— Ezt? — ámult el Betán. — Akkor se venném meg, ha adna hozzá egy kalap rubintot és…
— Én megveszem. Mennyi lesz? — mondta sürgősen Kétvirág, zsebébe nyúlva. Elfancsalodott a képe.
— Azazhogy nincs nálam egy vas se — folytatta. — A pénzem a Poggyászban van, de én…
Horkantás hallatszott. A fej eltűnt, majd újra előkerült egy fogkefe-kiállítás mögül.
Egy aprócska emberhez tartozott, akit csaknem tökéletesen elrejtett egy zöld kötény. Nagyon feldúltnak látszott.
— Nincs pénze? — kezdte. — Bejön a boltomba…
— Nem akartunk — vágott közbe gyorsan Kétvirág. — Észre se vettük, hogy ott volt.
— Nem is volt — szögezte le Betán határozottan. — Mágikus, mi?
A pöttöm boltos tétovázott.
— Igen — ismerte el végül vonakodva. — Egy kicsit.
— Egy kicsit? — pattogott Betán. — Egy kicsit mágikus?!
— Oké, nem is olyan kicsit — helyesbített a boltos, hátrálva, majd — Rendben — próbálta enyhíteni a feszültséget, ugyanis Betán továbbra is rászögezte pillantását. — Mágikus. Nem tehetek róla. A rohadt ajtó ugye nem bukkant fel és tűnt el már megint, ugye nem?
— De igen, és nekünk nem tetszik az a vacak a plafonon!
A boltos felpislogott, és összeráncolta homlokát. Aztán kisurrant egy kis gyönggyel elfüggönyzött ajtón, amit az áruk félig eltakartak. Utána hosszas berregés meg nyikorgás hallatszott, s a fekete gömb visszahúzódott az árnyékokba. Helyette, gyors egymásutánban, megjelent egy nyaláb fűszernövény, valaminek mozgóhirdetése, amiről Kétvirág még sose hallott, de ami nyilvánvalóan egy jóéjszakát-ital volt, egy páncélöltözék, és végül egy kitömött krokodil, arcán a határtalan fájdalom és meglepődés elképesztően élethű kifejezésével.
A boltos is előkerült.
— Most jobb? — tudakolta.
— Kifejezett haladás! — felelte bizonytalanul Kétvirág. — Nekem a növények tetszettek a legjobban.
Ekkor Széltoló felnyögött. Ébredőben volt.
Három általános elmélet született az idők során a vándorboltok, vagy ahogy tudományosan megcímkézték, tabernae vagantes, jelenségének magyarázatára.
Az első azt posztulálta, hogy sok ezer évvel azelőtt valahol a multiverzumban kifejlődött egy faj, amely egyetlen különleges képességgel rendelkezett, nevezetesen olcsón vásároltak s drágán adtak el. Hamarosan egy hatalmas galaktikus impériumot irányítottak, vagy, ahogy ők nevezték, Empóriumot, és a faj haladóbb egyénei kimódolták, hogy saját üzleteiket felszereljék olyan egyedülálló hajtóművekkel, amik képesek voltak áttörni magának a térnek sötét falait s így óriási, új piacokat nyitni. És még sokkal azután, hogy az Empórium világai megsemmisültek a maguk világegyetemének hőhalálában — de nem egy végső, dacos, túlfűtött végkiárusítás előtt! — a vándorló csillagboltok továbbra is űzték az ipart, keresztülrágva maguk a téridő lapjain, mint egy könyvmoly a háromkötetes családregényen.
A második úgy szól, hogy eme üzleteket egy részvétteljes Végzet hívta létre azzal a céllal, hogy a szükséges időpontban a szükséges dologgal lássák el a szükséget szenvedőt.
A harmadik azt állítja, hogy az ilyen boltok csupán roppant ügyes megoldások a különféle Vasárnap Zárvatartandó előírások kijátszására.
Mindezen elméletek, bármennyire is eltérőek, két dologban megegyeznek. Egyrészt megmagyarázzák a megfigyelt tényeket, másrészt teljesen és tökéletesen tévesek.
Széltoló felnyitotta szemét, és egy teljes percig feküdt a kitömött hüllőt bámulva. Nem ez volt az elképzelhető legszebb látvány zűrzavaros álmokból ébredőben…
Varázslat! Szóval ilyen érzés! Nem csoda, hogy a varázslóknak semmi dolga sincs a szexszel!
Széltoló tudta, mi az a kéjérzet, a maga idejében volt is néhány orgazmusa, sőt az is előfordult, hogy társaságban, de életében semmi, de semmi még csak meg se közelítette azt a tömény, forró pillanatot, amikor testének minden egyes idegszála kék-fehér tűzben izzott, és a nyers mágia kirobbant ujjaiból. Ez az érzés elragadott, felemelt, és az elemi erő felcsapó, fodrozódó hullámán lovagoltál a magasba, fel a csúcsra. Nem csoda, hogy a varázslók úgy harcolnak a hatalomért…
És így tovább. De persze a fejében lakó Varázsige tette, nem Széltoló maga. Kezdte igazán meggyűlölni az Igét. Biztos volt abban, hogy ha nem ijesztette volna el az összes többi varázsigét, amiket annak idején megpróbált bemagolni, egész tűrhető varázsló válhatott volna belőle saját erejéből.
Valahol Széltoló kékre-zöldre vert lelkében a lázadás kicsiny férge karmokat növesztett.
Jól van, gondolta. Visszamész az Oktávóba az első adandó alkalommal!
Felült.
— Hol a pokolban vagyunk? — kérdezte, szorosan markolva fejét, hátha akkor nem fog szétrobbanni.
— Egy boltban — felelte Kétvirág gyászosan.
— Remélem, árulnak késeket mert azt hiszem, szeretném levágni a fejem — mondta Széltoló. Valami a vele szemben álló két ember arckifejezésében kijózanította.
— Csak vicceltem. Vagy legalábbis nem gondolom annyira komolyan. Miért vagyunk itt ebben a boltban?
— Mert nem tudunk kimenni — válaszolta Betán.
— Az ajtó eltűnt — tette hozzá Kétvirág segítőkészen.
Széltoló egy kissé rozogán lábra állt.
— Ó! Egy olyan bolt?
— Jól van, na — zsémbelt a boltos. — Igen, mágikus, igen, változtatja a helyét, nem, nem mondom meg magának, miért…
— Kérem szépen, kaphatnék egy pohár vizet? — esengett Széltoló.
A boltos megsértődött.
— Először nincs pénzük, aztán meg egy pohár vizet akarnak — rivallta. — Hát ez aztán már…
Betán felhorkant, és odacsörtetett a kis emberhez, aki megpróbált elhátrálni. Túl későn.
Felkapta a köténypántjainál fogva, és farkasszemet nézett vele. Igaz, hogy ruhája elszakadt, igaz, hogy haja összekócolódott, ám egy pillanatra mindazon nők megtestesítőjévé vált, akik valaha az életben rajtakaptak egy férfit, amint jogtalan haszonszerzés szándékával manipulálja a serpenyőket az élet mérlegén.
— Az idő pénz — sziszegte. — Adok magának harminc másodpercet, hogy kerítsen neki egy pohár vizet. Szerintem jó vásárt csinál. Mit szól hozzá?
— Szavamra — suttogta Kétvirág. — Tisztára félelmetes, amikor megharagítják, hát nem?
— De igen — felelte Széltoló a legkisebb lelkesedés nélkül.
— Igenis, máris — habogta a boltos, szemlátomást meghunyászkodva.
— És utána kiereszthet minket — tette hozzá Betán.