— Eredmény?
— Nulla.
— Nos, én magának a földnek a csontjait faggattam, aha, meg a földtani rétegeket és annak a hegyvonulatait!
Hirtelen barátságtalan, fagyos csönd támadt. Mindenki arra a varázslóra meredt, aki ezt mondta. Akit amúgy Gánmakk Facsanknak neveztek, s jelenleg kényelmetlenül fészkelődött a székén.
— Aha, csingilingi csengőkkel a nyakadban, mi?
— Azt nem mondtam, hogy válaszoltak! Mondtam? Na ugye!
Ármánd végighordozta tekintetét az asztal mentén.
— Én utánaküldtem valakit, hogy előkerítse — nyilatkozta.
Wért felhorkant.
— Az utolsó két alkalommal nem túl sok sikert hozott ez a módszer. Ugyebár.
— Azért, mert mágiát vettünk igénybe, holott nyilvánvaló, hogy Széltoló valahogy el tud bújni a varázslatok elől. De a lábnyomait nem tudja elrejteni.
— Nyomkeresőt küldött?
— Azt is lehet mondani.
— Egy hőst? — Wért tónusa sikerrel tömörített sok-sok jelentést egyetlen szóba. Ilyen hangnemben hangzik el, egy másik világegyetemben egy echte Déli szájából a mindennapi „dögöljmegjenki”.
A varázslók leesett állal bámultak Ármándra.
— Igen — mondta ő nyugodtan.
— Kinek a megbízásából? — kérdezte Wért. Ármánd rászegezte szürke szemét.
— A sajátomból. Nem volt szükségem senki máséra.
— Ez… ez rendkívül szokatlan! Mióta kell varázslóknak hősöket bérelniük, hogy elvégeztessük velük a pisz… a saját munkánk?
— Amióta egyes varázslók ráeszméltek, hogy mágiájuk nem működik! — vágott vissza Ármánd.
— Csak pillanatnyi kudarc, semmi több.
Ármánd a vállát vonogatta.
— Lehetséges, ám nincs vesztegetnivaló időnk. Bizonyítsák be, hogy tévedek. Találják meg Széltolót a kristálygömbökkel, vagy beszéljenek a madarakkal. De ami engem illet, tudom, hogy bölcs akarok lenni. És a bölcsek azt cselekszik, amit megkövetelnek az idők.
Közismert tény, hogy a harcosok és a varázslók nem jönnek ki valami hűde jól egymással, mert az egyik oldal szerint a másik oldal vérszomjas idióták gyülekezete, akik nem tudnak egyidejűleg járni meg gondolkodni, míg a másik fél magától értetődően gyanakszik egy olyan férfiúi testületre, amely állandóan motyog és bokáig érő ruhát visel. Ó, mondják a varázslók, ha már erről van szó, akkor hogy is van csak azokkal a szögecsekkel kivert örvekkel meg olajozott izmokkal odale’ a Fiatal Férfiak Pogány Egyesületében? Amire a hősök azt felelik, ez aztán a szemrehányás egy rakás semmirekellőtől, akik nem mernek még csak a közelébe se menni egy nőnek, merthogy — ezt kapd ki, öregem! — attól remegnek, valahogy kiszívja belőlük misztikus erejüket! Rendben, mondják erre a varázslók, de azzal nagyjából ki is fújtatok, ti meg az illegő-billegő bőrzacskóitok. Aha, mondják erre a hősök, miért is nem…
És így tovább. Ez a dolog már évszázadok óta tart, és számos jelentős csatához vezetett, amik hatalmas földterületeket tettek lakhatatlanná a diszharmonikus mágiafrekvenciáknak köszönhetően.
Valójában a hős, aki e pillanatban az Örvény Fennsík irányába galoppozott, sosem keveredett bele az efféle vitákba, mert a hősök az érvelést nem veszik igazán komolyan, de legfőképp azért, mert ez a hős egy hősnő volt. Ráadásul vörös hajú.
Namármost, ez az a pont, ahol rendszerint az ember átpislant a válla fölött a könyvillusztrátorra, és beiktat egy hosszadalmas leírást bőrruházatról, combközépig simuló csizmákról meg mezítelen pengékről.
Olyas szavak, mint például „telt”, „gömbölyded”, mi több, „hetyke” lopóznak az elbeszélésbe, mígnem az író végül kénytelen jeges zuhany alá állni, és lepihenni.
Ami elég nagy butaság, mert az olyan nő, aki nekivág, hogy kardjával keresse meg a kenyérrevalót, nem fog úgy kinézni, mint valami egy specializált — csak kifinomult ízlésvilágú haladóknak! — fehérnemű katalógus címlapjáról.
Ó, a francba! Mindenesetre szögezzük le, hogy Heréna, a Hennahajú Hárpia habár egész klasszul nézhetne ki egy alapos fürdetés, nagy teljesítményű manikűrözés és Csa Pi Taó „Keleti Egzotikumok, Hastánc és Harci Felszerelések” boltjának (Hősök Tere, Ankh-Morpork) bőráru osztályán tett látogatás után, jelenleg, eléggé praktikusan, könnyű láncinget, puha csizmát és rövidkardot viselt.
Egye fene, legyen a csizma bőrből. De nem fekete!
Kíséretében lovagol egy csapat napbarnított férfi, akiket minden bizonnyal hamarosan megölnek, így bemutatásuk nem feltétlen szükségszerű. Abszolút semmi hetyke nem akad egyikükön sem.
Figyelj, ha nagyon akarod, lehet rajtuk bőrgúnya.
Heréna nem volt túlzottan elragadtatva tőlük, de Morporkban nem lelt más felbérelhető zsoldost. Számos polgár költözött ki a városból, s vette útját a hegyek felé, rettegve az új csillagtól.
Ám Heréna más okból tartott a hegyvidék irányába. Elfordulva a Fennsíktól, peremiránt terült el a sivár Trollcsont Hegység. Heréna, aki oly sok éven át használta ki a páratlanul egyenlő esélyeket, melyek mindazon hölgyek rendelkezésére állnak, akik egy laza csuklómozdulattal tudják megsuhogtatni szablyájukat, ösztöneire hallgatott.
Ármánd leírása szerint ez a bizonyos Széltoló egy patkányra hasonlított, márpedig a patkányok előszeretettel bújnak fedezékbe. Meg aztán a hegyek jó messzire voltak Ármándtól, s noha ő volt jelenlegi munkaadója, Heréna ennek szerfelett örült. Volt valami a pasas modorában, amitől viszketni kezdett a tenyere.
Széltoló tökéletesen tisztában volt azzal, hogy pánikba kellene esnie, de nem ment a dolog, mert, noha ennek nem volt tudatában, az olyan érzések, mint például a pánik meg a rettegés meg a harag, mind a mirigyekben tocsogó nedvekkel függnek össze, amely mirigyeket Széltoló hátrahagyott a testében.
Nehezére esett tisztázni azt, hol is van valójában az igazi teste, ám amikor lenézett, abból, amit ép elméjének megőrzése végett továbbra is bokájának hívott, egy vékonyka kék szálat látott kinyúlni és eltűnni a környező feketeségben. Ésszerűnek tűnt tehát feltételezni, hogy teste a szál másik végén található.
Ő lett volna az első, aki elismeri, hogy nem volt valami különösképp kiváló test, de némely darabjához szép emlékek fűzték, és ráébredt, hogy ha a kis kék szál elszakadna, akkor hátralévő éle… létezését kénytelen lesz spiritiszta szeánszokon használatos ábécés deszkalapok közelében eltölteni azt színlelve, hogy valaki más halott nagynénikéje, és egyéb olyan dolgokra is rákényszerülne, amikkel az elveszett lelkek hagyományosan múlatják az időt.
Az ezen gondolatmenet szülte színtiszta rettegés olyannyira megfagyasztotta ereiben a vért, hogy észre sem vette, amikor újra földet taposott a lába. Vagyis inkább valami földféleséget. Úgy döntött, ez biztosan nem a föld, ami, ha jól emlékezett, egyrészt nem volt ilyen fekete, másrészt nem örvénylett ilyen őrjítően.
Körülnézett.
Körülötte meredek, élesen kirajzolódó hegyek meredtek fel a kegyetlen csillagokkal telihintett fagyos égre, olyan csillagokkal, amiket a multiverzum egyetlen mennyei atlasza sem tüntet fel, ám amik között világosan kivehető volt egy rosszindulatú, vörös korong. Széltoló megborzongott, és elfordította tekintetét. A föld előtte éles szögben lefelé lejtett, s száraz szél suttogott a fagytól repedezett sziklák között.
Effektíve suttogott. Ahogy a szürke örvények belecsimpaszkodtak köntösébe s megcibálták haját, Széltoló hangokat vélt hallani, elmosódóan, messziről, amik ilyesmiket mondtak: „Biztos vagy abban, hogy azok ehető gombák voltak a gulyásban? Mintha úgy érezném…” és „A kilátás gyönyörű, ha egy kicsit kijjebb hajolsz a…” és „Ne hisztizz, ez csak egy karcolás…” és „Hé, vigyázz, merre célzol azzal az íjjal, majdnem…” és így tovább.
Kezével befogva fülét lecsetlett-botlott a lejtőn, s olyan látványban lett része, amit kevés eleven halandó láthatott.
A talaj még élesebb szögben meghajlott, óriási, mérföldszéles tölcsérré alakult, amibe a holt lelkek suttogó fuvallata fújt bele végtelen, visszhangos susogással, mintha maga a Korong lélegezne. Egy keskeny sziklanyúlvány ívelt ki a lyukból egyenesen föléje, ami egy körülbelül száz láb széles sarkantyúban végződött.
Odafenn egy kert, gyümölcsössel és virágágyásokkal, meg egy elég kicsi, fekete villa.
Egy keskeny ösvény vezetett oda.
Széltoló hátranézett. A fényes kék szál még ott volt.
És a Poggyász is.