— Nem?
— Nem, mindig kiköpik a falatokat. Nem tudják megemészteni az embereket, érted? Az átlag troll mászt szem akar az élettől, mint egy jókora gránitszeletet, talán, meg utána eszetleg egy kiadósz mészkőkockát. Hallottam, hogy egyeszek szerint azért van így, mert ők szilikon… szilencium… — Cohen elhallgatott, és végigtörölte szakállát. — …sziklából vannak.
Széltoló bólintott. Természetesen a trollok nem voltak ismeretlenek Ankh-Morporkban, ahol gyakorta alkalmazták őket testőrként. Mindazaddig eléggé sokba kerültek, amíg meg nem tanulták, mire való az ajtó, és fel nem hagytak a házból való távozás számukra evidens módjával, ami abból állt, hogy gondolkozás nélkül keresztülgyalogoltak a legközelebbi falon.
Ahogy tűzrevalót gyűjtögettek, Cohen folytatta:
— A trollfog, az aztán nem szemmi.
— Miért? — kérdezte Betán.
— Gyémánt. Muszáj, hogy abból legyen, tudod. Az egyetlen dolog, ami képesz elrágni a sziklát, ész még így isz évente kell új fogszort növesszenek.
— Ha már szóba kerültek a fogak… — kezdte Kétvirág.
— Igen?
— Nem tudom nem észrevenni…
— Igen?
— Ó, semmi — mondta Kétvirág.
— Igen? Ó. Gyújtsuk meg a tüszet, még mielőtt beszötétedik. Ész akkor — Cohen grimaszolt egyet — eszetleg főzhetnénk egy kisz leveszt.
— Széltoló abban nagyon jó — lelkesedett Kétvirág. — Mindent tud a fűszerekről, gyökerekről meg mindenről.
Cohen úgy pillantott Széltolóra, amiből nyilvánvaló volt, hogy ő, Cohen, ezt egyáltalán nem hiszi el.
— Nosz, a Ló Népe adott nekünk némi szárított lóhúszt — vont végül vállat. — Ha találnál néhány vadhagymát meg ilyeszmit, az eszetleg javítana az ízén.
— De én… — kezdte Széltoló, aztán feladta. Különben is, okoskodott magában, tudom, hogy néz ki egy hagyma, olyan lottyadt fehér izé, aminek a tetején van egy kis kinyúló zöld valami, nyilván az ilyesmi eléggé szembetűnő.
— Akkor megyek és körülnézek, jó? — kérdezte.
— Igen.
— Ott abban a csupasűrű, árnyékos aljnövényzetben?
— Nagyon alkalmasz helynek látszik, igen.
— Azt gondolod, ahol azok a mély vízmosások meg hasonlók vannak?
— Ideálisz helyszín szerintem.
— Igen, magam is úgy gondoltam — reagálta Széltoló keserűen. Nekivágott, azon morfondírozva, hogy a francba csalogatja magához az ember a hagymákat. Végül is, gondolta, bár az ember látja őket a piaci standokon átkötve egy zsinórral, valószínűleg nem ott nőnek, és a parasztok vagy akárkik esetleg hagymavadászkutyákat vagy ilyesmiket használnak, vagy talán nótára fakadnak, hogy magukhoz vonzzák a hagymákat.
Már néhány korán kelő csillag fenn ragyogott az égen, amikor céltalanul böködni kezdett a levelek és a fű között. Világító, kellemetlenül szerves gombák, amik úgy néztek ki, mint amik házassági segédeszközül szolgálhatnak egy gnóm életében, freccsentek szét talpa alatt. Más dolgok, szerencsére láthatatlanok, szökdécseltek, vagy siklottak el a bokrok alá, és szemrehányóan vartyogtak rá.
— Hagymák? — suttogta Széltoló. — Merre vagytok, hagymák?
— Arra a vén tiszafa alatt van egy csomó belőlük — szólalt meg egy hang mellette.
— Á! — mondta Széltoló. — Pompás.
Hosszú csönd ereszkedett alá, ha eltekintünk a Széltoló füle körüI zümmögő szúnyogoktól.
Aki tökéletesen moccanatlan állt. Még csak a szeme se rebbent.
Végül megszólalt:
— Elnézést.
— Igen?
— Melyik a tiszafa?
— Az a kis göcsörtös az apró, sötétzöld tűlevelekkel.
— Ó, igen, már látom. Köszönöm.
Nem mozdult. Végül a hang társalgási tónusban megkérdezte:
— Esetleg tehetek még érted valamit?
— Te nem egy fa vagy, ugye? — firtatta Széltoló, még mindig mereven előre bámulva.
— Ne hülyéskedj. A fák nem tudnak beszélni.
— Bocs. Csak azért, mert nemrégiben volt némi problémám a fákkal. Tudod, hogy van ez.
— Nem igazán. Én egy szikla vagyok.
Széltoló hangja alig-alig változott el.
— Remek, remek — mondta lassan. — Nos, akkor learatom azokat hagymákat.
— Jó évágyat!
Előre sétált, ugyancsak óvakodva, ám méltóságteljesen, rálelt egy nyaláb szálas, fehér izére, amik az aljnövényzetben lapultak, vigyázva kihúzta őket, és megfordult.
Egy kicsivel arrébb valóban volt ott egy szikla. De nem csak egy. Sziklák hevertek mindenhol. Ezen a helyen a Korong csontjai roppant közel kerültek a felszínhez.
Szigorúan rámeredt a tiszafára, arra az esetre, ha mégis az beszélt volna hozzá. De ez a tiszafa, lévén egy eléggé magának való, magányos fa, még nem hallott Széltolóról, a fák, ligetek, csalitok és erdők megváltójáról, meg egyébként is épp aludt.
— Ha te szórakoztál, Kétvirág, akkor tudd meg, hogy én rögtön felismertelek! — szólt Széltoló. A hangja hirtelen elképesztően tisztán és nagyon egyedül csendült a leszálló szürkületben.