Volt valami abban, ahogy mondta, amitől Széltoló azonnal elhatározta, hogy soha, de soha nem akar találkozni Vénséges Nagyapóval.
— Veszélyes, mi? — kockáztatta meg.
— Nagyon öreg, óriási és utálatos. Már évek óta nem láttuk — mondta Kvarc.
— Évszázadok óta — javította ki Berill.
— Mindet laposra fogja lapítani! — egészítette ki Jáspis, fel- s aláugrálva Széltoló lábujjain.
— Néha megtörténik, hogy egy tényleg nagyon öreg és hatalmas troll egyedül felmegy a hegyekbe és a… khm… a szikla átveszi az uralmat, ha tudsz követni.
— Nem?
Kvarc sóhajtott.
— Az emberek néha úgy viselkednek, mint az állatok, nem? És néha egy troll elkezd úgy gondolkozni, mint egy szikla, és a sziklák nem különösebben szeretik az embereket.
Breccsa, egy ösztövér troll homokkő kikészítéssel, megkopogtatta Kvarc vállát.
— Akkor hát a nyomukba eredünk? — kérdezte. — A mítosz azt mondja, segítsünk ennek a Széltoló nevű löttyetegnek.
Kvarc felállt, egy pillanatig elgondolkozott, aztán tarkójánál fogva felmarkolta Széltolót, és egy széles, csikorgó mozdulattal a vállára emelte.
— Megyünk — szögezte le határozottan. — És ha találkoznánk Vénséges Nagyapóval, majd megpróbálom elmagyarázni…
Két mérfölddel odébb egy sor ló ügetett az éjszakában. Három közülük szakértelemmel megkötözött és felpeckelt szájú foglyokat hordozott. Egy negyedik egy durva travois-t húzott, amin a Poggyász feküdt, összekötözve, behálózva és csöndesen.
Heréna halkan megállította a menetoszlopot, és odaintette egyik emberét.
— Biztos vagy benne? — kérdezte. — Én nem hallok semmit.
— Trollformákat láttam — jelentette ki a férfi kereken.
A nő körülnézett. Errefelé gyérebben nőttek a fák, sok volt az omladék, és előttük a csapás egy kopasz, sziklás hegy irányába vezetett, ami különösképp barátságtalannak látszott a vörös csillagfényben.
Nyugtalanította ez az ösvény. Nagyon öregnek tűnt, de biztos, hogy valami annak idején kitaposta, és a trollokat nem olyan könnyű eltenni láb alól.
Sóhajtott egyet. Hirtelen úgy érezte, hogy a titkárnői karrier nem is olyan rossz választási lehetőség, ha jobban meggondoljuk.
Nem először, elmerengett azon, hogy számos hátulütője van a kardművésznői pályának, nem utolsósorban az, hogy a férfiak egész addig nem vesznek komolyan, míg meg nem ölted őket, amikorra is már olyan tök mindegy. Aztán még ott volt a bőrgúnya, amitől kiverte az ekcéma, de hát a hagyomány az megtörhetetlenül hagyomány. Meg a sör. A sör nagyon jó dolog az olyanoknak, mint Hrun, a Barbár, vagy Kitbár, az Orgyilkos, hogy álló éjszaka tivornyázzanak zugkocsmákban, de Heréna itt meghúzta a határt, hacsak nem árultak tisztességes italokat is kis kupicákban, lehetőleg egy szem cseresznyével bennük. És ami az illemhelyek felszereltségét illeti…
De túl nagy volt ahhoz, hogy tolvaj, túl becsületes, hogy orgyilkos, túl intelligens, hogy feleség legyen, és túl büszke, hogy a még ezeken kívül általánosságban rendelkezésre álló egyetlen női foglalkozást válassza.
Így hát kardforgatóvá vált, mégpedig ügyessé, s felhalmozott egy kisebb vagyont, amivel elővigyázatosan sáfárkodott egy olyan jövő érdekében, amit még nem gondolt végig teljesen, de ami tutira magában fog foglalni egy bidét, ha bármi beleszólása is lesz a dolgokba.
A távolból szilánkokra törő fa zaja hallott. A trollok sosem értették igazán, miért is kéne kikerülni a fákat.
Heréna újra felnézett a hegyre. Két, karként elnyúló földhányás magasodott jobbra meg balra, és odafenn látszott egy nagy rétegkibúvás, benne… hunyorgott… néhány barlanggal?
Trollbarlangok. Ám talán mégis jobb lehetőség, mint a sűrű, sötét éjben vaktában bóklászni. És ha feljön a nap, megszűnnek a gondok.
Odahajolt a morporki zsoldosok csapatának vezetője, név szerint Gáncsér, felé. Nem volt túlságosan elragadtatva tőle. Igaz ugyan, hogy ereje meg állóképessége vetekedett egy bivalyéval, az volt csak a probléma, hogy úgy tűnt, esze is csak annyi van. A természete meg olyan volt, mint egy görényé. Mint a belvárosi morporki legények többsége, ő is hajlott rá, hogy kacagva eladja nagyanyját enyvalapanyagnak, és valószínűleg már meg is tette.
— Felmegyünk a barlangokhoz, és hatalmas máglyát gyújtunk a bejáratnál — mondta Heréna. — A trollok nem állhatják a tüzet.
Gáncsér olyan pillantást vetett rá, amiből kitűnt, vannak elképzelései arról, kinek is kéne a parancsokat osztogatni, mindazonáltal ajkai ezt felelték:
— Te vagy a főnök.
— Úgy van.
Heréna visszapillantott a három fogolyra. A láda rendben megvolt — Ármánd leírása pontosan illett rá. De a férfiak egyike sem látszott varázslónak. Még csak bukott varázslónak sem.
— Ó, egek! — mondta Kvarc.
A trollok megtorpantak. Az éjszaka úgy borult rájuk, mint a bársony. Egy bagoly huhogott baljósan — legalábbis Széltoló annak vélte, bár ornitológiai ismeretei kissé felületesek voltak. Lehet, hogy egy csalogány huhogott, ha ugyan nem egy rigó. Egy denevér csapongott el a fejük fölött. Ebben a kérdésben több önbizalmat érzett.
Ezenkívül fáradtságot érzett, és valami hihetetlen mennyiségű horzsolást teste minden tájékán.
— Miért az „ó egek”? — firtatta.
Belemeredt a sötétségbe. Az a távoli pötty a hegyekben akár tűz is lehet.
— Ó! — mondta. — Nem szeretitek a tüzet, igaz?
Kvarc bólintott.
— Tönkreteszi az agyunk szupravezetését — mondta. — Bár egy ilyen apró tűz nem valószínű, hogy nagy hatással lenne Vénséges Nagyapóra.
Széltoló óvatosan körbenézett, egy elvadult troll közeledésének zaját fürkészve. Látta, hogy közönséges trollok mit képesek tenni az erdővel. Nem azért, mert természetüknél fogva rombolnak, hanem mert minden szerves anyaggal úgy bánnak, mint valamiféle alkalmatlan zavaró tényezővel.
— Hát akkor reméljük, hogy nem veszi észre — kívánta hevesen.
Kvarc felsóhajtott.
— Erre nincs sok esély — mondta. — Merthogy pont a szájában rakták a tüzet.
— Ez Iszten ujja! — nyögte Cohen, miközben kötelékeit rángatta, minden eredmény nélkül.
Kétvirág bambán bámult rá. Gáncsér csúzlija egy egész komoly púpot okozott feje hátulján, és ebből kifolyólag némileg bizonytalan volt egy s más dologban, kezdve a nevével s innen felfele.
— Fülelnem kellett volna — bánkódott Cohen. — Figyelmet kellett volna szentelnem ész nem hagyni, hogy az a szok szöveg az iszékről, a te foxoraidról, befolyászoljon! Zápul az agyam, vagy mi a fene.
A könyöke segítségével felhúzta magát. Heréna és a banda többi tagja a barlang szájában gyújtott tűz körül álldogált. Az egyik sarokban, teljes csöndben, a Poggyász meg sem moccant hálója alatt.
— Ez a barlang valahogy olyan fura — jegyezte meg Betán.