— Nem, nem — magyarázta Heréna. — Rosszul fogod fel a dolgot, te vagy nagy veszélyben. A tűz meg marad.
— Van ez a nagy, öreg troll…
— Mindenki tudja, hogy a trollok kerülik a tüzet — válaszolta Heréna. Bólintott. Két férfi kardot húzott, s kisurrantak a sötétbe.
— Abszolút igaz! — ordította Széltoló kétségbeesve. — Csak ez a bizonyos troll sajnos nem teheti, érted?
— Nem teheti? — Heréna tétovázott. Valami a Széltoló hangjából áradó rettegésből hatott rá.
— Igen, mert, tudod, a nyelvén gyújtottátok meg!
És akkor megmozdult a padló.
Vénséges Nagyapó lassan ébredezett évszázados szendergéséből. Közel járt ahhoz, hogy egyáltalán ne ébredjen fel, igazából néhány évtizeddel később mindez már nem történhetett volna meg. Amikor egy troll megöregszik és nekiáll komolyan elgondolkozni a világegyetemről, általában keres magának egy csöndes helyet, letelepszik némi elmélyült filozofálgatásra, és egy idő után elkezd megfeledkezni végtagjairól. Elindul a szélein egy kristályosodási folyamat, ami aztán odáig fajul, hogy nem marad más, csak egy csöppnyi életszikra egy eléggé nagy, némileg szokatlan rétegződésű hegyben.
Vénséges Nagyapó még nem jutott el teljesen idáig. Arra ébredt egy meglehetősen ígéretesnek látszó, az igazság értelmét firtató gondolatmenetből, hogy valami forró és hamuízű van abban, amit némi töprengés után, halvány emlékképek alapján, a szájaként azonosított.
Elkezdett méregbe gurulni. Szennyezett szilícium idegpályákon parancsok siettek végig. Szilikátteste mélyén sziklarétegek csúsztak meg gördülékenyen sajátos törésvonalak mentén. Fák borultak, pázsit hasadt, ahogy hajónagyságú ujjait kinyújtotta, s megragadta a földet. Magasan szirtarcán két hatalmas sziklaomlás jelezte óriási, megkérgesedett opálhoz hasonlatos szemének kinyitását.
Széltoló mindezt nem tudta megfigyelni, mert az ő szemét csakis nappali fényre érvényesítették, ám azt láthatta, hogy a teljes, sötét látkép lassan megrázza magát, és lehetetlen módon emelkedni kezd a csillagos háttér előtt.
Felkelt a nap.
A napfény viszont nem. Ami történt, az az volt, hogy a híres korongvilági napfény, amiről már megemlítettük, hogy nagyon vontatott ütemben utazik a Korong erőteljes mágikus mezejében, lágyan ráloccsant a peremvidéki földekre, s megkezdte gyöngéd, hangtalan harcát az éj viszszavonuló ármádiáival. Olvadt aranyként[4] öntötte el az alvó tájat fényesen, tisztán, és mindenek fölött, lassan.
Heréna nem tétovázott. Nagy lélekjelenléttel Vénséges Nagyapó alsóajkának széléhez futott, máris leugrott, és továbbgördült, ahogy a földnek ütközött. A férfiak követték, és szitkozódva landoltak a törmelékek között.
Mint egy fekvőtámaszra készülő hájas férfi, úgy próbált feltápászkodni a vén troll.
Ez persze egyáltalán nem volt nyilvánvaló a foglyok helyzetéből. Ok mindössze annyit érzékeltek, hogy a padló meglódul alattuk, és hogy egy csomó zaj támad; javarészük kellemetlen.
— Barlangrengés! — Vidor megragadta Gáncsér karját. — Tűnjünk innen!
— Egy tapodtat se az arany nélkül.
— Milyen arany?
— Arany arany. Haver, olyan gazdagok lehetünk, mint Kerőzus.
Tagadhatatlan, hogy Vidor intelligenciahányadosa nem volt magasabb az átlag szobahőmérsékletnél; ám ettől még azonnal fölismerte az idiotizmust, ha szembekerült vele. Gáncsér szeme az aranynál is fényesebben csillogott, és úgy tűnt, hogy Vidor bal fülét fixírozza.
Vidor kétségbeesetten nézett a Poggyászra. Továbbra is hívogatóan nyitva állt, ami furcsa volt… az ember azt gondolná, hogy attól a rengeteg rázkódástól be kellett volna csapódjon a fedele.
— Nem tudnánk elvinni — vélte. — Túl nehéz — tette hozzá.
— De még mennyire, hogy elvisszük, legalább egy részét! — kiáltotta Gáncsér, és ahogy a talaj ismét megremegett, a láda felé ugrott.
A fedél rácsattant. Gáncsér eltűnt.
És nehogy Vidor azt higgye, mindez véletlen volt csupán, a Poggyász fedele ismét felcsapódott, csupán egy röpke pillanatra, és egy jókora, mahagónivörös nyelv vált láthatóvá, amint széles mozdulattal végignyal egy szikamórfehér fogsort. Aztán ismét becsattant.
Vidor fokozódó rémületére több száz aprócska láb bukkant elő a láda alján. Rendkívül kimérten felemelkedett, és gondosan rakosgatva a lábacskáit szembefordult vele. Volt valami különösen fenyegető a kulcslyuk nézésében; mintha azt mondaná: „Gyere csak… hadd legyen egy jó napom…”
Vidor elhátrált, és esedezve meredt Kétvirágra.
— Azt hiszem, nem lenne rossz ötlet, ha most eloldozna bennünket — javasolta a turista. — Nagyon barátságos tud lenni azokhoz, akiket már megismert…
Vidor ajka remegett, miközben előhúzta a kését. A Poggyász figyelmeztető reccsenést hallatott.
A zsoldos sietve elnyiszálta a foglyok kötelékét, és azonnal elhátrált.
— Köszönöm — mondta Kétvirág.
— Asziszem, már megint a lumbágóm — panaszkodott Cohen, miközben Betán talpra segítette.
— Mit kezdjünk ezzel az emberrel? — kérdezte a lány.
— Elvesszük a készét, ész elhajtjuk a francba! — jelentette ki Cohen. — Rendben?
— Igen, uram! Köszönöm, uram! — hálálkodott Vidor, és máris a barlangszáj felé iramodott. Egy másodpercre kontúrja kirajzolódott a hajnal előtti szürkés derengésben, aztán eltűnt. Egy elhaló „Ááááá!” hallatszott.
A napfény nesztelenül száguldott keresztül a tájon, mint egy tarajos hullám. Itt és ott, ahol a mágikus mező némileg gyöngébb volt, kinyújtott reggelnyelvek siklottak a közeledő nappal előtt, éjszigeteket hagyva maguk mögött, amik összezsugorodtak és megszűntek, ahogy a ragyogó áradat előrehömpölygött.
Az Örvény Fennsík felföldje úgy állt ki a közelítő ár előtt, mint egy nagy, szürke hajó.
Még egy trollt is le lehet kaszabolni, de a technika igényel némi gyakorlást, viszont soha senkinek nincs lehetősége a gyakorlásra egynél több alkalommal. Heréna és emberei látták, amint a trollok megkövesedett szellemekként bontakoznak ki a sötétségből. Pengék csattantak a szilícium bőrön, felharsant egy-két kurta, fojtott sikoly, aztán már csak távolról hallatszottak a menekülők kiabálásai, mivelhogy a zsoldosok akkora távolságot próbáltak maguk és a bosszúálló föld között kialakítani, amekkorát csak tudtak.
Széltoló előmászott egy fa mögül, és körülnézett. Egyedül volt, ám mögötte a bokrok recsegtek-ropogtak, ahol a trollok a menekülők nyomában csörtettek.
Felnézett.
Magasan fölötte egy gigászi, kristályszempár bámult le rá, gyűlöletet sugározva minden iránt, ami puha, cuppogós, és legfőképpen: meleg. Széltoló halálra váltan kuporodott össze, amikor egy háznyi nagyságú kéz ökölbe szorult fölötte, és lefelé lendült.
A nappal hangtalan fényrobbanással érkezett. Egy pillanatig Vénséges Nagyapó iszonyatosan hatalmas tömege árnyékos gátat képezett, miközben a nappali fény elsöpört mellette. Kurta csikorgás hallatszott.
Aztán csend lett.
Eltelt néhány perc. Semmi sem történt.
Néhány madár énekelni kezdett. Egy poszméh zümmögte körül a sziklát, amely korábban Vénséges Nagyapó ökle volt, majd leszállt egy kakukkfű foltra, amely az egyik megkövesedett köröm alatt virágzott.
Alulról halk neszezés hallatszott. Széltoló szuszakolta ki magát ügyetlenül az ököl és a talaj közötti keskeny résből, akár egy üregből előtekergő kígyó.
Hanyatt feküdt, és a dermedt troll fölötti eget bámulta. A troll egy szemernyit sem változott, eltekintve mozdulatlanságától, de már a szeme is kezdte becsapni a varázslót. Éjszaka látta, mint válnak a kő repedései szemekké és szájakká; most, ahogy a hatalmas sziklaarcot nézte, azt tapasztalta, hogy az arcvonások, mintha csak mágia mosná el azokat, puszta foltokká válnak a kövön.
— Húha! — nyögte.