— Lehetséges.
— Hát, reménykedjünk, hogy olyan helyre bukkanunk, ahol nem kell túl sok fekete, mert kifogyott. — A csapóajtót ezzel becsapta.
Széltolónak pillanatnyi látomása támadt Kétvirágról, amint körbeadogatja a képeket, és ilyeneket mond közben, hogy „Ez itt én vagyok, ahogy épp megkínoz egymillió démon” vagy „Az ott én vagyok azzal a jófej házaspárral, akikkel az Alvilág fagyos lejtőin ismerkedtem meg”. Széltoló nem tudta biztosan, mi történik az emberrel, ha egyszer tényleg meghalt, a szaktekintélyek e téren nem voltak elég világosak. Egy suvickos matróz a Peremvidékről egyszer azt mondta, hogy ő hótt zicher a paradicsomba fog kerülni, ahol sörbet lesz meg hurik. Széltolónak halvány fogalma se volt arról, mi lehet egy huri, de némi töprenkedés után úgy döntött, hogy valószínűleg az édesgyökér-szívószál lesz az, a sörbet felhörpölésére. Tök mindegy, mert a sörbettől tüsszögnie kellett.
— Most, hogy a közjátéknak vége — kezdte egy hang szigorúan —, talán folytathatnánk. Roppant fontos, hogy ne engedd meg a mágusoknak, hogy elvegyék tőled az Igédet. Borzasztó dolgok fognak történni, ha a nyolc varázsigét túl hamar mondják ki.
— Én csak azt szeretném, ha békén hagynának — közölte Széltoló.
— Remek, remek. Tudtuk, hogy bízhatunk benned attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitottad az Oktávót.
Széltoló habozott.
— Várjunk csak egy percet — mondta. — Azt akarjátok, hogy egyik helyről a másikra rohangásszak, és megakadályozzam a varázslókat abban, hogy összetereljék az összes igét?
— Pontosan.
— Ezért költözött egyikőtök a fejembe?
— Ahogy mondod.
— Ti tökéletesen tönkretettétek az életemet, tudtok róla? — fakadt ki Széltoló hevesen. — Lehetett volna belőlem valóságos varázsló, ha nem határoztok úgy, hogy valamiféle hordozható varázskönyvnek néztek! Egyetlen más varázsigére sem vagyok képes emlékezni, mert be vannak tojva, nem mernek megmaradni egy fejben veletek!
— Sajnáljuk.
— Én csak haza akarok menni! Oda akarok visszamenni, ahol… — valami csillogni kezdett Széltoló szemében — macskakövek vannak az ember talpa alatt, és némelyik sör nem is annyira ihatatlan, és egész jó sülthalat lehet kapni esténként, esetleg egy pár kovászos uborkával, meg még angolnapástétomot, sőt kürtcsigát is árulnak, és mindig akad egy meleg istálló, ahol az ember megalhat, és reggel ugyanazon a helyen ébredsz, ahol előző éjszaka lefeküdtél, és nincsenek állandó időjárási frontok se! Úgy értem, rohadtul nem érdekel ez az egész mágia, valószínűleg nem is vagyok, izé, varázslói anyagból gyúrva, én csak haza akarok menni!…
— De muszáj, hogy… — kezdte az igék egyike.
Túl későn. A honvágy, a tudatalatti vékony gumizsinórja, ami képes egy lazacot háromezer mérföldnyi úszásra inspirálni vadidegen tengerekben, vagy egymillió lemminget elindítani, hogy vígan visszafussanak az ősi anyaföldre, amely egy apró kontinentális elferdülésnek köszönhetően már nincs ott többé — a honvágy úgy emelkedett fel Széltolóban, mint a késő éjjel bezabált töltött káposzta, végighömpölygött az erőtlen szálon, mely megkínzott lelkét testéhez kapcsolta, megvetette lábát és megrángatta…
A varázsigék egyedül maradtak az Oktávóban.
Mármint akkor egyedül, ha eltekintünk a Poggyásztól.
Ránéztek, nem szemekkel, hanem olyan ősöreg tudatossággal, mint maga a Korong.
— Te is elhúzhatsz a sunyiba — mondták.
— …rossz…
Széltoló tudta, hogy ő maga beszél, mert felismerte hangját. Egy pillanatig még nem a megszokott módon nézett ki saját szemén, hanem mint ahogy egy kém kémlel át egy festmény kivágott szemnyílásán. Aztán visszatért.
— Rendben vagy, Széltoló? — kérdezte Cohen. — Egy kicsit elvarázsoltnak látszottál.
— Meg egy kissé hullasápadtnak is — tódította Betán. — Mintha valaki a sírodra lépett volna.
— Khm, igen, valószínűleg én magam — felelte Széltoló. Feltartotta ujjait, és megszámolta őket. A szokásos mennyiségnek tűnt.
— Khm, megmozdultam egyáltalán? — érdeklődött aztán.
— Csak a tüzet bámultad, de úgy, mint aki kísértetet lát — mondta Betán.
Nyögés hallatszott mögülük. Kétvirág felült, kezével támogatva fejét.
Szeme rájuk szegeződött. Ajka hangtalan mozgott.
— Hát ez aztán fura egy… álom volt — nyilatkozta. — Mi ez a hely? Miért vagyok itt?
— Nosz — fogott bele Cohen — némelyek azt állítják, hogy az Univerzum Teremtője kezébe vett egy marok szarat ész…
— Úgy értettem, itt — vágott közbe Kétvirág. — Te vagy az, Széltoló?
— Igen — válaszolta Széltoló, ám nem minden kétely nélkül.
— Volt az az… óra, ami… meg azok az emberek, akik… — motyogta Kétvirág. Megrázta a fejét. — Miért van mindennek lószaga?
— Beteg voltál — közölte Széltoló. — Hallucináltál.
— Igen… feltételezem, úgy lehetett. — Kétvirág lepislogott a mellkasára. — Ám abban az esetben, miért van a…
Széltoló talpra ugrott.
— Elnézést, túl sokan vagyunk itt, muszáj egy kis friss levegőt vennem — mondta. Lekapta Kétvirág nyakáról a képdoboz szíját, és a sátor ajtaja felé iramodott.
— Én nem vettem azt észre, amikor bejött — jegyezte meg Betán. Cohen vállat vont.
Széltolónak sikerült néhány yardnyira eltávolodni a jurtától, mielőtt a képdoboz zárópecke kattogni kezdett. Nagyon lassan, a doboz kiköpte az utolsó képet, amit a démon festett.
Széltoló elmarta.
Amit mutatott, még fényes nappal is eléggé borzasztó lett volna. A fagyos csillagfényben, amit a gonosz új csillag színezett vörösre, még annál is sokkal rosszabb volt.
— Nem — mondta lágyan Széltoló. — Nem, egyáltalán nem ilyen volt, volt ott egy ház, meg az a lány, meg…
— Azt látod, amit látsz, én meg azt festem, amit én látok — vetette oda a kisördög a csapóajtajából. — Amit én látok, az a valóság. Erre tenyésztettek ki. Csak azt látom, ami tényleg ott van.
Egy sötét forma lábolt át a csikorgó havon Széltoló felé. A Poggyász. Széltoló, aki átlagos körülmények között utálta és nem bízott benne, váratlanul úgy érezte, hogy nála üdítőbben normális dolgot még nem látott életében.
— Látom, neked is sikerült meglépni — mondta Széltoló. A Poggyász megzörgette a fedelét.
— Oké, de te mit láttál? — kérdezte Széltoló. — Visszanéztél?
A Poggyász nem szólt. Egy pillanatig mindketten csöndben maradtak, mint két harcos, akik elmenekülve a mészárlás mezejéről szünetet tartanak, hogy újra lélegzethez és ép elméhez jussanak. Aztán Széltoló megszólalt:
— Gyere, odabenn ég a tűz!