— Dehogynincs — vágta rá sebtiben Széltoló. — Abszolúte így van! Ez a, ööö, mítosz dolog, ez aszongya, hogy semmiképp se harapjatok meg?
— Pontosan! — mondta a piciny troll a lábán. — És én mondtam meg neked, hol találod a hagymákat!
— Roppantul örvendünk, hogy végre eljöttél — mondta az első troll, aki, Széltoló kénytelen volt észrevenni, a legnagyobb volt az összes közül. — Egy kissé aggaszt minket ez az új csillag. Mit jelent?
— Nem tudom — felelte Széltoló. — Úgy látszik, mindenki azt hiszi, hogy majd én tudni fogom, de nem…
— Nem mintha kifogásunk lenne a beolvasztás ellen — jegyezte meg az óriás troll. — Végül is, mi mindnyájan pont úgy kezdtük. De azt gondoltuk, hogy esetleg mindennek a végét jelentheti, és az nem tűnik valami nagyszerű dolognak.
— Egyre nő — szólalt meg egy másik troll. — Csak nézz rá! Nagyobb, mint tegnap éjjel.
Széltoló ránézett. Határozottan nagyobb volt, mint tegnap éjjel.
— Szóval azt gondoltuk, hogy esetleg neked lesz valami javaslatod — szólt a vezértroll, olyan szelíden, amennyire csak lehetséges, ha valaki hangja leginkább a gránittal történő gargarizálásra emlékeztet.
— Leugorhatnátok a Peremről — sugallta Széltoló. — A világegyetemben biztos, hogy se szeri, se száma azoknak a helyeknek, amik megörülnének néhány újabb sziklának.
— Arról már hallottunk — közölte a troll. — Találkoztunk olyan sziklákkal, akik kipróbálták. Azt mondták, hogy évmilliókig csak lebegsz, aztán elönt a forróság, elégsz, és egy nagy lyuk alján végzed a tájban. Ez nem hangzik valami fényesen.
Felállt, olyan hanghatás kíséretében, mint amikor szén zörög az aknában, és megnyújtóztatta vaskos, bütykös karját.
— Nos, mindenesetre nekünk segítenünk kell rajtad — mondta. — Van valami, amit szeretnél, ha megtennénk?
— Levest kellene készítenem — felelte Széltoló. Bizonytalanul meglengette a hagymákat. Valószínűleg nem ez volt a leghősiesebb, vagy legcélratörőbb gesztus, amit valaha valaki elgesztikulált.
— Levest? — kérdezte a troll. — Ez minden?
— Nos, esetleg pár pirítóst is.
A trollok egymásra néztek, annyi fogékkövet villogtatva, ami elég lett volna egy közepes méretű város megvételére.
Végül a legnagyobb troll azt mondta:
— Hát akkor legyen leves! — Darabosan vállat vont. — Tudod, csak valahogy azt képzeltük, hogy a mítosz majd, nos, egy kicsit… nem is tudom, azt gondoltam volna… mindegy, végül is azt hiszem, nem számít.
Felé nyújtott egy olyan kezet, mint egy fürt megkövesedett banán.
— Kvarcnak hívnak — mutatkozott be. — Az ott Krizopráz, és Breccsa, és Jáspis, meg a feleségem, Berill… egy kissé metamorf, de ki nem az manapság? Jáspis, jössz le rögtön a lábáról!
Széltoló óvatosan kezet rázott vele, felkészülve az összesajtolt csontok roppanására. Ám ez nem következett be. A troll keze durva volt, és a körmök körül kissé zuzmós.
— Sajnálom — mentegetőzött Széltoló. — Korábban nem igazán volt alkalmam trollokkal megismerkedni.
— Kihalóban van a fajunk — bólogatott Kvarc szomorúan, ahogy a társaság elindult a csillagos ég alatt. — Törzsünkben az ifjú Jáspis az egyetlen kavics. Tudod, filozófiában szenvedünk.
— Igen? — próbált lépést tartani Széltoló, effektíve és képletesen. A trollcsapat gyorsan haladt, ám egyben meglepően csöndesen: nagy, gömbölyded alakok, amik úgy mozogtak az éjszakában, mint a szellemek. Csak nagynéha jelezte elhaladásuk egy olyan éjszakai élőlény, ami nem hallotta meg, hogy jönnek, hamar ellaposodó sivítása.
— Ó, igen. Szenvedő alanyai vagyunk. A végén mindnyájunkat elkap. Azt mondják, egy este ébredőben felmerül benned „Ugyan, minek?”, és többé nem kelsz fel. Látod ott azokat a görgetegeket?
Széltoló látott néhány hatalmas formát a fűben fekve.
— Az ott, a végén, a nagynéném. Fogalmam sincs, miről gondolkozhat, de kétszáz éve meg se moccant.
— Jaj, nagyon sajnálom.
— Igazából nem gond ez így, hogy itt vagyunk és rájuk nézünk — mondta Kvarc. — Nincsenek erre emberek, érted? Tudom, nem a te hibád, de úgy látszik, az emberek képtelenek különbséget tenni egy gondolatokba temetkezett troll meg egy közönséges szikla közt. A dédnagybátyámat nyíltszíni fejtésnek vetették alá, képzeld csak el!
— Borzasztó!
— Igen, egyik percben még troll volt, a következőben meg díszkandalló.
Megtorpantak egy ismerősnek látszó sziklaorom előtt. A sötétben egy sebtiben eltaposott tűz maradványai parázslottak.
— Úgy néz ki, hogy itt harcoltak — jelentette ki Berill.
— Mind eltűntek! — jajongta Széltoló. — Még a lovak is! Sőt a Poggyász is!
— Az egyikük szivárgott — térdelt le Kvarc. — Azt a vörös, folyékony izét, amit a belsőtökben tartotok. Nézd csak!
— Vér!
— Úgy nevezik? Sosem láttam sok értelmét a dolognak.
Széltoló olyan modorban nyargalt körbe-körbe, mint akinek teljesen elment az esze, belesett a bokrok mögé, hátha valaki odarejtőzött. Ez volt az oka, hogy végül belebotlott egy kis, zöld flakonba.
— Cohen gyógyírja! — jajgatta. — Ami nélkül nem megy sehova!
— Nos — mondta Kvarc —, van valami, amit ti, humánok, meg tudtok tenni, úgy értem, olyasmi, mint mikor mi lelassulunk és elkapjuk a filozófiát, csak ti szétestek darabokra…
— Meghalásnak nevezik! — visította Széltoló.
— Az az. Mindenesetre azt nem csinálták, mert nincsenek itt.
— Hacsak meg nem ették őket! — vetette fel izgatottan Jáspis.
— Hm — fontolgatta Kvarc.
— Farkasok? — lehelte Széltoló.
— Az összes farkast kiterítettük errefelé már évekkel ezelőtt — felelte a troll. — Pontosabban, Vénséges Nagyapó tette.
— Nem kedvelte őket?
— Dehogy, csak sose nézte, hová lép. Hm. — A trollok tovább vizsgálták a földet.
— Van itt egy csapás — mondta egyikük. — Elég sok lóé. — Felnézett a közeli hegyekre, ahol meredek bércek és veszélyes szirtek oromlottak a holdfényes erdők fölibe.