— AHA, ROBBER — mondta a Halál. Felpislantott az új csillagra, némileg zavarban, hogy mit is jelenthet.
— AZT HISZEM, VAN MÉG ANNYI IDŐNK — ismételte, egy kicsikét bizonytalanul.
Már említést tettünk a próbálkozásról, amely némi tisztességet kívánt oltani a korongvilági beszámolókba, és arról, hogy kínszenvedés terhe mellett megtiltották a költőknek és énekmondóknak, hogy mindenféle csacsogó csermelyekről és rózsaujjú hajnalokról hadováljanak, és hogy csak akkor mondhatták például azt, hogy ezért az arcért ezernyi hajó szállt tengerre, ha közjegyző által hitelesített kikötői okmányokat tudtak felmutatni állításuk alátámasztására.
És ebből kifolyólag, futó tiszteletadásként eme hagyománynak, nem mondjuk azt, hogy Széltoló és Kétvirág jégkék színuszhullámmá váltak, amely átívelt a sötét dimenziókon, vagy hogy olyan hanghatás kíséretében tették ezt, mint egy szörnyűséges agyar pendülése, vagy hogy egész életük elpergett a szemük előtt (meg különben is Széltoló már olyan sokszor látta elmúlt életét elvillanni lelki szeme előtt, hogy mára már képes volt végigszunyókálni az unalmasabb részeket), vagy hogy az egész világegyetem rájuk zuhant, mint valami óriási kocsonya.
Azt viszont elmondjuk, mert kísérletekkel bizonyított tény, hogy egy olyan hang hallatszott, mint amikor egy Cisz-hangvillával nagyot csapnak egy favonalzóra, minden bizonnyal Besz, és utána az abszolút mozdulatlanság váratlan élményében volt részük.
Mindez azért, mert ők ketten tényleg abszolút moccanatlanok voltak. Ráadásul az őket körülölelő sötétség is abszolútnak látszott.
Felötlött Széltolóban, hogy valami esetleg félresikeredett.
Aztán meglátta a halványkék erezetet maga előtt.
Már megint az Oktávóban volt. Azon töprengett, ugyan mi történne, ha valaki történetesen most bekukkantana a könyvbe, lehet, hogy Kétvirág meg ő színes illusztrációk lennének benne?
Valószínűleg nem, döntötte el. Az az Oktávó, amiben tartózkodtak, egy cseppet különbözött a puszta, állványához láncolt könyvtől odalenn a Láthatatlan Egyetem mélységeiben, ami csupán egy háromdimenziós megtestülése egy sokdimenziós valóságnak, ami maga is…
Álljunk csak meg, gondolta. Én nem szoktam így gondolkozni. Ki gondolkozik helyettem?
— Széltoló — szólt egy hang, olyan, mint vénséges lapok zizegése.
— Kicsoda? Én?
— Persze hogy te, te istenverte hülye.
Széltoló ütött-kopott szívében a dac röpke szikrája lobbant.
— Azóta már sikerült emlékeitekbe idézni, hogy is keletkezett a világegyetem? — kérdezte undokul. — A Torokköszörülés volt az, vagy a Lélegzetvétel, vagy esetleg a Fejnek Az Ő Vakarása és a Próbálkozás, hogy Visszaemlékezzünk Rá, Itt Van A Nyelvünk Hegyén?
Egy másik hang, száraz, mint a tapló, azt sziszegte:
— Jó lenne, ha fejben tartanád, hol vagy valójában!
Tulajdonképp eléggé nehéz egy olyan mondatot elsziszegni, amiben nincs sziszegő hang, de a hang úrrá lett ezen a nehézségen.
— Észben tartsam, hol vagyok? Észben tartsam, hol vagyok? — üvöltötte Széltoló. — Naná, hogy észben tartom, hol vagyok, egy kurva könyvben vagyok, és láthatatlan hangok szólnak hozzám! Mit gondolsz, miért sikoltozom?
— Arra számítok, hogy erősen izgatja a fantáziád, miért hoztunk téged újra ide — mondta egy hang a fülénél.
— Nem.
— Nem?
— Mit mondott a kölök? — kérdezte egy másik testetlen hang.
— Azt mondta, nem.
— Tényleg azt mondta, hogy nem?
— Igen.
— Ó!
— Miért?
— Mert ilyesmi történik velem minden áldott nap — közölte Széltoló. — Az egyik pillanatban leesem a világról, aztán egy könyvben vendégszereplek, aztán egy repülő sziklán csücsülök, aztán megfigyelhetem, hogyan tanul a Halál hálót vagy gátat vagy miafenét játszani, ugyan miért csodálkoznék én bármin is?
— Nos, mi úgy képzeljük, esetleg elmerengtél azon, miért is nem akarjuk, hogy bárki kimondjon minket — jelentette ki az első hang, miközben teljességgel tisztában volt azzal, hogy kicsúszott kezéből a kezdeményezés.
Széltoló tétovázott. A gondolat valóban átfutott az agyán, bár ugyancsak idegesen kapkodta lábát is, fejét is, nehogy bajba kerüljön.
— Miért akarna bárki is kimondani benneteket?
— A csillag miatt — felelte a Varázsige. — A vörös csillag miatt. A varázslók már kutatnak utánad, s amikor megtalálnak téged, ki akarják mondani együtt mind a nyolc varázsigét, hogy megváltoztassák a jövőt. Azt hiszik, a Korong bele fog ütközni a csillagba.
Széltoló ezen eltöprengett.
— Bele fog?
— Nem igazán, ám… ez meg mi?
Széltoló lenézett. A Poggyász poroszkált ki a sötétségből. Fedelében villogott egy hosszú kaszapenge darab.
— Ez csak a Poggyász — mondta.
— De hát mi nem rendeltük ide!
— Soha senki nem rendeli sehová — nyugtatta meg őket Széltoló. — Jön magától. Ne aggódjatok miatta.
— Ó. Miről is beszéltünk?
— Erről a vörös csillag ügyről.
— Úgy van. Roppant fontos, hogy te…
— Halló? Halló? Van ott valaki?
A mozdulatlan Kétvirág nyaka körül lógó képdobozból jött ez a vékonyka, cincogó hang.
A piktorördög kinyitotta csapóajtaját, és felbandzsított Széltolóra.
— Mondja, úrfi, hol van ez?
— Nem vagyok benne biztos.