— Miért?
— Mert még soha életében nem varázsolt.
— De hát varázsló!
— Ez egy cseppet bonyolult — mondta Kétvirág, miközben Széltoló után nyargalt. — Meg aztán nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg ő tette. Határozottan másképp hangzott. Na, gyere, édes öregem!
Széltoló vad szemeket meresztett rá. Nézett, de nem látott.
— Téged pedig rózsabokorrá varázsollak — közölte.
— Jó, jó, remek lesz. Csak gyere már — csitította Kétvirág, gyengéden ráncigálva a karjánál fogva.
Több sikátorból is léptek kopogása hallatszott, és váratlanul egy tucatnyi csillagos alak közelgett feléjük.
Betán megmarkolta Széltoló karját, és fenyegetően a közelítőkre emelte.
— Megállni! — visította.
— Úgy van! Van egy varázslónk, és nem félünk használni! — rikoltotta Kétvirág.
— Komolyan beszélünk! — sikította Betán, úgy pörgetve Széltolót a karjánál fogva, mint egy függőleges tengelyű csörlőt.
— Igen! Nehézfegyverzetünk van! Mi? — mondta Kétvirág.
— Azt kérdem, hol a Poggyász? — sziszegte Betán Széltoló háta mögül.
Kétvirág körbepislogott. A Poggyász nem volt sehol.
Mindazonáltal Széltoló a kívánatos hatást gyakorolta a csillagosokra. Ahogy a keze ide-oda lengett határozatlanul, a csőcselék úgy reagált rá, mint egy körforgást végző kaszára, azaz megpróbáltak egymás háta mögé bújni.
— Na de hol lehet?
— Honnan tudhatnám? — adta Kétvirág az ártatlant.
— A te Poggyászod!
— Gyakran fogalmam sincs arról, hol a Poggyászom! Ami azt illeti, pontosan ezt jelenti a turistáskodás — jelentette ki Kétvirág. — Különben is, gyakran elkószál. Jobb, ha nem firtatjuk, miért.
A csőcselék kezdett ráébredni, hogy semmisem történik, hogy Széltoló nincs abban az állapotban, hogy sértéseket, pláne nem varázstüzet, vágjon hozzájuk. Közelebb óvakodtak, noha nem vették le szemüket a kezéről.
Kétvirág és Betán hátráltak. Kétvirág körülnézett.
— Betán!
— Mi van? — kérdezte a lány, továbbra is a közeledőket figyelve.
— Ez egy zsákutca.
— Biztos vagy benne?
— Azt hiszem, felismerek egy téglafalat közvetlenül az orrom előtt — mondta Kétvirág némi szemrehányással a hangjában.
— Hát akkor annyi — felelte Betán.
— Nem gondolod, ha esetleg megmagyaráznám…?
— Nem.
— Ó!
— Nem hinném, hogy ezek olyan emberek, akik meghallgatnak bármiféle magyarázkodást — tette hozzá Betán.
Kétvirág megtekintette a csillagosokat. Ahogy már mondtuk, általában észre sem vette a személyét fenyegető veszélyeket. Az emberiség ősidők óta felhalmozott tapasztalatai ellenére Kétvirág mélyen hitte, hogy ha az emberek szóba elegyednének egymással, együtt lehajtanának egy-két pohárral, megmutogatnák egymásnak unokáik fényképeit, esetleg szerveznének egy közös murit, akkor bármit el lehetne rendezni. Azt is hitte, hogy az emberek alapjában véve jók, csak néha vannak rossz napjaik. Ami most az utcán feléjük közelgett, olyan hatással volt rá, mint egy gorilla az üvegárugyárra.
A neszek leghalkabbika hallatszott mögöttük, nem is annyira hang, mint valójában csak változás a levegő szövedékében.
Az arcok előtte egyszercsak eltátották szájuk, megfordultak, és sürgősen eltűztek az utca másik vége felé.
— Ööö? — nyögte Betán, még mindig támogatva a mostanra eszméletlen Széltolót.
Kétvirág a másik irányba nézett, egy nagy üvegkirakatra, telisteli fura árukkal, és egy gyöngyfüggönyös bejáratra, meg fölötte a nagy cégérre, amin most, hogy a betűk immár helyükre kígyóztak, a következő felirat volt olvasható:
Az ékszerész lassan forgatta az aranyat az apró üllő fölött, az utolsó különlegesen csiszolt gyémántot is a helyére ütve.
— Azt mondod, trollfogból van? — motyogta, rásandítva alkotására.
— Igen — felelte Cohen. — …ész ahogy mondtam, a maradék a tied lehet. — Ujjai egy aranygyűrűkkel teli tálcát babráltak.
— Roppant bőkezű — mormolta a törpe ékszerész, aki azonnal felismerte a jó üzletet, ha majd’ kiverte a szemét. Nagyot sóhajtott.
— Nem megy a bolt mosztanában? — érdeklődött Cohen. Kinézett az aprócska ablakon, és a keskeny sikátor másik oldalán gyülekező, üres tekintetű emberek csoportját leste.
— Igen, rossz idők járnak.
— Kik ezek a fickók homlokukra fesztett csillaggal? — kérdezte Cohen.
A törpe ékszerész fel se nézett.
— Elmebetegek — felelte. — Felszólítottak, hogy ne dolgozzak, mert jön a csillag. Mondtam nekik, hogy csillagok még sose bántottak. Bárcsak elmondhatnám ugyanezt az emberekről is!
Cohen elgondolkozva bólogatott, s figyelte, ahogy hat férfi elszakadva a csoporttól a bolt felé közeledik. Fegyverek széles választékát cipelték, s űzött, eltökélt benyomást keltettek.
— Fura — jegyezte meg Cohen.
— Én, ahol láthatod, törpe származású vagyok — mondta az ékszerész. — Úgy mondják, egyike a mágikus fajoknak. A csillagosok azt hiszik, hogy a csillag nem fogja elpusztítani a Korongot, ha hátat fordítunk a mágiának. Valószínűleg el fognak páholni egy kicsit. Hát ez van.