— A legfurcsább dolog, amit valaha is készítettem — mondta. — de praktikus, azt látom. Mit is mondtál, hogy nevezik ezt?
— Foxor — válaszolta Cohen. Megtekintette a ráncos tenyerében fészkelő lópatkóalakú formákat, majd kitátotta száját, és egy sorozat fájdalmasan morgó hangot hallatott.
Az ajtó kivágódott. A férfiak becsörtettek, és elhelyezkedtek körbe a falak mentén. Izzadtak, valamint bizonytalannak látszottak, ám vezérük megvetően félrelökte Cohent, és ingénél fogva a levegőbe emelte a törpét.
— Montuk neked tegnap, te kertdísz — fröcsögte —, hogy élve vagy halva, nekünk oszt’ tök mindegy, de tisztujj innét! Úgy hogy mostan megmutassuk neked, de alaposan…
Cohen megütögette a vezérbika vállát. A fickó ingerülten odakapta a fejét.
— Mi kéne, tata? — röffentette.
Cohen szünetet tartott, míg meg nem bizonyosodott, hogy övé a pasas összes figyelme, s akkor elmosolyodott egy lassú, lusta mosollyal, ami úgy háromszáz karátnyi fogékkövet fedett fel, s ezzel határozottan világosabbá tette a helyiséget.
— Háromig számolok — mondta barátságos hangon. — Egy. Kettő. — Felemelte csontos térdét, és beletemette a fickó ágyékába egy kielégítően húsbavágó hanghatás kíséretében, majd félfordulattal könyökét teljes erővel bevitte a vezér vesetájékára, ahogy az összeesett, belegömbölyödve a maga privát, csupa fájdalom univerzumába.
— Három — tette hozzá, kifejezetten a padlón agonizáló labdának címezve. Cohen hallott már a sportszerű küzdelemről, és réges-rég elhatározta, hogy meghagyja másoknak.
Felnézett a többi férfira, és rájuk villantotta hihetetlen mosolyát.
Azok rá kellett volna rontsanak. Ehelyett egyikük, elbizakodottan a tudattól, hogy van ám neki kardja, Cohennek meg nincs, rákszerűen oldalazni kezdett felé.
— Ó, ne! — hadonászott Cohen a kezével. — Ó, nehogy már, kölök, ne úgy!
A pasi oldalvást rásandított.
— Ne úgy mit?
— Még sose volt kard a kezedben?
A férfi félig társai felé fordult biztatásért.
— Nem, nem sokat — ismerte be. — Nem túl gyakran. — Fenyegetőleg lengette kardját.
Cohen vállat vont.
— Lehet, hogy most meg fogok halni, de jobb szeretném, ha olyan fickó ölne meg, aki legalább képes úgy tartani egy kardot, mint a harcosok.
A férfi a kezére pislantott.
— De hát ez így jónak látszik — mondta némi kétellyel hangjában.
— Idesüss, kölök, az ilyesmiről van valamicske fogalmam. Na, gyere ide egy percre, nem bánod, ugye, így, a bal kezed oda tedd, a markolat köre… a jobb kezed meg… az az, ott pont jó lesz… és a penge akkor egyenesen a lábadba döf.
Ahogy a férfi sikoltott, és combjához kapott, Cohen kirúgta alóla sértetlen lábát, és úgy általában a szobához fordult.
— Na, fiúk, megy ez. Miért is nem rohantok rám?
— Úgy bizony! — szólt egy hang kábé derékmagasságban. Az ékszerész elővadászott valahonnan egy óriási és nagyon rozsdás bárdot, ami garantáltan hozzácsapta a tetanuszt a hadviselés egyéb borzalmaihoz.
A megmaradt négy férfi kicsinyég latolgatta az esélyeket, majd az ajtó felé hátráltak.
— És töröljétek le azokat a hülye csillagokat — javallotta Cohen. — Elmondhatjátok mindenkinek, hogy Cohen, a Barbár bedühödik, ha még egyet meglát. Oké?
Az ajtó becsapódott. Egy pillanattal később a bárd belevágódott, visszapattant, és lenyesett egy kis bőrszeletet Cohen szandáljának orrából.
— Bocs — mentegetőzött a törpe. — Még a nagypapié volt. Én csak tűzifát hasogatok vele.
Cohen az állkapcsát mozgatta kísérleti jelleggel. A foxor, úgy tűnt, már egész jól belakta a helyet.
— Én a helyedben mindenképp szedném a sátorfámat — mondta. De a törpe addigra már futólépésben szedte össze holmiját, egy bőriszákba borítva a nemesfémet és ékköveket tartalmazó tálcákat. Egy göngyöleg szerszám az egyik zsebbe, egy csomag készáru egy másikba, és a törpe egy nagy nyögéssel mindkét oldalon átbújtatta karját a kovácstűzhely fogóin és úgy, ahogy volt, a hátára vetette.
— Rendben. Kész vagyok.
— Velem jössz?
— Egész a városkapuig, ha nincs ellene kifogásod — felelte az ékszerész. — Nem hibáztatsz, ugye?
— Nem. De a bárdot hagyd itt.
Kiléptek a délutáni napsütésben kihalt utcára. Amikor Cohen kinyitotta a száját, apró, ragyogó fénypöttyök világították meg az árnyékokat.
— Van erre valahol néhány barátom, akiket össze kéne szednem — mondta. — Remélem, nem esett bajuk. Hogy hívnak?
— Álanincs.
— Van erre valahol egy hely, ahol én… — Cohen élvezettel elhallgatott, kóstolgatva a szavakat — ahol egy jó rostélyost ehetnék?
— A csillagosok bezárattak minden vendéglőt. Azt mondják, helytelen enni meg inni, amikor…
— Tudom, tudom — szakította félbe Cohen. — Asszem, már kapiskálom, hogyan megy ez. Nincs semmi, amit helyeselnének?
Álanincs egy pillanatig gondolataiba merült.
— Gyújtogatás, égetés — válaszolta végül. — Abban elég jók. Könyveket meg ilyesmit. Mindig hatalmas máglyákat raknak.
Cohen megdöbbent.
— Máglyára vetik a könyveket?
— Igen. Hát nem szörnyű?
— Az — felelte Cohen. Felháborítónak találta a dolgot. Ha valaki egész életét nomádul a szabadban tölti, megtanulja értékelni a jó vastag könyveket. Egy vaskos kötet legalább egy évszaknyi tábortüzet ki kell tartson, feltéve, hogy elég óvatosan tépkeded ki a lapokat. Hány életet mentett már meg egy havas éjszakán egy maréknyi átnedvesedett gyújtós meg egy igazán száraz könyv! Ha kedved szottyan rágyújtani, s nincs nálad pipa, egy könyv mindig kapóra jön.
Cohen tisztában volt azzal, hogy egyesek mindenfélét írtak a könyvekben. Ezt mindig is könnyelmű papírtékozlásnak tartotta.
— Attól tartok, hogy ha a barátaid összefutottak a csillagosokkal, akkor bajba kerültek — mondta szomorúan Álanincs, amikor már az utcán bandukoltak.