Széltoló sosem jött ki jól a Poggyásszal, ami mindig azt a benyomást keltette, hogy rengeteg kifogásolni valót talál Széltoló magaviseletében. De most az egyszer nem utálkozva meredt rá. Határozottan szívszaggató látványt nyújtott, mint a kutya, ami friss tehénganéjban kellemetesen meghemperegve hazatér, és rá kell döbbenjen, hogy a család közben átköltözött a szomszéd kontinensre.
— Rendben — vetette oda Széltoló kegyesen. — Na, gyere!
A Poggyász kidugta a lábait, és követte őt fel a csapáson.
Széltoló valahogy arra számított, hogy a nyúlványon elterülő kert tele lesz elfonnyadt virággal, ám gondosan ápoltnak bizonyult, és nyilvánvalóan olyan valaki ültette tele, akinek jó szeme volt a színekhez, feltéve, hogy a szóban forgó szín mélybíbor, éjfekete vagy szemfedőfehér. A levegő hatalmasra nőtt liliomoktól illatozott. A frissen kaszált pázsit közepén egy mutató nélküli napóra állt.
A lassan baktató Poggyásszal a háta mögött Széltoló végigosont egy márványtöredékek borította ösvényen a ház hátsó végéhez, és belökte az ajtót.
Négy ló bámult rá abrakos tarisznyája fölött. Melegek és elevenek voltak, és valószínűleg a leggondozottabbak, amiket Széltoló valaha is látott. A nagy, fehér ménnek saját boksz jutott, aminek ajtaján egy ezüstszín és fekete lószerszám lógott. A többit a szemközti falnál egy szénakas elé kötötték ki, mintha a látogatók csak rövid időre ugrottak volna be.
A Poggyász megtaszította a bokáját. Széltoló megpördült, és azt sziszegte:
— Kopj le! Te…!
A Poggyász visszahúzódott. Meghökkentnek tűnt.
Széltoló lábujjhegyen a másik oldalon lévő ajtóhoz óvakodott, és betaszította. Az ajtó egy kövezett átjáróra nyílt, ami aztán egy tágas hallba vezetett.
Előresettenkedett, hátát szorosan a falnak vetve. Mögötte a Poggyász lábujjhegyre állt, és idegesen sietett utána.
Maga a hall…
Nos, nem annyira az aggasztotta Széltolót, hogy a hall sokkal nagyobb, mint kívülről az egész villa: ahogy a dolgok manapság állnak, Széltoló gúnyosan kinevetett volna bárkit, ha azt bizonygatta volna, hogy a lehetetlenre vállalkozik, aki egy akó bort próbál beletölteni egy messzelyes kupába. Nem is a dekoráció, melynek stílusa a Korai Kripta irányzatot idézte, és tobzódott a fekete drapériákban.
Hanem az óra! Roppant nagy volt, teljesen betöltötte a teret a két, kanyargós, faragványok borította falépcső között. A faragás olyasmiket ábrázolt, amiket épeszű ember kizárólag valami illegálissal kötött szorosabb és hosszasabb ismeretség után vizionálhat. De akkor se muszáj.
Az órának továbbá volt egy nagyon hosszú ingája, és ez az inga lassú, fogcsikorgattató tiktakkal lengett, ugyanis az a fajta szándékos, bosszantó ketyegés volt, aminek kifejezett szándékában áll, hogy ráébresszen, minden egyes átkozott tik és minden egyes rohadt tak újabb másodpercet orzott el az életedből. Az efféle hang ugyancsak elevenbevágóan sugallja, hogy azon a bizonyos feltételezett homokórán, valahol, még néhány homokszem pergett ki alólad.
Magától értetődik, hogy az inga súlya élben, mégpedig borotvaéles élben végződött.
Valami megbökte Széltoló vesetájékát. Ingerülten fordult hátra.
— Ide figyelj, te bőröndfajzat, mondtam már…
Nem a Poggyász volt. Egy fiatal nő állt ott — ezüsthajú, ezüstszemű, eléggé megrökönyödve.
— Ó! — Széltoló levegő után kapkodott. — Khm. Szia?
— Te életben vagy? — kérdezte a lány. Olyan hangon, amiről az embernek rögtön strandnapernyő, napolaj és enyhe alkoholtartalmú, jégbe hűtött italok jutnak eszébe.
— Élénken remélem — felelte Széltoló azon mélázva, vajon a mirigyei, akárhol is vannak éppen, jól mulatnak-e. — Néha nem vagyok benne egész biztos. Mi ez a hely?
— Ez a Halál háza.
— Á! — mondta Széltoló, és végignyalta kiszáradt ajkát. — Nos, hát akkor örvendtem a szerencsének, már itt se vagyok…
A lány összecsapta a kezét.
— Jaj, ne, ne menj el! Ritkán akad élő látogatónk. A halottak meg olyan unalmasak, nem gondolod?
— Ööö, de igen — értett egyet lázasan Széltoló, az ajtóra szegezve pillantását. — Úgy képzelem, nem csevegnek valami sokat.
— Mindig csak „Amikor még életben voltam…” meg „Az én időmben még tudtuk, hogyan vegyünk levegőt…” — idézte a lány, karcsú, fehér kezét Széltoló karjára téve. Rámosolygott. — Tisztára begyöpösödöttek. Semmi móka. Olyan hűvösek! Olyan merevek!
— Kihűltek? Megmerevedettek? — segítette ki Széltoló, miközben a lány egy boltíves folyosó felé terelgette.
— Teljesen! Hogy hívnak? Az én nevem Yzabell.
— Khm, Széltoló. Már elnézést, de ha ez itten a Halál háza, akkor te mit keresel itt? Nem látszol holtnak.
— Ó, én itt lakom. — Yzabell átható pillantást vetett rá. — Figyelj csak, nem azért jöttél, hogy megmentsd elvesztett szerelmesed, ugye? Az mindig felidegesíti apust. Azt mondja, még jó, hogy sosem alszik, mert különben állandóan felébresztené a trapp, trapp, trapp, ahogy az ifjú hősök idemasíroznak, hogy visszacipeljenek egy csomó buta libát. Ezt szokta mondani.
— Gyakran fordul elő, mi? — hebegte Széltoló, ahogy végigmentek egy feketével bevont folyosón.
— Állandóan. Szerintem oltári regényes. Csak amikor elmész, nagyon fontos, hogy ne nézz vissza.
— Miért?
Yzabell vállat vont.
— Fogalmam sincs. Talán nem túl szép a látvány. Tényleg, te egy igazi hős vagy?
— Khm, hát nem. Nem igazán. Tényleg nem. Egyáltalán nem. Sőt még annyira se. Csak azért jöttem, hogy megkeressem egy barátomat — mondta Széltoló nyomorúságosan. — Esetleg nem láttad őt valamerre? Kis, kövér fickó, rengeteget locsog, szemüveget hord meg röhejes ruhákat?
Miközben beszélt, érezte, hogy valami lényegeset nem vett figyelembe. Lehunyta a szemét, és megpróbálta viszszaidézni a beszélgetés legutolsó pár percét. A felismerés úgy kólintotta fejbe, mint valami homokzsák.
— Apus?
A lány tartózkodóan lesütötte a szemét.
— Igazából csak nevelőapám. Azt mondja, akkor talált engem, mikor még pöttöm voltam. Az egész egy rendkívül szívfacsaró történet — felderült az arca. — Gyere, bemutatlak neki! Ma este pont itt vannak a barátai is. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog örülni! Nem sűrűn érintkezik emberekkel társadalmilag. Ahogy én se — tette hozzá.
— Bocsánat — vágott közbe Széltoló. — Jól értettem? A Halálról beszélünk, ugye? Magas, kiállnak a csontjai, üres szemgödrök, kaszával jól felszerelt?
A lány felsóhajtott.
— Igen. Attól tartok, a külleme ellene szól.
Igaz ugyan hogy, amint korábban már utaltunk rá, Széltoló úgy viszonyult a mágiához, mint egy bicikli a poszméhekhez, mindazonáltal osztozott a varázsművészetek gyakorlóinak ama kiváltságában, hogy halála pillanatában maga a Halál kell személyesen igényét benyújtsa rá (nem pediglen valamely alacsonyabb rangú antropomorf mitológiai megtestesülés, ahogy általánosságban szokásos). Széltoló a meghalást, jórészt a szükséges rátermettség hiányában, állhatatosan elmulasztotta a kellő időben, s ha volt valami, amit a Halál igazán rühellt, hát a pontatlanságot.
— Figyelj csak, én asszem, hogy a barátom csak elcsavargott valamerre — mondta. — Mindig ilyeneket csinál, ebből áll az egész élete, nagyon örültem a találkozásnak, de most mennem kell…
Azonban a lány már oda is ért egy magas, bíborszín bársonnyal bevont ajtó elé. Hangok hallatszottak ki belülről — vérfagyasztó hangok, olyan hangok, amiket nincs az a tipográfia, ami megfelelően tudná őket ábrázolni, míg valaki fel nem fedez egy linotype szedőgépet visszhangvisszaverővel, és, ha lehetséges, olyan betűképpel, ami úgy néz ki, mint amit egy meztelen csiga nyomtatott.
Ezt mondták a hangok: