A következő napon derülten, fényesen és hidegen pitymallott. Az ég kék kupolaként borult a világ fehér lepedőjére, és az összhatás olyan friss és tiszta lett volna, mint egy fogpasztareklámé, ha nem lett volna az a rózsaszín pötty a láthatáron.
— Moszt már fényesz nappal isz lehet látni — jegyezte meg Cohen. — Mi az?
Szigorúan Széltolóra bámult, aki elvörösödött.
— Miért néz mindenki rám? — kérdezte. — Fogalmam sincs róla, mi az, talán egy üstökös vagy hasonló.
— Mind el fogunk égni? — faggatta Betán.
— Honnan a francból tudhatnám? Még eddig sose ütköztem bele egy üstökösbe!
Libasorban lovagoltak át a ragyogó hómezőn. A Ló Népe, amely láthatólag nagyra becsülte Cohent, megajándékozta őket hátasaikkal és útmutatást is adott a Gabalyfolyó felé, száz mérföldnyire peremiránt, ahol Cohen szerint Széltoló és Kétvirág könnyen talál egy bárkát, ami majd elviszi őket a Körkörös-tengerre. Cohen azt is kijelentette, hogy elkíséri őket, fagydaganatai okán.
Mire Betán azonnal kinyilvánította, hogy ő is megy, arra az esetre, ha Cohen bármit is be akarna dörzsöltetni.
Széltoló bizonytalanul érzékelte, hogy valamiféle vegytani folyamatok zajlanak a háttérben. Példának okáért, Cohen erőfeszítéseket tett, hogy kifésülje a szakállát.
— Úgy veszem észre, Betánnak meglehetősen tetszel — mondta. Cohen nagyot sóhajtott.
— Ha húsz évvel fiatalabb lehetnék! — felelte vágyakozva.
— Igen?
— Hatvanhét évesz lennék.
— És mi köze a két dolognak egymáshoz?
— Nosz… hogyan isz fogalmazzam? Amikor még fiatalember voltam, kardommal vészve hírnevem a világba, azt szerettem, ha a babám vörösz hajú ész tüzesz.
— Á.
— Aztán ahogy öregedtem, szívesebben keresztem magamnak olyan szőkéket, akik szeme szokattudóan csillogott.
— Ó? Igen?
— Aztán még tovább öregedtem, ész felfedeztem a szenvedélyesz természetű, szötét nők vonzerejét.
Elhallgatott. Széltoló várt.
— És? — kérdezte. — Aztán mi lett? Mi az, amit most leginkább értékelsz egy nőben?
Cohen feléje fordította csipás, kék félszemét.
— A türelem.
— El sem akarom hinni! — ujjongott egy hang mögöttük. — Együtt lovagolok Cohennel, a Barbárral!
Természetesen Kétvirág volt. Kora reggel óta, amióta felfedezte, hogy ugyanazt a levegőt szívja be, mint minden idők legnagyobb hőse, úgy vigyorgott, mint egy majom, ha kezébe nyomják a banánültetvény kulcsát.
— Ez meg szórakozik velem? — kérdezte Cohen Széltolótól.
— Nem. Mindig ilyen.
Cohen hátrafordult a nyeregben. Kétvirág ráragyogott, és büszkén odaintett neki. Cohen visszafordult, és felmordult.
— Van neki szeme, hát nincs?
— Van neki, csak nem úgy működik, mint másoké. Hidd el nekem. Úgy értem… nos, emlékszel a Ló Népének jurtájára, ahol az elmúlt éjjelt töltöttük?
— Persze.
— Szerinted is egy kicsit sötét volt, meg zsíros, és olyan szaga volt, mint egy súlyos beteg lónak?
— Rendkívül pontosz leírász, azt mondom erre.
— Ő tiltakozna. Aszondaná, hogy egy pompás barbár sátorpalota volt, amiben azon vadállatok prémjei lógtak, amiket a civilizáció peremén élő, sasszemű harcosok puszta kézzel ejtettek el, s hogy a hely ritka és különleges gyantáktól illatozott, amiket karavánoktól szokás zsákmányolni, mikor azok átkelnek az úttalan… nos, és így tovább sokáig. Komolyan mondom — tette hozzá.
— Elment az esze?
— Egy bizonyos módon igen. De olyan elmebeteg, akinek tömérdek a pénze.
— Á, akkor nem lehet hibbant. Tudom, amit tudok: ha egy fickónak rengeteg a pénze, akkor csak különc.
Cohen újra megfordult a nyeregben. Kétvirág épp azt mesélte Betánnak, hogy Cohen hogyan győzte le egymaga a s’bélindai boszorkányúr kígyóharcosait, és hogyan lopta el Offler, a Krokodilisten, óriási szobrából a szentséges gyémántot.
Furcsa mosoly született Cohen ráncbarázdálta arcán.
— Ha akarod, szólok neki, hogy fogja be a száját — ajánlotta Széltoló.
— Befogná?
— Nem, nem hinném.
— Hadd csacsogjon! — felelte Cohen. Keze a kardmarkolatára tévedt, amit évtizedes használat csiszolt simára. — Mászkülönben, nekem tetszik az ilyen szem — jelentette ki. — Ötven évre néz vissza.
Száz yarddal mögöttük, kínosan szökdécselve a lágy hóban, igyekezett a Poggyász. Soha senki nem kérdezte véleményét semmiről.
Estére elérték a fennsík szélét, és lefelé lovagoltak a komor fenyőerdőkön át, amiket a hóvihar csak éppenhogy havazott be. A táj főként hatalmas, töredezett sziklákból, és olyan mély meg keskeny völgyekből állt, amikben a nappal úgy teljes húsz percig tart. Vad, szeles vidék volt ez, az a fajta, ahol számíthatsz arra, hogy találkozni fogsz…
— Trollok — mondta Cohen, beleszaglászva a levegőbe.
Széltoló körbenézett a vörös estéli fényben. Hirtelen a korábban tökéletesen normálisnak látszó sziklák gyanúsan elevennek tűntek. Az árnyékok, amikre az imént még nem nézett volna kétszer, rémisztően lakottnak rémlettek.
— Én szeretem a trollokat — nyilatkozta Kétvirág.
— Nem, dehogy is! — szögezte le Széltoló határozottan. — Kizárt dolog. Nagyok és bütykösek és megeszik az embert.