— Nos, ha bármit hívsz, kivéve adut, akkor Dél két ízben is lopni tud, csupán egyetlen Teknőcöt, egyetlen Elefántot és közben csak egy Nemes Árkánumot veszít, és…
— Ez Kétvirág! — pisszegte Széltoló. — Bárhol megismerném a hangját!
— VÁRJUNK CSAK KICSIT… KICSODA DÉL? DÖGVÉSZ?
— Ugyan menj már, Mort. Ezt már elmagyarázta. És mi van akkor, ha Éhínség visszahív egy… hogyishívjákot… egy adut? — Ezt egy ziháló, nedves, gyakorlatilag már önmagában is fertőző hang mondta.
— Ó, akkor csak egyetlen Teknőcöt tud lopni kettő helyett — felelte lelkesen Kétvirág.
— De ha Háború eredetileg adut játszott volna ki, akkor kettővel elbukta volna a bemondást, igaz?
— Pontosan!
— EZT NEM TELJESEN ÉRTEM. MONDD EL MÉG EGYSZER A LÉLEKTANI LICITÁLÁST! AZT HITTEM, MÁR KAPISGÁLOM. — Ezt egy súlyos, kongó hang mondta, olyan hangzású, mint amikor két nagy ólomdarabot összeütögetnek.
— Az akkor fordul elő, amikor elsősorban azért licitálsz, hogy megtéveszd az ellenfelet, de persze a partnerednek is gondot okozhat…
Kétvirág hangja továbbduruzsolt a maga örökké lelkesedő módján. Széltoló értetlenül nézett Yzabellre ahogy ilyen kifejezések mint „visszavehető szín”, „kettős impassz” és „nagyszlemm” szűrődtek át a bársonyon.
— Értesz belőle valamit? — kérdezte a lány.
— Egy szót se.
— Állati bonyolultnak hangzik.
Az ajtó másik oldalán a mélyről kongó hang ezt mondta:
— AZT MONDTAD, AZ EMBEREK EZT SZÓRAKOZÁSBÓL JÁTSSZÁK?!
— Méghozzá néhányan egész jól, igen. Attól tartok, én csak amatőr vagyok.
— DE CSAK ALIG NYOLCVAN VAGY KILENCVEN ÉVIG ÉLNEK!
— Te csak tudod, Mort — mondta egy hang, amit Széltoló nem hallott korábban, és egész biztosan nem is akarta soha többé hallani, főleg nem sötétedés után.
— Mindez határozottan nagyon-nagyon… érdekes.
— OSSZ ÚJRA ÉS MEGLÁTJUK, HOGY RÁJÖTTEM-E A NYITJÁRA.
— Szerinted nem kéne bemennünk? — kérdezte Yzabell. Egy hang az ajtó mögött így szólt:
— BEMONDOM A TEKNŐSBÉKA BUBIT.
— Nem, sajnálom, biztos vagyok benne, hogy az úgy nem lesz jó, hadd nézzem meg a lap…
Yzabell kitárta az ajtót.
Alapjában véve egy viszonylag lakályos dolgozószoba tárult eléjük, talán egy cseppet komor, nem kizárt, hogy a belsőépítésznek épp rossz napja volt, amikor megtervezte: fájt a feje és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy minden lapos felületet telepakoljon nagy homokórákkal és rengeteg magas, testes, sárga és elképesztően csöpögős gyertyával, amiktől bizonyára meg akart szabadulni.
A Korongvilág Halála hagyománytisztelő teremtés volt, aki közszolgálati hivatalát büszkeséggel látta el, és ideje zömét depressziósan töltötte, mert személyre szabott szolgáltatását nem értékelték kellőképp. Ha tehetné, felhívná a figyelmet arra, hogy senki sem magától a haláltól fél, hanem a fájdalomtól, az elválástól és a feledéstől, és hogy határozottan ésszerűtlen valakit hibáztatni csupán azért, mert üresek a szemgödrei és csendes méltósággal végzi a munkáját. Bezzeg ő még mindig kaszát használ, mutatott rá, míg más világok Halálai már réges-rég befektettek egy kombájnba!
A Halál a szoba közepén álló, fekete filccel borított asztal egyik oldalán ült, és Éhínséggel, Dögvésszel meg Háborúval vitatkozott. Egyedül Kétvirág nézett fel, s vette észre Széltolót.
— No né, hát te meg hogy kerülsz ide?
— Nos, egyesek azt mondják, a Teremtő kezébe vett egy maroknyi… ó, értem már, nos, nem könnyű megmagyarázni, de én…
— Nálad van a Poggyászom?
A faláda előrefurakodott Széltoló mellett, és gazdája lábához telepedett, aki felnyitotta a fedelét, és körbekotorászolt benne, míg meg nem lelt egy kis, bőrkötésű könyvecskét, amit aztán átnyújtott Háborúnak, aki páncélöklével épp az asztalt verte.
— Ez itt Nózywas: A Hívás Szabályai című műve — mondta Kétvirág. — Egész jó, sokat ír a kettős impasszról és hogy hogyan kell…
A Halál csontkeze lecsapott a könyvre, végigpörgette a lapokat, tudomást sem véve a két halandó jelenlétéről.
— POMPÁS — mondta — DÖGVÉSZ, VÉGY ELŐ EGY ÚJABB PAKLI KÁRTYÁT! A VÉGÉRE JÁROK, HA BELEDÖGLÖK IS… KÉPLETESEN SZÓLVA, PERSZE.
Széltoló megragadta Kétvirágot, és kirángatta a szobából. Ahogy végiginaltak a folyosón a mögöttük galoppozó Poggyásszal, így szólt:
— Mi volt ez az egész?
— Nos, rengeteg ráérő idejük van, és úgy gondoltam, esetleg örömüket lelik benne — lihegte Kétvirág.
— Miben? Kártyázásban?
— Ez egy spéci kártyajáték — világosította fel Kétvirág. — A neve… — tétovázott. A nyelvismeret nem tartozott sarkalatos erényei közé. — A te nyelveden szerintem annak a dolognak a neve, ami például a folyón keresztül húzódik — fejezte be.
— Vízvezeték? — találgatta Széltoló. — Horgászzsineg? Vízduzzasztó? Gát?
— Lehetséges, igen.
Kijutottak a hallba, ahol a nagy állóóra még mindig nyesegette a másodperceket az égvilágon mindenki életéből.
— Mit gondolsz, meddig fogja lekötni őket?
Kétvirág megtorpant.
— Halvány fogalmam sincs — mondta elgondolkozva. — Valószínűleg a végelszámolásig… Micsoda döbbenetes óra!
— Meg ne próbáld megvenni! — tanácsolta Széltoló. — Nem hinném, hogy az ilyesmit jó néven vennék errefelé.
— Hol is van pontosan ez az errefelé? — érdeklődött Kétvirág. Odaintette a Poggyászt és felcsapta a fedelét.
Széltoló körbenézett. A hall sötét volt és kihalt, magas, keskeny ablakait jég borította. Lenézett. Még ott volt a bokájából kinyúló halvány kék szál. Most azt is észrevette, hogy Kétvirágból is lóg egy hasonló.
— Halottak vagyunk, ámbár nem hivatalosan — jelentette ki. Ennyi telt tőle, semmi frappáns.