Vidor kétkedőnek tűnt. A nap egyre kövéredett és vörösödött, a köd pedig kezdett sűrűsödni.
— Vagy talán az innenső oldalon akarod tölteni az éjszakát?
Vidor felkapta a kalapácsot, és akkorát vert a gongra, hogy az körbefordult akasztóján, és lehullott.
Néma csendben vártak. Aztán nedves csörgéssel egy lánc bukkant elő a vízből, és megfeszült a folyóparton meredő vaspóznán. Hamarosan a komp lassú, lapos formája bukkant elő a ködből, a kámzsás révész egy középen elhelyezett, nagy keréknek feszülve csörlőzött a part felé.
A komp lapos alja megcsikordult a fenéken, és a kámzsás alak zihálva dőlt a keréknek.
— Csak ketteszével — motyogta. — Csak ennyit bír. Csak kettő, plussz a lovak.
Széltoló nagyot nyelt, és megpróbált nem nézni Kétvirágra. A kis fickó nyilván vigyorog és olyan képet vág, mint egy idióta. Megkockáztatott egy oldalpillantást.
Kétvirág tátott szájjal ült.
— Te nem a szokásos révész vagy — mondta Heréna. — Jártam már itt, és a révész egy hatalmas termetű férfi volt, olyasféle, mint…
— Ma szabadnaposz.
— Na mindegy — mondta a nő kétkedőn. — Ez esetben… ez meg mit röhög?
Kétvirág vállai rázkódtak, arca kivörösödött, és fojtott horkantásokat hallatott. Heréna rámeredt, aztán keményen a révészre pillantott.
— Ti ketten… kapjátok el!
Szünet. Aztán az egyik férfi megkérdezte:
— Kit? A révészt?
— Igen!
— Miért?
Heréna kifejezéstelenül meredt maga elé. Ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie. Bevett dolog, hogy amikor valaki olyasmit üvölt, hogy „Kapjátok el!” vagy „Fegyverbe!”, az embereknek azonnal pattanniuk kellene, nem pedig ráérősen ülve megbeszélni az esetet.
— Azért, mert azt mondtam! — Ennyi telt tőle, semmi több. A hajlott alakhoz legközelebbi két fickó egymásra nézett, vállat vont, lekászálódott a lóról, és mindegyikük megragadott egy-egy vállat. A révész körülbelül feleakkora volt, mint ők.
— Így? — kérdezte az egyikük. Kétvirág fuldokolva kapkodott lélegzetért.
— Most látni akarom, mi van a köntöse alatt.
A két férfi összenézett.
— Alig hinném, hogy… — mondta az egyikük.
Nem folytathatta, mivel egy göcsörtös könyök vágódott a gyomrába, akár egy dugattyú. A társa hitetlenkedve nézett le, és megkapta a másik könyököt; bele a veséjébe.
Cohen átkozódott és küszködve próbálta kigabalyítani a kardját a köpenye alól, miközben rák módjára oldalazva szökdécselt Heréna felé. Széltoló felnyögött, a fogát csikorgatta, és keményen hátra csapta a fejét. Sikoly hallatszott Vidor irányából, Széltoló oldalra vetette magát, nagyot toccsant az iszapban, eszelős gyorsasággal pattant fel, és máris rejtekhely után nézett.
Cohen diadalmas kiáltással kísérte, hogy sikerült kiszabadítani a kardját, győzedelmesen meglengette azt, és súlyosan megsebesített egy embert, aki közben mögéje settenkedett.
Heréna lelökte lováról Kétvirágot, és saját kardja után matatott. Kétvirág megpróbált felállni, és ezen kísérletével ágaskodásra késztette egy másik zsoldos lovát, amely levetette a fickót a nyeregből, s ha már a feje úgyis megfelelő szintre került, Széltoló akkorát rúgott bele, amekkorát csak bírt. Széltoló készséggel elismerte, hogy egy szemét patkány, de még egy patkány is küzd, ha sarokba szorítják.
Vidor keze ragadta meg a vállát, és egy közepes méretű kődarabbal fejbe csapták.
Miközben összerogyott, hallotta, amint Heréna csöndesen odaveti:
— Öld meg mindkettőt! Én elintézem ezt a vén bolondot.
— Rendicsek! — nyugtázta Vidor, és kivont karddal fordult Kétvirág felé.
Széltoló látta, hogy tétovázik. Egy pillanatig csend volt, aztán Heréna tocsogást hallott, ahogy a Poggyász kigázolt a partra és víz csorgott belőle.
Vidor iszonyodva meredt rá. A kardja kihullott a kezéből. Megfordult, és belerohant a ködbe. Egy pillanattal később a Poggyász átszökkent Széltoló felett, és Vidor nyomába eredt.
Heréna Cohen felé vágott, ám ő hárított, és felnyögött, ahogy a karja belesajdult. A két penge nedvesen csikorgott, aztán Heréna kénytelen volt meghátrálni, amikor Cohen egy ravasz felfelé irányuló csavarással csaknem lefegyverezte.
Széltoló odatámolygott Kétvirághoz, és megpróbálta elvonszolni, de nem sok eredménnyel.
— Ideje lelépni — mormolta.
— Ez remek volt! — lelkesedett Kétvirág. — Láttad, ahogy Cohen az előbb…
— Igen, igen, gyerünk már!
— De én meg akarom… ez igen!
Heréna kardja kiperdült a kezéből, és remegve fúródott a földbe. Cohen elégedett hördüléssel húzta vissza saját kardját, egy pillanatra kancsalított, fájdalmas nyikkanást hallatott, és abszolút mozdulatlanná dermedt.
Heréna meghökkenve bámulta. Próbaképpen a kardja felé mozdult, és amikor semmi sem történt, megragadta; kirántotta, tesztelte az egyensúlyát, és rámeredt Cohenre. A férfi csupán elkínzott tekintettel követte a nőt, amint az óvatosan a hátába került.
— Már megint a lumbágója! — suttogta Kétvirág. — Mit tegyünk?
— Megpróbálhatnánk elkapni a lovakat?
— Nos — mondta Heréna —, nem tudom, ki vagy, sem azt, hogy miért vagy itt, és ugye megérted, hogy semmi bajom veled…
Két kézre fogta a kardját, és megemelte.
Hirtelen mozgás kelt a ködben, és egy súlyos fatuskó csattant egy fejen. Heréna ámulva meredt maga elé egy pillanatig, aztán előre bukott.
Betán elhajította az ágat, amit markolt, és Cohenre nézett. Aztán megragadta mindkét vállát, térdét a hátába mélyesztette, szakszerűen megrántotta, aztán elengedte.
Üdvözült kifejezés suhant át a férfi arcán. Próbaképpen lehajolt.
— Megszűnt! — mondta. — A lumbágóm! Megszűnt!