— Apám azt szokta tanácsolni, hogy lógjunk kicsit az ajtófélfán — közölte csevegő stílusban.
Vidor óvatosan osont keresztül a csenevész köd alatt roskadozó fák között. A homályos, nyirkos levegő elfojtott minden zajt, de ő biztos volt abban, hogy nem is volt mit hallani az elmúlt tíz percben. Nagyon lassan megfordult, és megengedte magának azt a luxust, hogy hosszan, szívből jövően felsóhajtson. Visszalépett a bokrok fedezékébe.
Valami megbökte a térdhajlatát. Nagyon gyengéden. Valami szögletes.
Lepillantott. Illetlenül sok lábat látott.
Kurta, éles csattanás hallatszott.
A tűz apró fénypont volt a sötét tájban. A hold még nem kelt fel, de a csillag lesben állva ragyogott a horizonton.
— Most már kör alakú — mondta Betán. — Olyan, akár egy picinyke nap. Biztos vagyok abban, hogy egyre melegszik is az idő.
— Na, ne! — dörmögte Széltoló. — Mintha nem lenne elegendő aggódnivalóm enélkül is.
— Azt viszont nem értem — szólalt meg Cohen hátmasszázsa közben —, hogy kaphattak el titeket anélkül, hogy meghallottuk volna. Észre sze vettük volna, ha a Poggyászotok nem ugrál fel ész le.
— És szűkölt is — tette hozzá Betán. Valamennyien ránéztek.
— Hát, legalábbis úgy nézett ki, mint ami szűköl — magyarázta a lány. — Szerintem igazán édes pofa.
Három és fél szempár fordult a Poggyász felé, amely a tűz túloldalán kuporgott. Az felkelt, és sokatmondóan visszahúzódott az árnyékba.
— Könnyű etetni — vélte Cohen.
— Nehéz elveszíteni — tette hozzá Széltoló.
— Hűséges — helyesbített Kétvirág.
— Tágasz — egészítette ki Cohen.
— De semmi esetre sem nevezném „édes pofá”-nak — mondta Széltoló.
— Feltételezem, nem áll szándékodban eladni — mondta Cohen.
Kétvirág a fejét rázta.
— Nem hiszem, hogy megértené.
— Nem, szerintem szem — mondta Cohen. Felült, és az ajkába harapott. — Tudod, csak egy ajándékot keresek Betánnak. Össze fogunk házaszodni.
— Úgy gondoltuk, úgy illik, hogy ti tudjátok meg elsőnek — tette hozzá Betán, és elpirult.
Széltoló nem tudott Kétvirág szemébe nézni.
— Hát, ez nagyon, nagyon, ööö…
— Amint találunk egy várost, ahol van pap — jelentette ki Betán. — Annak rendje s módja szerint akarom az esküvőt.
— Ez nagyon fontos — jegyezte meg Kétvirág komolyan. — Ha több erkölcs létezne a világban, nem rohannánk bele csillagokba.
Ezen eltűnődtek egy pillanatig. Aztán Kétvirág vidáman megjegyezte:
— Ezt meg kell ünnepelni. Van egy kis kétszersültem és vizem; ha nektek maradt még a szárított húsból.
— Ó, remek — mondta Széltoló ernyedten. Félrehívta Cohent. Megnyírt szakállával a vénembert könnyen hetvennek nézhetné bárki egy sötét éjszakán.
— Ez hümm, komoly? Valóban feleségül fogod venni?
— Úgy bizony. Van valami kifogászod?
— Nem, dehogy, persze, hogy nincs, csak… úgy értem, ő tizenhét éves, te pedig, te pedig, hogy is mondjam, az élemedettek közé tartozol.
— Úgy érted, ideje letelepedni?
Széltoló keresgélte a szavakat.
— Hetven évvel vagy nála idősebb, Cohen. Biztos vagy abban, hogy…
— Tudod, voltam már nősz — mondta Cohen szemrehányóan. — Ész remek a memóriám.
— Nem, én arra gondolok, nos, úgy értem, testileg, mármint a lényeg, azzal mi van, tudod, a korkülönbség meg minden, amikor is fontos a jó egészségi állapot, ugye, és…
— Á — mondta Cohen lassan. — Értem már, mire célzol. A megerőltetész. Erre még nem isz gondoltam.
— Nem. — Széltoló felegyenesedett. — Nem, nos, erre számítani lehet.
— Na moszt aztán van min eltöprengenem, ez kétszégtelen.
— Remélem, nem rontottam el semmit.
— Nem, dehogy — mondta Cohen tétován. — Ne mentegetőzz! Jól tetted, hogy felhívtad rá a figyelmet.
Megfordult, Betánra pillantott, aki odaintett neki, aztán felnézett a csillagra, amely lebámult rájuk a ködön keresztül.
— Veszélyesz időket élünk — mondta végül.
— Ez tény.
— Ki tudja, mit hoz a holnap?
— Én nem.
Cohen megveregette Széltoló vállát.
— Néha vállalnunk kell a kockázatot — mondta. — Ne bántódj meg, de úgy gondolom, mindenképp nyélbe ütjük a házasszágot, ész hát — Betánra pillantott, és sóhajtott —, nosz, reménykedjünk, hogy bírja a sztrapát.