— El se tudom képzelni, mitől vagy te olyan fontos — jegyezte meg Heréna. A nő egy velük átellenes kövön ült, kardját a térdén nyugtatta. A banda nagy része jóval fentebb, a sziklák között lapult, és az utat leste. Széltoló és Kétvirág szánalmasan könnyű zsákmánynak bizonyult.
— Vidortól tudom, mit művelt a ládátok Gáncsérral — tette hozzá a nő. — Nem mondom, ez nem valami nagy veszteség, de remélem, megérti a láda, hogyha egy mérföldre megközelít, személyesen vágom el mindkettőtök torkát. Értve vagyok?
Széltoló hevesen bólintott.
— Jó — mondta Heréna. — Téged elevenen vagy holtan kell leszállítani, tehát nekem aztán tökmindegy, élsz-e, halsz-e, de a fiúk közül néhány szívesen elbeszélgetne veled egy kicsit azokról a trollokról. Ha a nap nem kel fel épp időben…
Nem fejezte be a mondatot, csak elsétált onnan.
— Na, már megint bajban vagyunk — dörmögte Széltoló. Ismét megrántotta a köteleket, amik fogva tartották. Volt mögötte egy szikla, és ha fel tudná emelni a csuklóit… Igen, ahogy számított is rá, a szikla fájdalmasan nyomta, míg ugyanakkor ahhoz túl tompa volt, hogy a kötélre bármiféle hatással legyen.
— De miért vadásztak ránk? — kérdezte Kétvirág. — A csillaggal függ össze, ugye?
— Semmit sem tudok a csillagról — felelte Széltoló. — Egyetlen asztrológia előadást sem hallgattam az Egyetemen!
— Szerintem a végén minden jóra fordul — vélte Kétvirág.
Széltoló ránézett. Az ilyen megjegyzések mindig elképesztették.
— Valóban azt hiszed? Mármint komolyan?
— Hát az esetek nagy része közmegelégedésre megoldódik, ha az ember jobban meggondolja.
— Ha arra gondolsz, hogy az utóbbi egy évben az életem közmegelégedésre alakult át totális csődtömeggé, akkor talán igazad van. Számát sem tudom, hányszor kerültem halálos veszélybe…
— Huszonhét — mondta Kétvirág.
— Mi?
— Huszonhétszer — ismételte Kétvirág segítőkészen. — Én kiszámoltam. De végül is egyszer sem.
— Mi? Egyszer sem számoltam ki? — mondta Széltoló, és kezdett rátörni az az ismerős érzés, hogy ez hülyék párbeszéde.
— Nem. Nem haltál meg. Nem gyanús ez neked egy kicsit?
— De nem is állt szándékomban, ha már itt tartunk — felelte Széltoló. A lábfejét bámulta. Kétvirágnak persze igaza volt. Az Ige tartotta őt életben, ez nyilvánvaló. Semmi kétség, ha levetné magát egy szirtről, egy elhaladó felhőpárna fogná fel a zuhanását.
A baj csak az ezzel az elmélettel, döntötte el, hogy csakis akkor működik, ha nem hisz benne. Abban a pillanatban, amint sebezhetetlennek hiszi magát, halott ember.
Így hát, mindent egybevéve, az a legbölcsebb, ha egyáltalán nem is gondol rá.
Különben is, lehet, hogy téved.
Csupán abban lehetett biztos, hogy kezd megfájdulni a feje. Nagyon remélte, hogy az Ige valahol a fájós részen van és rettenetesen szenved.
Amikor kilovagoltak a mélyedésből, mind Széltoló és Kétvirág egy-egy fogvatartójukkal osztozott a lován. Széltoló kényelmetlenül ült Vidor előtt, aki kificamította a bokáját és nem volt jó hangulatban. Kétvirág Heréna előtt helyezkedett el, s lévén egészen apró termetű, legalább a fülét melegen tartotta. A nő kivont késsel lovagolt, és sétáló ládák után fürkészett; Heréna nem egészen jött rá, miféle lény a Poggyász, de elég eszes volt ahhoz, hogy tudja, az nem fogja tétlenül nézni, hogy megöljék a gazdáját.
Tíz perccel később meglátták az út közepén. A fedele hívogatóan nyitva állt. Tele volt arannyal.
— Kikerülni! — rendelkezett Heréna.
— De…
— Ez csapda.
— Úgy van — mondta Vidor sápadt képpel. — Nekem elhihetitek.
Tétovázva elrúgtattak a csillogó csábítás mellett, és tovább ügettek az ösvényen. Vidor félve pillantott hátra, mert elszörnyedt a gondolattól, hogy a láda a nyomába ered.
Azonban még talán ennél is rosszabbat látott. A láda eltűnt.
Messze, az ösvény egyik oldalán a hosszú fű rejtélyesen hullámzott, aztán kiegyenesedett.
Széltoló nem volt igazi varázsló és még kevésbé nevezhette magát hősnek, ám a gyávaságban nagy szakértő volt, és szagáról felismerte a félelmet.
— Követni fog, ugye, tudod — jegyezte meg halkan.
— Mi? — rezzent meg Vidor. Még mindig a füvet bámulta.
— Rendkívül türelmes és sosem adja fel. Tudákos körtefával van dolgod. Úgy tesz, mintha teljesen megfeledkezne rólad, aztán egy napon, amikor egy sötét utcán lépdelsz, apró lábak lépteit hallod majd magad mögött… kip, kop, hallatszik majd, és amikor futni kezdesz, ők is gyorsítanak, kipkopkipKOP…
— Pofa be! — kiáltotta Vidor.
— Valószínűleg már megjegyzett, úgyhogy…
— Azt mondtam, pofa be!
Heréna hátrafordult a nyergében, és rájuk meredt. Vidor a szemöldökét ráncolta, és addig húzta Széltoló fülét, amíg egészen a szája elé nem vonta.
— Én nem félek semmitől, érted? — mondta rekedten. — Köpök az ilyen varázslói izékre!
— Mind ezt mondják, amíg fel nem hangzanak mögöttük a léptek — jegyezte meg Széltoló. Nem folytatta. Egy késhegy csiklandozta meg a bordáit.
A nap további részében semmi sem történt, ám Széltoló nagy elégedettségére és Vidor növekvő üldözési mániájára a Poggyász feltűnt még néhányszor. Hol egy szirt tetején meredezett, hol félig rejtetten lapult egy vízmosásban, mohától körülvéve.
Késő délutánra egy hegy tetejére értek, és onnan pillantottak le a Korong leghosszabb folyójának, a Gabalynak felső völgyére. Már fél mérföld széles volt, és hordalékkal terhes; emiatt volt az alsó szakasz a legtermékenyebb terület a kontinensen. Korai ködpamacsok gomolyogtak a folyóágy fölött.
— Kop — mondta Széltoló. Érezte, ahogy Vidor nagyot rándul a nyeregben.
— He?
— Csak a torkomat köszörülöm — mondta Széltoló és vigyorgott. Nagyon gondosan kidolgozta ezt a vigyort. Ezzel a vigyorral szoktak egyes emberek elbámulni a bal füled mellett, és sürgető hangon közölni, hogy egy másik galaxisból érkezett titkos ügynökök lesik őket. Nem túl bizalomkeltő vigyor, annyi szent. Valószínűleg léteznek iszonyatosabb vigyorok is, de azok elkövetőjének sárgafekete csíkos, hosszú farka van, és állandóan a dzsungelben kószál áldozatokra lesve, akikre rávigyoroghat.
— Pofa be! — ugratott oda Heréna.
Ahol az ösvény a folyóparthoz ért, egy durva móló tűnt föl és egy jókora bronz gong.