Dünnyögve távozott a gyöngyfüggönyön át, és egy bögre vízzel tért vissza.
— Direkt el is mostam! — jelentette ki, kerülve Betán tekintetét.
Széltoló a bögrében lévő folyadékra pillantott. Valószínűleg tiszta lehetett, mielőtt a bögrébe töltötték, ám most megivása egyenlő lett volna milliárdnyi ártatlan bacilus kiirtásával.
Óvatosan letette.
— Na, majd én alaposan elmosogatom! — nyilatkozta Betán, és keresztülmasírozott a függönyön.
A boltos bizonytalanul intett a kezével, és esdekelve nézett Széltolóra meg Kétvirágra.
— Higgye el, nagyon bájos teremtés — szólt Kétvirág. — Hamarosan hozzá fog menni az egyik barátunkhoz.
— A pasi már tudja?
— Nem mennek jól a dolgok a csillagbolt üzletágban? — kérdezte Széltoló olyan együtt érzően, ahogy csak telt tőle.
Az emberke megborzongott.
— Nem is hinné — mondta. — Úgy értem, egy idő után az ember megtanulja, hogy ne számítson sok jóra, elad valamit egyszer itt, másszor ott, ez is csak egy megélhetési forma, ugye érti, hogy gondolom? De ez a mostani népség, tudja, akik csillagokat pingálnak a homlokukra, nos, alighogy kinyitom a boltot, máris fenyegetőznek, hogy felgyújtják. Túl varázslatos, aszongyák. Mire én, hát persze, hogy mágikus, mi más lenne?
— Akkor tehát sok van belőlük? — faggatta Széltoló.
— Korongszerte nyüzsögnek, barátocskám. De ne tőlem kérdezze, miért.
— Azt hiszik, hogy a csillag bele fog ütközni a Korongba — magyarázta Széltoló.
— És bele fog?
— Sokan azt hiszik, hogy igen.
— Milyen kár! Itt mindig jó boltot kötöttem. Még hogy túl varázsos, aszongyák! Mi a bajuk a mágiával, azt szeretném tudni?!
— Most mit fog csinálni? — érdeklődött Kétvirág.
— Ó, hát átruccanok egy másik világegyetembe, van belőlük elég — legyintett a boltos könnyedén. — Viszont köszönöm, hogy szóltak a csillagról. Elvigyem magukat valahova?
A Varázsige belerúgott Széltoló elméjébe.
— Ö, ne — felelte. — Azt hiszem, jobb lesz, ha maradunk. Tudja, hogy végigcsináljuk az egészet.
— Magát akkor nem aggasztja ez a csillagügy?
— A csillag élet, nem halál — mondta Széltoló.
— Az meg hogy lehet?
— Mi lehet hogy?
— Már megint kezded! — Kétvirág vádlóan szegezte ujját Széltolóra. — Mondasz dolgokat, aztán meg azt se tudod, hogy beszéltél!
— Csak annyit mondtam, hogy jobb lesz maradni — mondta Széltoló.
— Azt mondtad, a csillag élet, nem halál — világított rá Kétvirág. — A hangod is elváltozott, csikorgott meg eltávolodott. Ugye? — A boltoshoz fordult megerősítésért.
— Így igaz — bólogatott a boltos. — Szerintem a szeme is kancsított egy cseppet.
— Akkor az Ige volt — közölte Széltoló. — Át akarja venni az uralmat fölöttem. Tudja, mi fog történni, és azt hiszem, Ankh-Morporkba akar menni. Én is oda akarok menni! — tette hozzá dacosan. — Oda tud vinni minket?
— Az az a nagy város az Ankh mentén? Szétterpeszkedik, mint a Nagyalföld, és pöcegödröktől bűzlik?
— Ősi és tiszteletreméltó története van — mutatott rá Széltoló, hangja feszes és rendreutasító a sértett honpolgári büszkeségtől.
— Nekem nem így írtad le — jegyezte meg Kétvirág. — Azt mondtad, hogy az egyetlen olyan város, ami megalapításától fogva ténylegesen dekadens.
Széltoló zavarba jött.
— Igen de… nos hát, mégiscsak az otthonom, nem?
— Nem — válaszolta a boltos. — Nem igazán. Én aszondom, ott van az otthon, ahová a ember a kalapját felakasztja.
— Ühüm, nem — mondta Kétvirág, aki boldogan világosított fel bárkit. — Ahova a kalapját akasztja, az a kalapfogas. Az otthon az…
— Akkor én megyek is és nekilátok, hogy útra kelhessünk — vágott közbe sietve a boltos, ugyanis Betán visszajött. Az emberke kiiszkolt a lány mellett.
Kétvirág követte.
A függöny másik oldalán egy aprócska szoba volt, mindössze egy kicsiny ággyal, meglehetősen szurtos tűzhellyel és háromlábú asztallal felszerelve. Aztán a boltos babrált valamit az asztallal, ami olyan hangot adott ki, mint a palackból fanyalogva távozó dugó, és a szobában termett egy faltól falig univerzum.
— Ne ijedjen meg — nyugtatta a boltos, ahogy elgomolyogtak a csillagrajok.
— Nem ijedtem meg — felelte csillogó szemekkel Kétvirág.
— Ó! — mondta a boltos némileg bosszankodva. — Mindegy, ezek csak virtuális képek, amiket a bolt hoz létre, nem maga a valóság.
— És bárhová elmehet?
— Ó, dehogy — döbbent meg a boltos. — Különféle biztonsági szelepek vannak beleépítve. Végül is semmi értelme se lenne olyan helyre menni, ahol az egy főre eső szabadon elkölthető jövedelem elenyésző, ugyebár. És persze kell egy alkalmatos fal is. Á, már itt is vagyunk, ez a maga univerzuma. Mondhatom, nagyon csecse. Valóságos világegyetemecske…
Íme az űr feketesége, ahol csillagok milliárdjai ragyognak akár a gyémántpor, vagy, ahogy egyesek mondanák, mint óriási, felrobbanó hidrogéngömbök a roppant messzeségben. De hát persze annyi mindent mondanak az emberek.
Egy árnyék kezdi eltakarni a távoli csillogást, egy árnyék, ami feketébb, mint maga az űr.
Innen sokkal nagyobbnak is látszik, mert az űr nem igazán nagy, csak egy hely, amiben a dolgok nagyok lehetnek. A bolygók például nagyok, de annak is szánták őket, és nincs abban semmi különös, ha valami épp a megfelelő méretű.
De ez az árnyék, ami úgy elrejti az eget, mint Isten lépésének nesze, nem egy bolygó.