De most, hogy elgondolkozott ezen, arról bezzeg nem esett szó, mi történt velük, ha a nap újra lenyugodott…
A nappali fény utolsó sugara is kiszivárgott a látképből. És hirtelen úgy tűnt, rengeteg szikla van mindenfelé.
— Borzasztóan sok időt áldoz azokra a hagymákra — jegyezte meg Kétvirág. — Nem gondolod, hogy jobban tennénk, ha utána mennénk és megkeresnénk?
— A varázslók tudnak magukra vigyázni — mondta Cohen. — Ne aggódj! — Összerándult. Betán ugyanis a lábkörmeit nyesegette.
— Igazából ő nem valami hűdejó varázsló — folytatta Kétvirág, közelebb húzódva a tűzhöz. — Nem mondanám a szemébe, de… — Cohen felé hajolt. — …valójában még egyszer sem láttam varázsolni.
— Rendben, most nyújtsd ide a másikat! — szólt Betán.
— Igazán nagyon kedvesz tőled.
— Egész formás lábad lenne, ha ápolnád.
— Úgy tűnik, már nem tudok úgy lehajolni, mint szoktam volt — mondta Cohen szégyenlősen. — Ész persze, az ember nem találkozik szok pedikűrősszel az én szakmámban. Tényleg kész röhej. Számát sze tudom, hány kígyópappal, őrült isztennel, harcifőnökkel találkoztam, de szoha egyetlen pedikűrősszel szem. Feltételezem, nem hangzana valami jól, de tényleg… Cohen a Pedikűröszök Ellen…
— Vagy Cohen És A Végzet Hátmasszőrjei! — javasolta Betán. Cohen kuncogott.
— Vagy Cohen És A Tébolyult Fogorvosok! — nevetett Kétvirág.
Cohen összeszorította a száját.
— Abban meg mi olyan mulatszágosz? — kérdezte, és hangjának éle volt. Borotvaéle.
— Ó, ööö, nos — makogta Kétvirág. — Tudod, a fogad…
— Mi van vele? — csattant fel Cohen.
Kétvirág nagyot nyelt.
— Kénytelen voltam észrevenni, hogy a fogad, khm, nem ugyanazt a földrajzi helyzetet foglalja el, mint a szád.
Cohen hosszasan fixírozta. Aztán megroggyant a válla és hirtelen nagyon kicsinek és öregnek látszott.
— Terméseteszen igaz — motyogta. — Nem hibáztatlak. Nem könnyű fogak nélkül hősznek lenni. Nem számít, mi mászt veszítesz el, félszemmel is nyugodtan folytathatod a szakmát, de ha látják, hogy a szádban csak íny található, oda a tisztelet.
— Én tisztellek — nyilatkozta Betán lojálisan.
— Miért nem teszel szert újakra? — kérdezte okoskodóan Kétvirág.
— Nosz, igen, ha cápa vagy ilyeszmi volnék, akkor igen, növesztenék újakat — felelte Cohen gúnyosan.
— Ó, nem, dehogy, az ember vesz magának újat — mondta Kétvirág. — Figyelj csak, megmutatom neked… ööö, Betán, volnál olyan szíves elfordulni? — Megvárta, míg a lány a másik irányba néz, és akkor kezét a szájához emelte.
— Látod?
Betán hallotta, ahogy Cohen levegő után kapkod.
— Ki tudod venni a fogadat?
— Ó, igen. Több készletem van belőlük. Elnézészt… — nyeldeklő nesz hallatszott, és aztán immár szokásos hangján Kétvirág így szólt. — Magától értetődik, hogy roppant könnyen kezelhető és kényelmes.
Cohen hangja megdöbbenéssel vegyes bámulatot sugárzott, legalábbis annyi bámulatot, amennyit fog nélkül lehet, ami körülbelül ugyanannyi, mint foggal, csak sokkal kevésbé hangzik imponálóan.
— Magam isz úgy vélem — mondta. — Amikor fáj, akkor csak kiveszed, ész hagyod, hogy szenvedjen, mi? Jó lecke a kisz disznóknak, megtanulhatják, hol lakik az úriszten, milyen érzész egyedül fájni!
— Nem egészen így van — mondta óvatosan Kétvirág. — Ezek a fogak nem az enyémek, csak hozzám tartoznak.
— Valaki mász fogait tartod a szádban?
— Nem, valaki készíti őket. Ahonnan jövök, rengetegen hordanak ilyet, ez egy…
De Kétvirág előadása a fogászati segédeszközökről sosem hangzott el, mert valaki leütötte.
A Korong aprócska holdja szorgosan gördült az égen. Saját fényét sugározta a Teremtő által kreált erőltetett és meglehetősen szakszerűtlen csillagászati elrendezésnek betudhatóan, és zsúfolásig tömve volt válogatott holdistennőkkel, akik az adott pillanatban nem szenteltek különösebb figyelmet a Korongon zajló eseményeknek, mert egy folyamodványt dolgoztak épp ki, amit a Jégóriások ellen készültek benyújtani.
Ha lenéztek volna, láthatták volna, ahogy Széltoló sürgetőleg beszél egy halom sziklához.
A trollok a multiverzum legősibb életformái közé tartoznak, létük egy egész korai kísérletre nyúlik vissza, ami ezt az élet dolgot kívánta útjára bocsátani, lehetőleg minden szotyakos protoplazma nélkül. Az egyes trollok sokáig éltek, nyáron nyári, nappal nappali álomba merülve, mivelhogy a hőség megtámadja az egészségüket és lelassítja őket. Geológiájuk egyszerűen lenyűgöző. Beszélhetnénk a tribológiáról, megemlíthetnénk a szennyezett szilícium félvezető képességét, emlékeztethetnénk a prehistorikus óriástrollokra, akikből a Korong legfőbb hegyvonulatai állnak s akiknek esetleges felébredése meglehetősen komoly következményekkel járna, de az az igazság, hogy a Korong erőteljes és mindenütt jelenlevő mágikus mezeje nélkül a trollok már réges-rég kihaltak volna.
Az elmegyógyászatot még nem találták ki a Korongon. Még soha senki se dugott Széltoló orra alá egy tintapacnit, hogy megállapítsa, nincs-e egy kerékkel kevesebbje vagy többje. Így hát az egyetlen mód, ahogy le tudta volna írni azt, amint a sziklák trollá váltak, az valami bizonytalan hadoválás lett volna arról, hogyan is látsz váratlanul képeket kialakulni, amikor sokáig bámulsz a tűzbe, vagy a felhőkre.
Az egyik percben még tökéletesen mindennapos sziklákat látott, és hirtelen egynéhány repedés, ami pedig egész idő alatt jól látszott, határozottan magára öltötte egy száj vagy egy hegyes fül külsejét. Egy pillanattal később, minden tényleges változás nélkül, egy troll csücsült az orra előtt, és gyémántokkal teli szájjal vigyorgott rá.
Nem tudnának megemészteni, mondta Széltoló magának biztatótag. Nagyon rosszul lennének tőlem.
Valahogy ez sovány vigasznak tűnt.
— Szóval te vagy Széltoló, a varázsló — mondta a legközelebbi troll. Úgy hangzott, mintha valaki murván szaladna. — Hát nem is tudom. Arra számítottam, magasabb leszel.
— Lehet, hogy egy kicsit erodálódott — jegyezte meg egy másik. — A mítosz borzasztóan ősi.
Széltoló zavartan fészkelődött. Eléggé biztos volt abban, hogy a szikla, amin ücsörgött, megváltoztatta az alakját, és most egy kicsiny troll — alig több, mint egy kavics — barátságosan a lábára telepedett, és valami hihetetlen érdeklődéssel bámulja.
— Mítosz? — kérdezte. — Miféle mítosz?
— Hegyorom a sódernek adta tovább az idők alkonya[3] óta — mondta az első troll. — „Amikor majdan a vörös csillag világol az égen, eljövend Széltoló, a varázsló hagymákat keresni. Ne harapjátok meg! Roppant fontos, hogy segítsetek neki életben maradni.”
Csönd támadt.
— Ennyi az egész? — firtatta Széltoló.
— Igen — válaszolta a troll. — Sosem tudtuk, mit gondoljunk erről. A mítoszaink többsége sokkal, de sokkal izgalmasabb. A régi szép időkben lényegesen érdekesebb volt sziklának lenni.
— Valóban? — sóhajtotta Széltoló erőtlenül.