— Téged ez cseppet sem idegesít?
— Nos, a dolgok majd szokás szerint valahogy elrendeződnek, nem gondolod? Különben is, hiszek az újjászületésben. Milyen formában szeretnél majd visszajönni?
— El se akarok menni — szögezte le Széltoló határozottan. — Gyerünk, tűnjünk el innen… ó, ne! Azt ne!
Kétvirág egy dobozt bányászott elő a Poggyász mélyéről. Nagy, fekete dobozt, aminek egyik oldalán volt egy fogantyú, az elején egy kis, kerek ablak, és egy szíj lógott rajta, aminél fogva az ember a nyakába akaszthatta, amit Kétvirág rögvest meg is cselekedett.
Volt idő, amikor Széltoló eléggé kedvelte az ikonoszkópot. Ugyanis minden tapasztalata ellenére hitte, hogy a világ alapvetően megérthető és ha szert tudna tenni a megfelelő mentális szerszámkészletre, lecsavarozhatná a hátoldalát és megnézhetné, hogyan is működik. Naná, hogy nem volt igaza. Az ikonoszkóp nem úgy állította elő a képeket, hogy ráeresztette a fényt egy speciálisan előkészített papírra, ahogy azt annak idején feltételezte, hanem lényegesen szimplább módon: egy bebörtönzött apró démon által, akinek jó szeme volt a színekhez s ecsetkezelése villámgyors. Amikor Széltoló rájött erre, eléggé kiakadt.
— Nincs idő fényképezni! — sziszegte.
— Nem tart sokáig — jelentette ki Kétvirág mély meggyőződéssel, s megkocogtatta a doboz oldalát. Kivágódott egy picurka ajtó, és a kisördög kidugta a fejét.
— Ördög és pokol! — morogta. — Hol vagyunk?
— Nem számít — felelte Kétvirág. — Először az órát, légy szíves!
A démon hunyorított.
— Gyenge a fény — morgott. — Három istenverte esztendő f8-on, ha kíváncsi vagy a véleményemre. — Becsapta az ajtót. Egy másodperccel később hallani lehetett a kis, karcoló neszt, ahogy odavonszolta zsámolyát a festőállvány elé.
Széltoló a fogát csikorgatta.
— Egyáltalán nem muszáj fényképezkedni, bőven elég lesz emlékezni rá! — üvöltötte.
— Az nem ugyanaz — válaszolta nyugodtan Kétvirág.
— Naná, hogy nem! Sokkal jobb! Például valóságosabb!
— Á, dehogy. Majd öregapó koromban, amikor a tűz mellett üldögélek…
— Ha nem pucolunk innen azonnal, örökre a tűz mellett fogsz ücsörögni! Sőt benne!
— Ó, én azt remélem, hogy maradtok.
Mindketten megfordultak. Yzabell állt a boltíves folyosón, halvány mosollyal az arcán. Egyik kezében egy kaszát szorongatott; egy kaszát, amelynek pengéje hírhedetten éles. Széltoló igyekezett nem lepislantani kék életvonalára: egy kaszát tartó lánynak nem lenne szabad ilyen visszatetszően, mindentudóan és kissé tébolyultan bazsalyogni.
— Apus pillanatnyilag egy csöppet belefeledkezett a játékba, de biztos vagyok benne, hogy esze ágában se lenne elengedni titeket csak úgy — tette hozzá. — Ráadásul nincs kivel beszélgetnem.
— Ez ki? — kérdezte Kétvirág.
— Izé, ő valahogy itt lakik — motyogta Széltoló. — Egyfajta leányzó — toldotta meg magyarázatát.
Megragadta Kétvirág vállát, és megpróbált észrevétlenül a sötét, hideg kertbe nyíló ajtó felé sasszézni. A dolog nem jött össze, mert Kétvirág nem az a típus volt, aki foglalkozott volna a kijelentések árnyalataival, meg valahogy fel se merült benne, hogy bármi rossz esetleg rá is vonatkozhat.
— El vagyok ragadtatva — mondta. — Nagyon barátságos ez a hely. Érdekes barokkos hatást keltenek a csontok és a koponyák.
Yzabell mosolygott. Széltoló azt gondolta: ha a Halál egy nap átadja neki a családi vállalkozást, jobban fogja vezetni, mint az apja valaha is — a csaj tisztára buggyant.
— Igen, igen, de mennünk kell — közölte.
— Hallani se akarok erről — tartóztatta a lány. — Muszáj maradjatok! És mindent el kell meséljetek magatokról! Bőven van idő, és olyan unalmas itt.
Oldalvást szökkent, és meglendítette a kaszát a fényes szálak felé. A kasza úgy süvített át a levegőn, mint egy kiherélt kandúr… és hirtelen megakadt.
Fa reccsent. A Poggyász rácsattintotta fedelét a pengére.
Kétvirág ámultan nézett fel Széltolóra. És a varázsló, nagyon higgadtan és némi elégtétellel, egyenesen állon vágta. Ahogy a kis ember hanyatt esett, Széltoló elkapta, a vállára hajította, és rohanni kezdett.
A csillagfényes kertben ágak csapódtak neki, meg apró, borzas — és minden valószínűség szerint borzalmas — izék iramodtak szanaszét, ahogy kétségbeesetten csörtetett a halovány életvonal mentén, ami a fagyott füvön ragyogott kísértetiesen.
A háta mögött hagyott épületből a csalódás és düh metsző visítása kélt. Széltoló beleütközött egy fába, és felgyorsított.
Emlékezett rá, hogy valahol volt egy ösvény. De ebben az ezüst fényekből és árnyékokból szőtt útvesztőben, amit a rémületes új csillag még itt, a másvilágon is érezhető jelenléte színezett vérvörösre, semmit sem lehetett kivenni rendesen. Meg különben is, az életvonal láthatólag a rossz irányba vezetett.
Lépések zaja hallatszott mögüle. Széltoló már fújtatva vett levegőt az erőlködéstől, ugyanis a Poggyásznak hangzott és jelenleg nem kívánt a Poggyásszal találkozni, mert elképzelhető, hogy félreértette azt, amikor Széltoló állcsúcson kapta a gazdáját, és a Poggyász általában megharapta azokat, akiket nem csípett. Széltolónak sosem volt bátorsága megkérdezni, hová is kerültek az áldozatok, amikor a nehéz fedél rájuk zárult, de határozottan nem voltak a Poggyászban, amikor az újra kinyílt.
Valójában nem volt oka félelemre. A Poggyász könnyedén utolérte és lehagyta, lábikóit oly sebesen kapkodva, hogy csak elmosódva látszódtak. Széltolónak úgy tűnt, piszkosul a futásra koncentrál, mintha sejtené, mi lehet az, ami mögötte igyekszik, és egyáltalán nem örülne az esetleges találkozásnak.
„Ne nézz vissza”, jutott eszébe. A látvány valószínűleg nem túl tetszetős.
A Poggyász fejest ugrott egy bokorba, és eltűnt.
Egy másodperccel később Széltoló látta már, miért. A Poggyász átszáguldott a sziklasarkantyú peremén, és az alatta lévő hatalmas lyuk felé zuhant, amit alulról halavány, vöröses fény világított meg. Széltolótól indulva, a sziklák szélén átnyúlva egyenesen le a lyukba, ott vibrált a két kék szál.
Széltoló bizonytalanul toporgott, bár ez nem teljesen igaz, mert több dologban is halálbiztos volt, mint például abban, hogy nem akar leugrani, és hogy egyáltalán nem óhajt szembenézni azzal, ami mögötte közeledett, és hogy a szellemvilágban Kétvirág ugyancsak nehéz, és hogy vannak rosszabb dolgok is, mint holtnak lenni.
— Csak egyet mondj! — mormolta, és ugrott.
Pár pillanattal később megérkeztek a lovasok, akik nem álltak meg, mikor elérték a szikla peremét, hanem simán továbblovagoltak a légben, és a semmi fölött húzták meg lovuk kantárát.
A Halál lenézett.
— EZ MINDIG FELBOSSZANT — mondta. — ENNYI ERŐVEL AKÁR EGY FORGÓAJTÓT IS FELSZERELHETNÉK IDE.
— Azon töröm a fejem, mit is akarhattak — töprengett Dögvész.
— Halvány fogalmam sincs róla — felelte Háború. — Viszont a játék jópofa.
— Az — értett egyet Éhínség. — Szerintem ellenállhatatlan.
— VAN IDŐNK MÉG EGY ROBAJRA — kongta a Halál.
— Robber — javította ki Háború.
— MI ROBBER?