— Széltoló!
És íme, szembejőve a csapáson, Kétvirág közeledett — csuromvizesen, ám örömtől ragyogva. A Poggyász mögötte ügetett (bármi, ami ebből a fából készült, bárhová követi tulajdonosát, és így gyakran faragtak belőle ládát az olyan rendkívül gazdag halott királyok sírmellékleteinek tárolására, akik biztosak akartak lenni abban, hogy tiszta fehérneművel kezdhetnek új életet a másvilágon).
Széltoló sóhajtott. Mindezidáig azt gondolta, hogy a mai nap már nem is lehet rosszabb.
Esni kezdett egy különösképp nedves és hideg eső. Széltoló és Kétvirág egy fa alatt ültek és nézték.
— Széltoló?
— Hm?
— Miért vagyunk itt?
— Nos, egyesek azt mondják, hogy a Világegyetem Teremtője alkotta a Korongot és mindazt, ami rajta van. Mások azt tartják hogy az egész egy nagyon bonyolult história, amibe az Égisten heréi és a Mennyei Tehén teje is bele vannak valahogy keverve. Megint mások úgy vélik, hogy mindnyájan valószínűségrészecskék teljesen véletlenszerű felszaporodásának köszönhetjük létünk. Ám ha azt kérded, miért vagyunk itt szemben a Korongról történt leeséssel, akkor halvány fogalmam sincs róla. Valószínűleg az egész valami irtózatos tévedés.
— Ó! Gondolod, hogy van valami ehető ebben az erdőben?
— Igen — felelte a varázsló keserűen. — Mi.
Néhány pillanatig csak ücsörögtek a nedves csöndben.
— De az egyik fa azt mondta…
— A fák nem tudnak beszélni! — csattant fel Széltoló. — Rendkívül fontos, hogy ezt észben tartsuk.
— Dehát hallottad…
Széltoló sóhajtott egyet.
— Na, idefigyelj — kezdte. — Az egész csak biológia kérdése, nem? Ha szándékodban áll beszélni, akkor szükséged lesz a megfelelő szervekre, mint például tüdőre meg ajkakra, meg… meg…
— Hangszalagokra — tette hozzá egy fa.
— Aha, azokra is — mondta Széltoló. Elhallgatott, és rosszkedvűen meredt az esőbe.
— Én azt hittem, hogy a varázslók mindent tudnak a fákról, a vadon tenyésző ennivalóról és az összes dolgokról — szólalt meg Kétvirág szemrehányóan. Roppant ritkán fordult elő, hogy a hangszíne azt sugallta, nem Széltolót találja a legremekebb bűbájosnak a föld laposán, s a varázslót ez azonnal akcióra serkentette.
— Én tudok is mindent! — förmedt rá Kétvirágra.
— Hát akkor ez miféle fa? — érdeklődött a turista. Széltoló felnézett.
— Bükk — válaszolta határozottan.
— Valójában… — kezdte a fa, de sürgősen elhallgatott. Ugyanis elkapta Széltoló pillantását.
— Azok az izék makknak látszanak — jegyezte meg Kétvirág.
— Nos, igen, ez a megrögzött avagy heptokarpikus variáció — magyarázta Széltoló. — A csonthéjas termések tényleg emlékeztetnek a makkokra. Gyakorlatilag bárkit megtéveszthet — tette hozzá nagyvonalúan.
— Híjnye — füttyentette Kétvirág. — És az a bokor ott micsoda?
— Fagyöngy.
— De hát tövisei vannak meg piros bogyói!
— És? — meredt rá szigorúan Széltoló. Kétvirág tört meg elsőnek.
— Semmi — mondta meghunyászkodva. — Biztos félreinformáltak.
— Biztos.
— Viszont van alatta néhány nagy gomba. Szerinted ehetőek?
Széltoló gyanakodva nézett a gombák irányába. Valóban, ugyancsak nagyok voltak, kalapjukon vörös és fehér pettyekkel. Ami azt illeti, ahhoz a fajtához tartoztak, amit a helyi sámán (aki e pillanatban néhány mérfölddel arrébb épp barátságot igyekezett kötni egy sziklával) kizárólag akkor mert volna elfogyasztani, ha előzetesen egy vastag kötéllel egy súlyos követ kötözött a lábához. Nem volt mit tenni, ki kellett bújni az esőbe, odamenni, és közelebbről szemügyre venni őket.
Letérdelt az avarba, és a kalap alá kukucskált. Egy kis idő múlva elhaló hangon azt mondta:
— Nem, egyáltalán nem ehetőek.
— Miért? — kíváncsiskodott Kétvirág. — Azért mert nem megfelelő árnyalatú a sugárlemezkék sárgája?
— Nem, nem igazán az a baj.
— Akkor talán a szár barázdáltsága hagy kívánnivalót maga után?
— Nem, úgy tűnik, a szár oké.
— Akkor valószínűnek tartom, hogy a kalapjával van gond; biztos annak a színe nincs rendben, ugye?
— Nem vagyok benne biztos.
— Hát akkor mégis miért nem ehetőek?
Széltoló köhécselt egy kicsit.
— Igazából azok a kis ajtók meg ablakok rajta — mondta boldogtalanul —, azok a tuti áruló jelek.
A mennydörgés végiggördült a Láthatatlan Egyetemen. A tetőre zúduló eső kiszörcsögött az esőcsatornaszájakon, bár a vízköpők élelmesebbjének egyike-másika sietve elmenekült, hogy menedéket leljen a zsindelyek labirintusában.
Messze alattuk, a Nagycsarnokban, egy szertartásos nyolcszög sarkaiban, összegyűlt Korongvilág nyolc leghatalmasabb varázslója. Az igazat megvallva, valószínűleg nem ők voltak valóban a leghatalmasabbak, ám egész bizonyosan jelentős túlélési készséggel bírtak, ami a mágia kifejezetten versenyszellemű világában gyakorlatilag ugyanazt jelentette. Minden nyolcadik szintű varázsló mögött ott tolongott vagy fél tucat hetedik szintű, kezét-lábát törve, hogy kitúrja, és a rangidős varázslóknak ki kellett fejleszteniük egy fürkésző attitűdöt, teszem azt az ágyukban esetlegesen megbújó skorpiók irányába. Egy ősi közmondás pompásan összefoglalja ezt: amikor a varázsló belefárad abba, hogy üvegcserepek után kutasson a vacsorájában, akkor az életet unta meg.
A legöregebb varázsló, Gréber Mölcs, az Ősi és Igazán Eredeti Bölcsek Töretlen Körének rendjéből, ránehezedett faragásokkal ékes botjára, és imigyen szóla:
— Ne lacafacázzon, Mállotviksz, gyötör a csúz!
Gáldor, aki csupán hatásszünetet tartott, ellenséges pillantást vetett rá.