— Nos, nézd csak meg jobban. Láttál már valaha ilyen sziklákat?
Cohennek el kellett ismernie, hogy a bejárat körüli félkör sziklái valóban szokatlanok voltak; mind magasabb egy embernél, erősen kopott, és meglepően fénylő. A plafonból egy ugyanolyan, hozzáillő félkör lógott. Olyan összhatást keltett, mint egy kőkomputer, amit olyan druida épített, akinek volt valami bizonytalan fogalma a geometriáról, de az égvilágon semmi a gravitációról.
— A falakat is nézd meg!
Cohen ráhunyorított a mellette lévő falra. Vörös kristályerek hálózták be. Nem lehetett benne egészen biztos, de az volt a benyomása, mintha kis fénypöttyök villogtak volna mélyen, magában a sziklában.
Ezenkívül elképesztően huzatos is volt a hely. A barlang fekete mélyéről egyenletes szél fújt.
— Biztos vagyok benne, hogy a másik irányból fújt, amikor bejöttünk — suttogta Betán. — Kétvirág, te mit szólsz hozzá?
— Nos, nem vagyok barlangszakértő — jött a válasz. — De azt gondoltam épp az imént, hogy az ott egy nagyon érdekes sztalag-izé, az ott, ami a mennyezetről lóg. Olyan gumós, hát nem?
Megtekintették.
— Nem tudnám megmondani pontosan, miért… — folytatta Kétvirág. — …de van egy olyan érzésem, hogy esetleg piszok jó ötlet lenne minél hamarabb elhúzni innen.
— Na, persze — pislantott rá Cohen gúnyosan. — Feltételezem, jobban tennénk, ha megkérnénk ezeket a fickókat, hogy kötözzenek ki ész hagyjanak minket elmenni, he?
Cohen még nem töltött sok időt Kétvirág társaságában, máskülönben nem lett volna meglepve, amikor a kis ember élénken bólintott, és azt mondta, azon a hangos, tagolt és óvatos hangon, amit idegen nyelvek megtanulása helyett használt:
— Elnézést! Lennének olyan szívesek kioldozni minket és elengedni? Eléggé nedves és huzatos itt. Bocsánat.
Betán oldalvást Cohenre sandított.
— Ezt szokás mondani?
— Eredeti megközelítész, eliszmerem.
És, valóban, hárman elszakadtak a tűz körüli csoporttól, s feléjük tartottak. Nem úgy néztek ki, mint akiknek szándékában áll bárki kötelékét kioldozni. A két férfi inkább olyan fajtának tűnt, akik, midőn megkötözött embereket látnak, elkezdenek késeikkel játszadozni, kenetteljes javaslatokat tenni, és sokattudón kacsintgatni.
Heréna kardja kirántásával mutatkozott be, amit aztán Kétvirág szívének szegezett.
— Melyik közületek Széltoló, a varázsló? — kérdezte. — Négy lovatok volt. Ő itt van köztetek?
— Hümm, nem tudom, hol lehet — válaszolta Kétvirág. — Elment hagymát keresni.
— Akkor hát ti a barátai vagytok és ő el fog jönni, hogy megmentsen titeket — jelentette ki Heréna. Először Cohenre és Betánra vetett egy pillantást, majd egy alaposabbat a Poggyászra.
Ármánd erősen hangsúlyozta, hogy semmi körülmények között ne nyúljanak a Poggyászhoz. A kíváncsiság árt a szépségnek, de Heréna úgy vélte, neki már édesmindegy.
Lecsúsztatta róla a hálót, és megragadta a láda fedelét.
Kétvirág idegesen összerándult.
— Zárva van — mondta végül a nő. — Hol a kulcs, hájas barátom?
— Neki… neki nincs kulcsa — nyögte Kétvirág.
— Van rajta kulcslyuk — mutatta Heréna.
— Nos, igen, de ha zárva akar maradni, zárva marad — fészkelődött Kétvirág kényelmetlenül.
Heréna tisztában volt Gáncsér gúnyvigyorával. Vicsorított.
— Nyitva akarom látni — parancsolta. — Gáncsér, gondoskodj róla. — Azzal visszamasírozott a tűzhöz.
Gáncsér előhúzott egy hosszú, vékonypengéjű kést, és közelhajolt Kétvirág arcához.
— Nyitva akarja látni — mondta. Felnézett a másik pasasra, és vigyorgott.
— Nyitva akarja látni, Vidor.
— Aha.
Gáncsér lassan meglengette a kést Kétvirág arca előtt.
— Nézze — mondta Kétvirág türelmesen —, azt hiszem, nem érti. Senki se tudja kinyitni a Poggyászt, ha zárkózott hangulatban van.
— Ó, igen, elfelejtettem — felelte Gáncsér elgondolkozva. — Természetesen ez egy varázslatos láda, ugye? Kis lábakkal, azt mondják. Hé, Vidor, vannak lábak a te oldaladon? Nincsenek?
Kétvirág torkához szorította a kését.
— Állati zabos vagyok ettől — közölte. — És Vidor is. Aki nem locsog sokat, de tudod, mit csinál? Kis darabokat szaggat ki az emberekből. Szóval… nyisd ki… azt a… ládát!
Megfordult, és a láda oldalába rúgott; csúnyán meghasította a fát.
Aprócska kattanás hallatszott.
Gáncsér vigyorgott. A fedél lassan, nehézkesen felnyílt. A távoli tűzfény táncolt az aranyon — rengeteg aranyon, rudakban, láncokban, érmékben, súlyos és sziporkázó a villózó árnyékban.
— Azt a mindenit! — mondta Gáncsér lágyan.
Visszanézett a tűz körüli társakra, akik oda se bagóztak, és úgy tűnt, valakinek kiordítoznak a barlangon kívülre. Aztán töprenkedve Vidorra meredt. Ajkai hangtalan mozogtak a fejszámolás szokatlan erőfeszítésétől.
Lenézett a késére.
És akkor megmozdult a padló.
— Hallok valakit — mondta a férfiak egyike. — Odalent. A… ööö… sziklák közt.
Széltoló hangja szárnyalt fel a sötétségből.
— Hé!
— Mi van? — mondta Heréna.