Cohen aznapi tetteinek híre még nem terjedt el messzire. A könyvégetők szikrányi figyelmet se szenteltek neki, mikor megérkezett, és a falnak támaszkodott. Égett papír összepöndörödött pernyéi repkedtek a forró levegőben, szálltak el a tetők fölé.
— Mit csináltok? — kérdezte.
A csillagosok egyike, egy nő, koromtól feketéllő kézzel elhúzta szemébe lógó tincseit, szúrósan Cohen bal fülére meredt, s így szólt:
— Megszabadítjuk a Korongot a Gonosztól.
Két férfi lépett ki az épületből, s bámult Cohenre, vagy legalábbis a fülére.
Cohen kinyújtotta kezét, és elvette a nőtől a nehéz könyvet, amit épp cipelt. A borítót különös, vörös és fekete kőberakás ékítette, amik együtt, Cohen ebben egész biztos volt, egy szót formáztak. Odamutatta Álanincsnek.
— A Necrotelecomnicon — olvasta a törpe. — Varázslók használják. Azt hiszem, arról szól, hogyan lépj kapcsolatba a holtakkal.
— A varázslók már csak ilyenek — bólogatott Cohen. Megtapogatott egy lapot ujjai közt: vékony volt és eléggé puha. A meglehetősen kellemetlen kinézetű, határozottan elevennek tűnő írás egyáltalán nem izgatta. Igen, egy ilyen könyv az ember igaz jó barátja lehet…
— Igen? Akarsz valamit? — kérdezte a csillagosok egyikétől, aki épp megragadta karját.
— Minden varázskönyvet el kell égetni! — nyilatkozta a fickó, noha kissé bizonytalanul, mert Cohen fogsora valamiképp a józanság ocsmány érzésével töltötte el.
— Miért? — firtatta Cohen.
— Így szól a kinyilatkoztatás. — Erre Cohen mosolya szélesebbé vált mint a világ, és sokkal, de sokkal veszélyesebbé.
— Én azt hiszem, mennünk kéne — vetette közbe idegesen Álanincs. Mögöttük egy egész csapat csillagos fordult be az utcába.
— Én asszem, hogy szeretnék valakit kinyírni — mondta Cohen, még mindig mosolyogva.
— A csillag utasítására a Korongot meg kell tisztítani! — jelentette ki a férfi, immár hátrálva.
— A csillagok nem tudnak beszélni — szögezte le Cohen kardot rántva.
— Ha megölsz, ezrek állnak a helyembe! — nyögte a pasas, mostanra már háttal a falnak szorulva.
— Igen. — Cohen hangja ésszerűséget csöpögött — …ám nem ez a lényeg, hát nem? A lényeg az, hogy te halott leszel.
A fickó ádámcsutkája jojóként ugrándozott. Lebandzsított Cohen kardjára.
— Hát ebben van valami — egyezett bele. — Tudod mit… mit szólnál ahhoz, ha eloltanánk a tüzet?
— Jó ötlet — bólintott Cohen.
Álanincs megráncigálta Cohen övét. A többi csillagos már feléjük rohant. Sokan voltak, mint az oroszok, és közülük számosan fegyvert viseltek, és kezdett úgy kinézni a helyzet, hogy itt hamarosan egy kissé komolyabbra fordulnak a dolgok.
Cohen dacosan feléjük suhintott kardjával, majd megfordult, és elinalt. Még Álanincsnek se ment könnyen a lépéstartás.
— Röhej — lihegte, ahogy berontottak egy másik sikátorba. — …azt hittem… egy pillanatig… hogy ki akarsz állni ellenük… és harcolni a végsőkig.
— Az ördög… vigye… az olyan… mókát!
Ahogy a sikátor másik végén újra kibukkantak a fényre, Cohen a falnak vetette magát, ott állt, fejét féloldalra fordítva, ahogy megbecsülte a közeledő léptek távolságát, aztán gyomormagasságban körbelendítette pengéjét egy hirtelen, lapos suhintással. Egy kellemetlennél is kellemetlenebb nesz hallatszott, majd több sikoly, de akkora már Cohen jókora távot megtett az utca hosszából, azzal a szokatlanul csoszogó futással, ami kímélte bütykeit.
Álaninccsel együtt, aki komoran loholt mellette, berohant egy csillagokkal bemázolt kocsmába, felugrott az asztalra, csak egy egész pici fájdalmas nyögést adva ki, végignyargalt rajta — míg, csaknem tökéletes koreográfiával, Álanincs, anélkül, hogy lehajtotta volna fejét, az asztal alatt szaporázta —, a másik végén leugrott, keresztülrugdosta magát a konyhán, és kirobbant egy újabb sikátorba.
Továbbszaladtak még néhány fordulónyit, és betömörültek egy kapubejáratba. Cohen a falhoz simult, és zihált, míg a kis kék és lila csillagok abba nem hagyták a sziporkázást.
— Nos — lihegte — te mit szereztél?
— Ööö, a fűszertartót — felelte Álanincs.
— Csak annyit?
— Hát, végül is muszáj volt az asztal alatt mennem, ugyebár. Te meg még annyira se villogtál!
Cohen lekicsinylően nézett a kis dinnyére, amit menekülés közben sikerült felnyársalnia.
— Eléggé bajos lehet errefelé — mondta, átharapva a héjat.
— Kérsz egy kis sót rá? — érdeklődött a törpe.
Cohen nem válaszolt. Csak állt, kezében a dinnyével, eltátott szájjal.
Álanincs körbenézett. A zsákutcában nem volt semmi, kivéve egy vén ládát, amit valaki a fal mellé tett, és otthagyott.
Cohen azt bámulta. Anélkül, hogy ránézett volna, Cohen a törpe kezébe nyomta a dinnyét, és kisétált a napsütésbe. Álanincs figyelte, ahogy körbesettenkedett a láda körül, lopakodva, már amennyire lopakodásnak nevezhető, ha valakinek ízületei úgy nyikorognak, mint egy hajó teljesen kibontott vitorlázattal, s egyszer-kétszer megböki kardjával, ám hihetetlenül óvatosan, mintha félig-meddig arra számítana, akár fel is robbanhat.
— Csak egy láda — kiáltotta oda a törpe. — Mitől olyan különleges egy láda?
Cohen nem mondott semmit. Sziszegve leguggolt, és közelről vizslatta a zárat a fedélen.
— Mi van benne? — kérdezte Álanincs.
— Hidd el nekem, nem akarod tudni — felelte Cohen. — Segíts fel, légy szíves!
— Igen, de ez a láda…
— Ez a láda — kezdte Cohen — ez a láda… — bizonytalanul intett.
— Szögletes?
— Hátborzongató — mondta rejtélyesen Cohen.
— Hátborzongató?
— Aha.
— Ó! — mondta a törpe. Egy percig csak álltak, és nézték a ládát.