— Járvány? — kérdezte Széltoló, megállítva egy fickót, aki egy gyerekekkel megrakott kézikocsit tolt maga előtt.
A férfi tagadólag rázta fejét.
— A csillag, haver — mondta. — Nem láttad az égbolton?
— Kénytelenek voltunk észrevenni, valóban.
— Mondják, hogy Disznólesés éjjelén fog belénk ütközni és felforrnak a tengerek és a Korong minden tája csupa hepehupa lesz és a királyok leesnek trónjukról és a városok üvegtavakká válnak — sorolta a pasas. — Jómagam a hegyekbe igyekszem.
— Az majd segít, mi? — kételkedett Széltoló.
— Dehogy, viszont jobb lesz a kilátás.
Széltoló visszalovagolt a többiekhez.
— Mindenkit aggaszt a csillag — számolt be nekik. — Láthatólag alig maradt valaki a városban, mindenkit elrémített.
— Senkit se akarok felidegesíteni — kezdte Betán —, de nem gondoljátok, hogy az évszakhoz képest túlságosan meleg van?
— Pont ezt mondtam tegnap éjjel — bólogatott Kétvirág. — Kifejezetten forróság van szerintem is.
— Azt szejtem, még szokkal nagyobb forrószág jön hamaroszan — nyilatkozta Cohen. — Gyerünk be a városzba!
Keresztüllovagoltak a visszhangzó, gyakorlatilag néptelen utcákon. Cohen a cégéreket figyelte, míg aztán meghúzta a kantárszárat és azt mondta:
— Ez az, amit keresztem. Menjetek, kutasszatok fel egy templomot meg egy papot, mindjárt jövök én isz.
— Ékszerész? — firtatta Széltoló.
— Meglepetész.
— Jól jönne egy új ruha is — mondta Betán.
— Jó, majd lopok neked egyet.
Széltoló úgy döntött, hogy van valami nyomasztó ebben a városban. És valami fura.
Csaknem minden ajtóra egy nagy, vörös csillagot festettek.
— Hátborzongató — jelentette ki Betán. — Mintha az emberek ide akarnák csalogatni a csillagot.
— Vagy elriasztani — vetette fel Kétvirág.
— Nem fog összejönni nekik. A csillag túl nagy — felelte Széltoló. Látta, hogy erre minden arc feléje fordul.
— Nos, ez magától értetődik, vagy nem? — mondta akadozva.
— Nem — válaszolta Betán.
— A csillagok apró fények az égen — okította Kétvirág. — Egyszer az egyik leesett a lakásom közelében… egy nagy, fehér izé, akkora, mint egy ház, hetekig izzott, mielőtt kialudt.
— Ez a csillag más — szólt egy hang. — Nagy A’Tuin végigúszta az űr nagy óceánját. Ez már a világegyetem strandja.
— Honnan tudod? — kérdezte Kétvirág.
— Mit honnan tudok? — kérdezett vissza Széltoló.
— Hát, amit most mondtál. A strandokról meg az óceánokról.
— Nem mondtam semmit!
— De igenis mondtál, te félnótás! — visította Betán. — Láttuk, hogy a szád fel meg le meg mindenfelé mozgott!
Széltoló lehunyta a szemét. Az elméjében érezte, ahogy a Varázsige futólépésben nyargalt elbújni a lelkiismerete mögé, miközben magában motyogott.
— Jó, jó, rendben — ismerte be. — Semmi szükség az ordítozásra. Én… én nem is tudom, honnan tudom, csak tudom…
— Nos, azt kívánom, bárcsak el tudnád mondani!
Befordultak a sarkon.
Minden Körkörös-tengermelléki városban akadt egy, az isteneknek — akikből a Korong luxusigényeket is kielégítő mennyiséggel rendelkezett — elkülönített terület. Ezek általában zsúfoltak voltak, s építészeti szemszögből nem különösebben vonzóak. A legrangidősebb isteneket, mi sem természetesebb, hatalmas és gyönyörűséges templomokban imádták. Az volt a gond, hogy a későbbjövő istenek egyenlőséget követeltek, amitől a megszentelt térben hamarost elburjánoztak a sufnik, színek, fészerek, szárny- és toldaléképületek, padlástérlakások, szuterénok, csinos kis garzonok, egyházi beépítések és transztemporális társbérletek, mivel nincs az az isten, hogy egy isten hajlandó legyen a szent negyeden, illetőleg ahogy, a dolgok manapság állnak, háromnyolcadon, kívül élni. Általában legalább háromszáz különféle tömjén égett egyszerre, és a zajszint normális körülmények között átlépte a fájdalomküszöböt, mert az összes pap versengett egymással a ráeső hívek imádásra szólongatásában.
De ez az utca most csöndbe burkolózott, abba a fajta kellemetlen csöndességbe, ami csak olyankor érezhető, amikor halálra rémült és nagyon dühös emberek százai tömörülnek szótlanul.
Egy férfi a tömeg szélén megfordult, s mogorván az újonnan jöttekre nézett. A homlokára vörös csillagot festett.
— Mi a… — kezdte Széltoló, és azonnal elhallgatott, mert túl harsánynak hallatszott a hangja. — Mi folyik itt?
— Idegenek vagytok? — kérdezte a férfi.
— Valójában egész jól ismerjük már egym… — Kétvirág is elhallgatott a mondat közepén. Betán rámutatott az utcára.
Minden templomra vörös csillagot festettek. Egy különösképp nagyot mázoltak az istenek vezérének, Vak Iónak, katedrálisa melletti sziklaszemre.
— Hú! — nyögött fel Széltoló. — Ió állati pipa lesz, ha meglátja ezt. Barátaim, azt hiszem, jobb lesz, ha nem időzünk itt túl sokáig.
A tömeg egy kezdetleges emelvényre meredt várakozóan, amit egy széles utca közepén gányoltak össze. Egy hatalmas lobogót feszítettek ki keresztbe az elején.
— Mindig úgy tudtam, hogy Vak Ió mindent lát, bárhol is történjék a dolog — mondta halkan Betán. — Akkor miért nem…?
— Csend legyen! — förmedt rá valaki mellettük. — Benin Dahoney emelkedik szólásra!
Egy alak lépett fel az emelvényre, egy magas, sovány férfi pitypangfrizurával. A tömeg nem éljenzett, csak felsóhajtott. A pitypanghajú beszélni kezdett.
Széltoló növekvő rémülettel hallgatta. Hol vannak az istenek? — kérdezte a férfi. Elenyésztek. Talán soha nem is léteztek. Ki az, aki tényleg, igazán, saját szemével látta őket? És most megjelent a csillag…