellemi dzsúdónak.
Nem az, hogy vérszomjas, hataloméhes vagy különösebben gonosz lett volna. Mindezen tulajdonságok nem szükségképpen jelentenek hátrányt egy varázslóban, sőt. Nagyjában és egészében a varázslók semmivel se gonoszabbak, mint mondjuk nagy általánosságban a Rotary Klub bizottsága, s mindőjük nem annyira varázslatos ügyessége, mint inkább ellenlábasai gyöngeségeinek sosem szűnő kiaknázása révén emelkedett választott hivatásának magasába.
Nem az, hogy kiemelkedően bölcs lett volna. Bölcsességben minden mágus ugyancsak nagyra tartotta magát: ez a munkakörrel járt.
És még csak a személyes vonzereje sem volt. Mind azonnal felismerték a karizmát, amikor szembejött velük, és Ármándnak annyi se jutott belőle, mint egy kacsatojásnak.
Ami az igazat illeti, az volt…
Ármánd nem volt jóságos, vagy gonosz, avagy kegyetlen, vagy éppen szélsőséges semmilyen módon kivéve egyet: a szürkeséget felmagasztalta egész a szépművészetek szintjére, és kifejlesztett magának egy olyan elmét, ami zord volt, irgalmatlan és logikus, mint a Pokol bugyrai.
És az volt a legkülönösebb az egészben, hogy ezen varázslók egyike sem, holott már mindőjük találkozott munkája során nem is egy tűzokádó, denevérszárnyú, tigriskarmú lénnyel egy mágikus nyolcszög meghitt bizalmasságában, még soha, de soha nem érezte magát annyira kényelmetlenül, mint alig tíz perce, amikor Ármánd becsörtetett a szobába.
— Elnézést a késésért, uraim — hazudta, kezeit dörzsölgetve szaporán. — Oly sok a teendő, oly sok a szerveznivaló, biztos vagyok benne, hogy megértik, hogy is van ez.
A varázslók oldalvást egymásra sandítottak, amíg Ármánd helyet foglalt az asztalfőn, és sietősen átlapozott egy csomó papírt.
— Mi lett Gáldor székével, azzal, aminek oroszlánmancsai és csirkelábai vannak? — érdeklődött Csiglád Wért. A trónus eltűnt, a megszokott bútorok többségével egyetemben, s helyüket most sok-sok, alacsony, bőrrel bevont szék foglalta el, amik hihetetlenül kényelmesnek tűntek egészen addig, amíg nem ültél rajtuk úgy öt percig.
— Azzal? Ó, azt elégettettem. — Ármánd fel se nézve vetette oda.
— Elégettette? De hát az egy felbecsülhetetlen értékű varázstárgy, egy eredeti…
— Csupáncsak limlom, attól tartok — mondta Ármánd, és megajándékozta egy röpke mosollyal. — Meg vagyok győződve arról, hogy valódi varázslóknak ilyesmire semmi szükségük. Na és most, ha a napi intézendőknek szentelnék becses figyelmüket…
— Mi ez a papírfecni? — ágált tovább Csiglád Wért a Megtévedtek közül, azzal az irattal hadonászva, amit korábban elétettek, annál is inkább dühösen lobogtatva, mert tudván tudta, hogy saját széke, odafenn telezsúfolt és kényelmes tornyában, ha lehet, még díszesebb, mint Gáldoré volt.
— Egy agenda, Csiglád — oktatta Ármánd türelmesen.
— Egy a Genda? Az meg miféle új isten?
— Nem isten. Csak azon dolgok listája, amiket meg kell vitassunk. Roppant egyszerű. Sajnálom, ha úgy érti…
— Korábban sose volt szükség erre!
— Úgy vélem, szükség az lett volna rá, csupáncsak egyesek elmulasztották felismerni — mondta Armánd észszerűséget zengő hangon.
Wért tétovázott.
— Na jó, rendben — felelte mogorván, miközben körbenézett támogatást keresve —, de mi az, hogy ez itt azt mondja — orrához emelte az írást —, hogy „Gréber Mölcs utódja”. Az öreg Rhumly Zamaar lesz az, hát nem? Már ezer éve várakozik!
— Igen, igen, valóban. De elég józan gondolkozású?
— Mi?!
— Meg vagyok győződve arról, hogy mindnyájan tisztában vagyunk a megfelelő vezetői képességek fontosságával — fuvolázta Ármánd. — Namánnost, Zamaar, nos, természetesen kitűnő fickó, kitűnő a maga módján, ám…
— Nem a mi dolgunk — vágott közbe a többi jelenlévő egyike.
— Nem, de lehetne — mondta Ármánd.
Csönd támadt.
— Beavatkozzunk egy másik rend belügyeibe? — kérdezte Wért.
— Szó sincs róla! — utasította vissza Ármánd. — Csak azt javallottam, hogy esetleg adhatnánk… tanácsot. De térjünk erre vissza a későbbiekben!
A varázslók még sosem hallották a „hatalmi bázis” kifejezést, máskülönben Ármánd mindezt nem úszta volna meg szárazon. Ám az az igazság, hogy a varázslók számára teljességgel idegen koncepció egy másik mágus megsegítése a hatalmért folyó küzdelemben — még ha ez esetleg meg is erősítené saját pozícióját. Függetlenül az ellenséges érzületű paranormális lényektől, egy becsvágyó varázslónak bőven elég megharcolni a maga harcát Rendjebeli ellenségeivel.
— Úgy vélem, most rátérhetnénk a Széltoló-ügyre — javasolta Ármánd.
— És a csillagra — tette hozzá Wért. — Egyesek már észrevették, ha nem tudná.
— Aha, és azt mondják, hogy nekünk kéne valamit tenni — zsörtölődött Lumuél Panter az Éjfél Rendjéből. — És vajon mit, kérdem én?
— Ó, az egyszerű — legyintett Wért. — Azt mondják, olvassuk el az Oktávót. Mindig ezt mondják. Rossz a termés? Olvassuk el az Oktávót! Döglődik a tehén? Olvassuk el az Oktávót! A Varázsigék majd mindent szépen rendbe hoznak.
— Lehet, hogy van ebben valami — mondta Ármánd. — Az én, ööö, néhai elődöm meglehetős alapossággal tanulmányozta az Oktávót.
— Mint mindnyájan! — csattant fel Panter. — De mi haszna? A Nyolc Igének együtt kell működnie. Ó, igen, egyetértek, ha minden más csődöt mond, akkor talán meg kell kockáztassuk, de vagy együtt mondjuk ki mind a Nyolcat, vagy sehogy… és az egyik annak a Széltolónak a fejében lappang.
— Akit nem vagyunk képesek megtalálni — jegyezte meg Ármánd. — Így áll a dolog, nemdebár? Biztos vagyok benne, hogy mind megpróbálkoztunk vele maszekban.
A varázslók pirulva néztek egymásra. Végül Wért legyőzte zavarát:
— Nos. Valóban. Na jó, terítsük ki a kártyákat. Úgy látszik, nem vagyok képes lokalizálni.
— Én kristálygömbbel próbálkoztam — vallotta be egy másik. — Semmi.
— Én famulusokat küldtem a nyomába — tódította egy harmadik. A többiek felegyenesedtek. Ha már a sikertelenség beismerése került napirendre, akkor mind átkozottul világossá óhajtották tenni, hogy heroikusan buktak bele.
— Csak? Én démonokat küldtem!
— Én meg az Elnézés Tükrébe néztem!
— Múlt éjjel egész álló éjszaka M’hú Rúnáival kerestettem!
— Felhívnám a jelenlévők figyelmét, hogy én megpróbálkoztam mind a Rúnákkal, mind a Tükörrel és még egy kertitörpe belsőségeivel is!