— Mit jelent az, hogy „hátborzongató”?
— Nos, hátborzongató az… — Cohen elhallgatott, és ingerülten lesütötte szemét. — Rúgj bele, és meglátod.
Bumm! Álanincs acéllal megfejelt törpcsizmája nagy erővel a láda oldalába vágódott. Cohen összerándult. Egyéb nem történt.
— Értem — szólt a törpe. — A „hátborzongató” is fából készül, ugye?
— Nem — rázta fejét Cohen. — Nem kellett volna ezt tennie!
— Értem már — folytatta a törpe, aki egyáltalán nem értette, s kezdte azt kívánni, bárcsak Cohen ne ment volna ki a tűző napra sapka nélkül. — Azt mondod, el kellett volna fusson?
— Igen. Vagy le kellett volna harapja a lábad.
— Á! — A törpe gyengéden karon fogta Cohent. — Amott kellemesen hűvös és árnyékos. Mi lenne, ha kicsit…
Cohen lerázta.
— A falat figyeli — mondta. — Látod, ezért nem vesz rólunk tudomást. A falat bámulja.
— Igen, pontosan — nyugtatta Álanincs. — Naná, hogy azt a falat bámulja a picike szemeivel…
— Ne marhulj, nincs szeme! — vakkantotta Cohen.
— Bocs, bocs — sietett Álanincs korrigálni. — Nincsen szeme, a falat szem nélkül bámulja, bocs.
— Asszem, aggasztja valami — jelentette ki Cohen.
— Nos, hát persze, mi sem természetesebb — értett egyet Álanincs. — Szerintem a láda azt akarja, hogy menjünk innen, és hagyjuk békibe.
— Asszem, nagyon zavarban van — tette hozzá Cohen.
— Igen, határozottan zavarban lévőnek tűnik — bólogatott a törpe. Cohen fürkészően ránézett.
— Te meg honnan tudod?
Álanincset szíven ütötte, hogy a szerepek méltánytalanul felcserélődtek. Cohenről a ládára fordította tekintetét, szája tátogott.
— És te honnan tudod? — kérdezett vissza végül. De Cohen oda se hallgatott. Leült a láda előtt, feltéve, hogy a kulcslyukas rész volt az eleje, és szúrósan rámeredt. Álanincs elhátrált. Kész röhej, csettintett az elméje, de ez az átkozott jószág igenis bámul engem.
— Rendben — szólalt meg Cohen. — Ismerjük egymást, és még csak véletlenül se vagyunk egy véleményen, de mind meg akarjuk találni azt, aki fontos nekünk, igaz?
— Én… — kezdte Álanincs, de aztán észbe kapott: Cohen nem hozzá, hanem a ládához beszél.
— Szóval azonnal mondd meg nekem, hová mentek!
Álanincs véghetetlen rémületére a Poggyász kidugta lábikóit, nekigyürkőzött, és teljes sebességgel nekirontott a legközelebbi falnak. Agyagtéglák és porrá omlott habarcs robbantak körülötte.
Cohen átkukucskált a lyukon. Egy kis szurtos raktárszoba volt a másik oldalon. A Poggyász a padló közepén állt, talpig szörnyű zavarban.
— Boltos! — kiáltotta Kétvirág.
— Van itt valaki? — kérdezte Betán.
— Jaj! — mondta Széltoló.
— Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha leültetjük valahova, és megitatjuk egy pohár vízzel — közölte Kétvirág. — Feltéve, hogy tudunk neki szerezni.
— Bármi mást könnyebb lenne — mutatott rá Betán.
A szoba tele volt polcokkal, a polcok meg mindennel. Azok a dolgok, amik már nem fértek rájuk, nyalábokban lógtak a sötét, csupa árnyék plafonról. A padlót is elborították a mindenfélét tartalmazó dobozok és zsákok.
Nem hallatszott semmi zaj odakintről. Betán megfordult, s máris kitalálta, miért.
— Még sosem láttam ennyi mindent — jegyezte meg Kétvirág.
— Legalább egy dolgot nem tartanak. Legalábbis pillanatnyilag — szögezte le határozottan Betán.
— Honnan tudod?
— Csak körül kell nézni. Kifogyott a kijárat.
Kétvirág megpördült. Ahol korábban az ajtó és az ablak helyezkedett el, most dobozokkal megrakott polcok terpeszkedtek, amik úgy néztek ki, mintha már régóta ott állnának.
Kétvirág leültette Széltolót egy roskatag székbe a kassza mellé, és határozatlanul őgyelgett a polcok közt. Volt ott néhány doboznyi szög meg hajkefe. Voltak ott kortól sárgult szappanrudak. Volt ott egy rakás üvegcse teli málladozó fürdősóval, amikhez valaki hozzátűzött egy eléggé elszomorítóan vidámkodó kis cédulát, amin az állt, minden ellenkező értelmű bizonyíték dacára, hogy a fiola lenne az Ideális Ajándék a Kedvesnek. Valamint volt még egy csomó por is.
Betán a másik oldal polcait szemlélte meg, és nevetett.
— Idenézz!
Kétvirág odanézett. Amit a lány a kezében tartott az egy… nos, egy kis svájci faháznak tűnt, ám kagylók borították minden centijét, továbbá az elkövető nem átallotta beleégetni a „Speciális Szuvenír” feliratot a tetőbe (ami persze felnyitható volt, hogy cigarettát lehessen benne tartani, mi több, bádoghangon el is játszott egy kis nótát).
— Láttál már ehhez hasonlatost? — kérdezte a lány.
Kétvirág tátott szájjal a fejét rázta.
— Jól vagy? — faggatta Betán.
— Azt hiszem, ez a legisleggyönyörűbb dolog, amit valaha is láttam — nyilatkozta a turista.
A fejük fölött berregés hallatszott. Felnéztek.
A mennyezet sötétjéből egy nap, fekete gömb ereszkedett alá. Kis, vörös fények villogtak rajta, és ahogy figyelték, megfordult, és dülledt üvegszemmel bámult rájuk. Az óriási szem kifejezetten baljóslatú volt. Nagyon határozottan azt látszott érzékeltetni, hogy valami rémesen undorítót lát.
— Helló? — próbálkozott Kétvirág.
A pult fölött felbukkant egy fej. Mérgesnek tűnt.