— Egy olyan[5] bolt volt — mondta. — Ez mindent megmagyaráz. — A hátát tapogatta, és grimaszolt. — Az az átkozott ló elvitte a kencém!
Széltolónak eszébe jutott valami, és kotorászni kezdett szakadozott és jelenleg rendkívül piszkos köpenye bélésében. Egy zöld üvegcsét húzott elő.
— Ez az! — örvendezett Cohen. — Igazi varázsló vagy! — Lopva Kétvirágra pillantott.
— Legyőztem volna — jelentette ki csendesen. — Ha nem parancsoltad volna vissza, a végén szétvertem volna!
— Ebben biztos vagyok — vélte Betán.
— Ti ketten tegyétek hasznosszá magatokat! — dörmögte a barbár. — Az a Poggyás trollfogakon tört keresztül, hogy kiszabadítszon minket. Gyémánt fogakon. Keresszétek a darabjait! Terveim vannak velük.
Amikor Betán felgyűrte ruhaujját, és kidugaszolta az üvegcsét, Széltoló elrángatta onnan Kétvirágot. Amikor egy cserje már biztonságosan elrejtette őket, azt mondta:
— Dilis az öreg.
— Te Cohenről, a barbárról beszélsz, hé! — mondta Kétvirág őszintén megrökönyödve. — Ő minden idők legnagyobb…
— Csak volt — vágott közbe Széltoló. — Az összes mese a harcos-papokról meg az emberevő zombikról évekkel ezelőtt történt. Mostanra már csak az emlékei maradtak, no meg az a temérdek sebhely, amitől olyan cakkos a bőre, hogy amőbázni lehetne rajta.
— Hát igen, jócskán idősebb, mint képzeltem — ismerte el Kétvirág. Felvett a földről egy gyémántdarabot.
— Szóval, magukra kéne hagyjuk őket, megkeresni a lovainkat és továbbállni — vélte Széltoló.
— Ez elég hitvány trükk, nem?
— Nem lesz semmi bajuk — mondta Széltoló szívélyesen. — Vagy te talán jól érzed magad olyasvalaki társaságában, aki képes puszta kézzel rátámadni a Poggyászra?
— Nos, ez talált — ismerte el Kétvirág.
— Valószínűleg jól ellesznek nélkülünk is.
— Úgy gondolod?
— Teljes mértékig — felelte Széltoló.
Rátaláltak a cserjésben céltalanul bóklászó lovakra, félszáraz lóhúst reggeliztek, majd nekivágtak arra, amit Széltoló jó iránynak gondolt. Néhány perccel később a Poggyász bukkant elő a bokrok közül, és a nyomukba szegődött.
A nap magasabbra kúszott az égen, de még mindig képtelen volt kioltani a csillag fényét.
— Megnőtt az éjszaka alatt — közölte Kétvirág. — Miért nem csinál valaki valamit?
— Ugyan mit?
Kétvirág gondolkodott.
— Nem szólhatna valaki Nagy A’Tuinnak, hogy térjen ki? Egyfajta kikerülésre gondolok.
— Már próbálkoztak hasonlóval — felelte Széltoló. — Varázslók próbáltak ráhangolódni Nagy A’Tuin tudatára.
— Nem jött össze?
— Simán összejött — mondta Széltoló. — Csak éppen…
Csak éppen léteztek bizonyos előre nem látható kockázatok egy olyan hatalmas tudat olvasásakor, mint amilyen a Világteknőcé, — magyarázta. — A varázslók előbb szárazföldi, majd pedig óriás tengeri teknősökön gyakoroltak, hogy ráérezzenek a teknőctudat szerkezetére, de bár tudták, hogy Nagy A’Tuin elméje óriási lesz, arra nem döbbentek rá, hogy ugyanakkor lassú is.
— Egy falka varázsló fürkészte a gondolatait váltott műszakban harminc éven át. És mindössze annyit derítettek ki, hogy Nagy A’Tuin várva vár valamire.
— Mire?
— Ki tudja?
Egy ideig csendben lovagoltak a vad vidéken, ahol hatalmas mészkő tömbök sorakoztak az út mentén. Végül Kétvirág szólalt meg:
— Vissza kellene fordulnunk, nem gondolod?
— Figyelj, holnap elérjük a Gabalyt — mondta Széltoló. — Nekik semmi bajuk nem lesz nélkülünk, így nem értem, miért…
Magához beszélt. Kétvirág ugyanis megfordította a lovát, és visszafelé ügetett; egy zsák krumpli minden lovastudományát bemutatva.
Széltoló lepillantott. A Poggyász fontoskodóan méregette.
— Mit bámulsz? — förmedt rá a varázsló. — Hadd menjen, ha akar. Azt hiszed, érdekel?
A Poggyász nem szólt semmit.
— Nézd, én nem vagyok felelős érte — magyarázta Széltoló. — Ezt feltétlenül le kell szögeznünk!
A Poggyász ezúttal sem szólt semmit, de most hangosabban tette.
— Gyerünk… menj utána! Neked semmi közöd hozzám.
A Poggyász behúzta a lábacskáit, és letelepedett az ösvényre.
— Nos, én megyek tovább — jelentette ki Széltoló. — Komolyan beszélek — tette hozzá.
A ló fejét az új láthatár felé fordította, és lepillantott. A Poggyász csak ült.
— Semmi értelme a jobbik énemre apellálni. Az sem érdekel, ha így maradsz egész nap. Én egyszerűen csak ellovagolok, rendben?
Rámeredt a Poggyászra. A Poggyász állta a tekintetét.
— Tudtam, hogy utánam jössz — mondta Kétvirág.
— Nem akarok beszélni róla — sziszegte Széltoló.
— Akkor beszéljünk valami másról?