Nagy A’Tuin óriási.
A nagy úszólábak esetlenül emelkednek és merülnek, különös formákba torzítva a teret. A Korongvilág, mint valami királyi bárka, siklik az égen keresztül. De még Nagy A’Tuin is küszködik, ahogy elhagyván az űr határtalan mélyét meg kell harcoljon a napzátonyok kínzó áramlataival. A mágia gyengébb errefelé, a fény partvidékén. Még egynéhány ilyen nap és a Korongvilágot elsöpri a valóság nyomása.
Nagy A’Tuin tisztában van ezzel, ám emlékezik arra, hogy mindezt megtette már sok-sok évezreddel korábban.
A csillagteknős a törpe csillag fényétől vörösen ragyogó szemét nem a csillagra szegezi, hanem egy kis foltra a közeli űrben…
— Jó, de most hol vagyunk? — kérdezte Kétvirág. A boltos, asztala fölé görnyedve, csak a vállát vonogatta.
— Nem hinném, hogy bárhol is vagyunk — felelte. — Azt hiszem, hogy egy kotangens abszurditásban tartózkodunk pillanatnyilag. De lehet, hogy tévedek. A bolt általában tudja, mit csinál.
— Úgy érti, maga nem tudja?
— Felszedtem valamicskét jártamban-keltemben — A boltos kifújta az orrát. — Néha olyan világban landolok, ahol értenek az ilyesmihez. — Kis, szomorú szemét Kétvirágra vetette. — Magának olyan kedves arca van, uram. Akár el is mondhatom.
— El is mondhat mit?
— Tudja, ez nem élet, mármint a Bolt vezetése. Nincs megállás, mindig mozgásban vagyunk, nincs záróra.
— De hát akkor miért nem hagyja abba?
— Ó, hát ez az, uram, tudja… Nem tehetem. Meg vagyok átkozva, de meg ám. Borzasztó dolog! — Újra kifújta az orrát.
— Megátkozták, hogy egy üzletet vezessen!?
— Mindörökkön, uram, mindörökkön. Záróra nélkül! Évszázadok óta! Tudja, volt az az affér a bűbájossal. Szörnyű dolgot cselekedtem.
— Egy boltban?
— Persze. Nem emlékszem, mit is akart, de amikor kérte, én… én egy olyan szippantó hangot adtam ki, tudja, olyasmit, mintha befelé fütyörésznék? — bemutatta.
Kétvirág komoran nézett, ám szíve mélyén kedves ember volt, mindig kész megbocsátani.
— Értem — mondta lassan. — De még akkor…
— Ez nem minden!
— Ó!
— Azt is mondtam neki, hogy ilyesmire nincs kereslet!
— Miután cuppogott?
— Igen. És valószínűleg vigyorogtam is.
— Egek! De nem nevezte nagyjóuramnak, ugye nem?
— Én… én lehet, hogy úgy szólítottam.
— Hm.
— Van még.
— Csak nem?
— De igen, azt is mondtam, hogy megrendelhetem neki, és jöjjön vissza érte másnap.
— Ez nem hangzik olyan rosszul — csodálkozott Kétvirág, aki a multiverzum összes élőlénye közül egyesegyedül hagyta, hogy a boltok megrendeljenek dolgokat számára, és az ellen sem tiltakozott, hogy jelentékeny összegeket fizessen a boltosoknak, amiért kényelmetlenséget okozott nekik azzal, hogy tárolniuk kellett valamit, gyakran órákig is.
— Aztán korán zártam másnap — mondta a boltos.
— Ó!
— Igen, és hallottam, ahogy a kilincset ráncigálta, pedig kitettem egy táblát is azzal a felirattal, hogy „Zárvatartás idején még Nekromanta cigarettát se árusítunk!”, és ráadásul, amikor hallottam, hogy dörömböl, elnevettem magam.
— Elnevette magát?
— Igen. Így. Hnaflmaflmafblort.
— Valószínűleg nem a legbölcsebb dolog ilyet tenni — jegyezte meg Kétvirág fejét csóválva.
— Tudom, tudom. Apám mindig mondta, „Fiam, sose üsd az orrod varázslók dolgába…”, na, szóval hallottam, ahogy kiabál valamit arról, hogy sose legyen záróra, meg egy csomó szót, amit nem értettem, és akkor a bolt… a bolt… a bolt megelevenedett.
— És azóta egyfolytában így vándorol?
— Igen. Feltételezem, hogy egy nap talán megtalálom a bűbájost és esetleg az az izé, amit akart, lesz raktáron. Ám addig mennem kell egyik helyről a másikra…
— Micsoda szörnyű dolog ilyet tenni! — mondta Kétvirág.
A boltos a kötényébe törölte orrát.
— Köszönöm — hálálkodott.
— De azért ennek ellenére se kellett volna ilyen rettentően megátkozza magát! — tette hozzá Kétvirág.
— Ó! Nos, igen. — A boltos kisimította kötényét, és hősiesen megpróbálta összeszedni magát. — De mindez persze nem juttatja magukat Ankh-Morporkba, ugye?
— Érdekes — szólt Kétvirág —, hogy annó a Poggyászom is egy ilyen boltban vettem. Úgy értem, egy másik üzletben.
— Ó, igen, többen vagyunk — fordult vissza asztalához a boltos. — Úgy hallottam, hogy az a bűbájos ugyancsak türelmetlen férfiú.
— Vég nélkül bolyongani a világegyetemben… — merengett Kétvirág.
— Pontosan. Viszont meg lehet valamicskét takarítani a tarifákon.
— Tarifákon?