Széltoló kezdett igazán megijedni, hogy az istenek esetleg meghallják mindezt, és úgy feldühödnek, hogy akárkin kitöltik mérgük, aki történetesen épp jelen van.
De valahogy még az istenek haragja is jobb lett volna, mint ennek a hangnak a hangzása. Úgy tűnt, azt mondja, a csillag közeledtét, félelmetes tüzét csakis az háríthatja el, ha… ha… Széltoló nem volt egészen biztos a dologban, de megképzett előtte kardok és zászlók erdeje üres tekintetű harcosok feje felett. A hang nem hitt az istenekben, ami Széltoló felfogása szerint eléggé rendben is lett volna, de az emberekben sem.
Széltoló balján egy magas, csuklyás idegen véletlenül meglökte őt. Odafordult, s a csuklya alatt vigyorgó koponya arcába meredt. A varázslók, akárcsak a macskák, képesek látni a Halált.
A hanghoz képest a Halál csaknem kellemesnek tűnt. Nekidőlt a falnak, kaszáját is odatámasztotta maga mellé. Odabiccentett Széltolónak.
— Jöttél kárörvendezni? — suttogta Széltoló. A Halál vállat vont.
— A JÖVŐT JÖTTEM MEGNÉZNI — mondta.
— Ez a jövő?
— EGYFAJTA JÖVŐ — felelte a Halál.
— Borzalmas!
— HAJLAMOS VAGYOK EGYETÉRTENI VELED — bólintott a Halál.
— Azt hittem volna, hogy te odáig leszel érte!
— ÍGY NEM. A HARCOS VAGY AZ ÖREGEMBER VAGY A KISGYEREK HALÁLÁT, NOS, AZT MEGÉRTEM, ÉS MEGSZÜNTETEM A FÁJDALMAT, VÉGET VETEK A SZENVEDÉSNEK. DE AZ ELME ILYEN HALÁLÁT NEM TUDOM MEGÉRTENI.
— Kihez beszélsz? — kérdezte Kétvirág. A gyülekezet több tagja feléjük fordult, s gyanakvóan bámult Széltolóra.
— Senkihez — válaszolta Széltoló. — Nem mehetnénk el innen? Fáj a fejem.
Ekkorra a tömeg szélén már egy nagyobbacska csoportosulás mormogott, és feléjük mutogatott. Széltoló megragadta a másik kettőt, és sietve a sarkon túlra vonta őket.
— Nyeregbe és gyerünk! — javasolta. — Van egy olyan rossz érzésem, hogy…
Egy kéz landolt a vállán. Megpördült. Egy ködös, szürke szempár egy kerek, kopasz fejen, amely egy óriási, izmos testhez tartozott, bámulta keményen a bal fülét. A fickónak vörös csillag volt a homlokán.
— Varázslónak látszol — mondta olyan hangon, ami azt sugallta, hogy ez bizony nagyon botor dolog, és valószínűleg végzetes is.
— Kicsoda, én? Á, dehogy, én egy… hivatalnok vagyok. Igen. Egy aktakukac. Pontosan — hárított Széltoló.
Még nevetgélt is kicsit, hogy meggyőzőbb legyen.
A fickó tétovázott, ajka hangtalanul mozgott, mintha egy, a fejében szóló hangot hallgatna. Több csillagos alak csatlakozott hozzá. Széltoló bal fülét széles körben szemlélték.
— Asszem, te varázsló vagy — jelentette ki a pasas.
— Na idefigyelj — felelte Széltoló —, ha varázsló lennék, akkor tudnék varázsolni, ugye? Azzá változtatnálak, amivé akarnálak, s mivel nem tettem, nem is lehetek mágus.
— Megöltük az összes varázslónkat — büszkélkedett a csillagosok egyike. — Néhányan elmenekültek, de egész sokat megöltünk. Akárhogy lengették a kezüket, nem jött ki belőle semmi.
Széltoló rámeredt.
— És aszisszük, hogy te is egy nyavalyás varázsló vagy. — A pasi szorítása Széltoló karján egyre szorosabbá vált. — Van egy járkáló ládád, és úgy nézel ki, mint egy varázsló.
Széltolóban hirtelen tudatosult, hogy őket hármukat meg a Poggyászt valahogy elválasztották a lovaiktól, és hogy szürke arcú, ünnepélyesen komor emberek egyre közelebb nyomuló körében állnak.
Betán elsápadt. Még Kétvirág is némileg aggódni látszott, pedig az ő veszélyfelismerő képessége pont annyira volt jó, mint Széltoló repülési tudománya.
Széltoló mélyet lélegzett.
Kezét a klasszikus pózba emelte, ahogy évekkel korábban tanulta, és azt recsegte:
— Vissza! Különben teletöltelek titeket mágiával!
— A mágia erejét vesztette — mondta a fickó. — A csillag megszünteti. Az összes hamis varázsló kimondta a röhejes igéket, de nem történt semmi, és rémülten meredtek a kezükre, és csak néhánynak volt elég esze ahhoz, hogy menekülőre fogja.
— Komolyan mondtam! — kiáltotta Széltoló.
Halott ember vagyok, gondolta. Annyi. Még csak nem is tudok mit blöffölni többé. Nem vagyok jó a varázslásban, nem vagyok jó a blöffölésben, én csak…
A Varázsige megmoccant az elméjében. Érezte, ahogy az agyába szivárog, mint a jeges víz, és nekigyürkőzik. Hideg bizsergés futott le a karján.
Karja a saját akaratából felemelkedett, a nyelve mozgott, ahogy egy hang — határozottan nem a sajátja, hanem vénséges és száraz hangzású — szótagokat ejtett ki, amik gőzpamacsokként pöffentek a levegőbe.
Oktarin tűz sarjadt a körmei alól, beburkolta a megrettent férfit, aki tökéletesen láthatatlanná vált az úttest fölé emelkedő s egy hosszú pillanatig ott elterpeszkedő hideg, köpködő felhőben, ami aztán semmivé robbant.
Még csak egy zsíros füstfoszlány se gomolygott utána.
Széltoló elborzadva bámult saját kezére.
Kétvirág és Betán megragadták karját, és átfurakodtak vele a megrendült tömegen, míg a nyílt utcára nem jutottak. Egy fájdalmas másodpercig ketten kétfelé igyekeztek menekülni, más-más utat választva, de aztán továbbloholtak magukkal vonszolva Széltolót, akinek a lába alig-alig érintette a macskaköveket.
— Varázslat — motyogta izgatottan. — Varázsoltam…
— Úgy van — nyugtatta Kétvirág.
— Akarod, hogy varázsoljak neked? — kérdezte Széltoló. Ujját egy arrajáró kutyára szögezte, és azt mondta: „Uí!”. A kutya sértett pillantást vetett rá.
— Ha a lábaidat vennéd rá, hogy gyorsabban fussanak, az lenne csak az igazi — mondta Betán morcosan.
— Hát persze! — rikkantotta Széltoló. — Lábak! Fussatok sebesebben! No nézd, hát nem megtették?!
— Több eszük van, mint neked — morogta Betán. — Most merre?
Kétvirág alaposan megnézte a körülöttük látható utak útvesztőjét. Egy kicsivel odébbról hangos és vehemens kiáltozás hallatszott.
Széltoló kivergődött a markukból, és bizonytalanul a legközelebbi utcácska felé tántorgott.
— Képes vagyok rá! — kiabálta vadul. — Csak ti mind jól vigyázzatok…