Némi mászkálás után rábukkant egy kőre, amely bizonyos szögből nézve meglehetősen hasonlított. Berillre. Eltévedt, egyedül volt, és nagyon messze az otthontól. Ő…
Némi csikorgás hallatszott felülről, és apró kőszilánkok szóródtak a földre. Nagy magasságban, Vénséges Nagyapó arcán egy lyuk jelent meg; egy pillanatra feltűnt a Poggyász hátsó fertálya, amint éppen megvetette a lábait, aztán Kétvirág feje bukkant ki a barlang száján.
— Van valaki odalenn? Hahó!
— Hé! — kiáltotta a varázsló. — Tán örüljek, hogy láthatlak?
— Nem tudom — felelte Kétvirág. — Örülsz?
— Ugyan minek?
— Tyű, micsoda csodás kilátás nyílik innen fentről!
Félórába telt, mire lejutottak. Szerencséjükre Vénséges Nagyapó csuparánc ábrázata bőséges fogózkodóval szolgált, ám az orra igencsak megkeserítette volna a hegymászók életét, ha nem tenyészett volna egy terebélyes tölgy az orrlyukában.
A Poggyász nem vesztegette az időt mászásra. Egyszerűen leugrott, és a legcsekélyebb sérülés nélkül ért földet.
Miután leértek, Cohen letelepedett az árnyékba, próbálta visszanyerni a lélegzetét, és arra várt, hogy életereje visszanyerje őt magát. Töprengve szemlélte a Poggyászt.
— Az összes ló megszökött — jelentette Kétvirág.
— Megtaláljuk őket — mondta Cohen. Farkasszemet nézett a Poggyásszal, és az egyre zavartabban feszengett.
— Rajtuk volt az összes élelmünk — fűzte hozzá Széltoló.
— Tele van az erdő kajával.
— Van néhány tápláló kétszersült a Poggyászban — mondta Kétvirág. — Utazók Kedvence. Ezt kap a gyomor, ha a helyzet komor.
— Már próbáltam — fanyalgott Széltoló. — Egy kissé kemények, és alig hiszem, hogy…
Cohen felállt; az arca megrándult.
— Elnézészt — mondta színtelen hangon. — Van itt valami, amit meg kell vizsgálnom.
A Poggyászhoz lépett, és megragadta a fedelét. A láda sietve próbált elhátrálni, Cohen azonban kinyújtott csontos lábával elgáncsolt vagy ötven lábacskát. Ahogy a láda feléje kapott, Cohen összeszorította száját, teleszívta mellkasát, és úgy a görbe fedelére hajította a Poggyászt, hogy az csak billegni tudott mérgesen, mint egy hátára fordított, felingerelt teknősbéka.
— Hé, az az én Poggyászom! — kiabálta Kétvirág. — Miért támad rá a Poggyászomra?
— Azt hiszem azért — mondta Betán csendesen —, mivel valószínűleg fél tőle.
Kétvirág tátott szájjal fordult Széltoló felé; ő pedig vállat vont.
— Ne tőlem kérdezd! — vetette oda. — Én elmenekülök attól, amitől félek.
Egy haragos fedélcsattintással a Poggyász feldobta magát a levegőbe, lefelé zúgott, és sípcsonton találta Cohent az egyik bronz sarokpánttal. Ahogy azonban a láda megperdült volna, a barbár ismét fogást talált rajta, de csak annyira, hogy teljes erővel nekilódítsa egy sziklának.
— Nem is rossz — jegyezte meg Széltoló elismerően.
A Poggyász hátratántorodott a sziklától, megállt egy pillanatra, aztán a fedelét fenyegetően csattogtatva ismét Cohenre rontott. A barbár rávetette magát, mindkét kezét és lábát megvetette a láda és a fedél közötti résben.
Ez alaposan zavarba hozta a Poggyászt. És még inkább megdöbbent, amikor a barbár vett egy nagy lélegzetet, és megfeszítette testét; izmai úgy dagadtak ki csontos karjain, mintha kókuszdiókat rejtegetne a bőre alatt.
Egymásnak feszülve megdermedtek néhány pillanatig; inak a forgópántok ellen. Néha-néha az egyik vagy a másik megreccsent.
Betán belekönyökölt Kétvirág bordái közé.
— Csinálj már valamit!
— Umbh — nyögte Kétvirág. — Máris. Szerintem elég ebből. Engedd el, légy szíves!
A Poggyász panaszosan felnyikordult a gazdája hangjára. Olyan erővel csapta fel a fedelét, hogy Cohen hanyatt leesett róla. Ám a barbár máris feltápászkodott, és a láda felé lódult.
A Poggyász tárva-nyitva állt.
Cohen belekotort.
A Poggyász nyikorgott egy csöppet, ám valószínűleg felmérte annak lehetőségét, hogy ha tovább kekeckedik, egykönnyen felkerülhet a Mennybéli Gardrób tetejére. Amikor Széltoló ki mert kukucskálni az ujjai között, azt látta, hol Cohen hitetlenkedve bámul a Poggyászba, és szitkozódik az orra alatt.
— Szennyesz? — háborgott. — Csupán ennyi? Csak szennyesz?
Remegett a dühtől.
— Lennie kell egy kevés kétszersültnek is — jegyezte meg Kétvirág nagyon szerény hangon.
— Arany isz volt benne! Esz azt isz láttam, hogy felfalt valakit! — Cohen szinte könyörgőn meredt Széltolóra.
A varázsló sóhajtott.
— Rám hiába bámulsz — vetette oda. — Nem az enyém ez a kurva láda.
— Én pedig egy boltban vettem — szabadkozott Kétvirág. — Azt mondtam, egy utazóládát kérek.
— Pontosan azt is kaptál, semmi kétség — jegyezte meg Széltoló.
— Rendkívül hűséges — jegyezte meg Kétvirág.
— Na ja — értett egyet Széltoló. — Feltéve, hogy lojalitást vársz el a kofferedtől.
— Várjunk csak! — szólt közbe Cohen, aki időközben leroskadt egy kőtömbre. — Olyaszmi bolt volt… úgy értem, amit korábban még észre szem vettél, amikor meg még egyszer visszamentél, már nem volt bolt?
— Úgy bizony! — ragyogott fel Kétvirág.
— A boltosz pedig egy töpörödött vén paszi? Egy bolt tele furábbnál fura holmival?
— Pontosan! Sosem találtam meg még egyszer. Arra gondoltam, hogy biztosan eltévesztettem az utcát; csak egy csupasz kőfalat találtam a helyén, és emlékszem, hogy akkor arra gondoltam, hogy inkább…