— Speciális tüzelő?
— Valószínűleg az.
— Várj csak… valamin töri a fejét — mondta Cohen.
Álanincs fáradtan felnézett. Egész kellemes volt ücsörögni itt, az árnyékban. Mostanra ugyan már kikalkulálta, hogy menekülési kísérlete egy egész városnyi hibbant elmebajostól odajutatta, hogy cserébe mindössze egyetlen tébolyodott figyelmét élvezheti. Viszont azt teljeskörűen. Azon mélázott, vajon elél-e addig, hogy ezt megbánhassa.
Őszintén remélte, hogy igen.
— Ó, igen, határozottan gondolkozik valamin — jegyezte meg keserűen. — Akárki láthatja.
— Azt hiszem, megtalálta őket.
— Ó, akkor jó.
— Kapaszkodj bele!
— Megőrültél? — kérdezte Álanincs.
— Ismerem már ezt a dolgot, higgy nekem. Különben is, inkább itt maradnál a csillagosokkal? Nem kizárt, hogy szívesen elbeszélgetnének veled.
Cohen a Poggyászhoz oldalazott, aztán lovaglóölésben rápattant. A Poggyász rá se rántott.
— Siess! — szólította a törpét. — Szerintem mindjárt nekiindul.
Álanincs vállat vont, és nagy óvatosan Cohen mögé mászott.
— Valóban? És mégis hogyan fog elin…
Ankh-Morpork!
A városok gyöngye!
Ez természetesen nem igazán hűséges leírás — egyáltalán nem gömbölyű és fényes — de még legrosszabb ellenségei is el kell ismerjék, hogy ha már valamihez muszáj hasonlítani Ankh-Morporkot, akkor az akár egy kis darab piszok is lehet, amit egy haldokló puhatestű kóros váladéka borít.
Bizonyára vannak nagyobb városok. Bizonyára vannak gazdagabb városok. Biztosan vannak szebb városok. Ám nincs város kerek e multiverzumban, amely versenyre kelhetne Ankh-Morpork szagával.
Az Ősöregek, akik egyetemes tudással bírtak a világegyetemekről, s szagolták Kalkutta és !Xrc-! és Marsfüred szagát, egyhangúan úgy vélték, hogy még ezen kirívó példái a szaglószervi költészetnek is csupáncsak fűzfarímek, ha Ankh-Morpork dicsőséges bűzével állítjuk őket szembe.
Beszélhetsz nekem aluljárókról. Beszélhetsz nekem fokhagymáról. Beszélhetsz nekem Franciaországról. Csak így tovább. De ha nem szagoltad Ankh-Morporkot egy tüzes nyári napon, fogalmad sincs az igazi bűzről.
A polgárok büszkék rá. Ha szép az idő, kihurcolják székük az utcára, hogy minél jobban kiélvezhessék. Felfújják az arcuk, megdöngetik mellkasuk, és vidáman kommentálják az árnyalatnyi, ám jellegzetes nüanszokat. Még szobrot is állítottak neki, megörökítendő az alkalmat, amikor egy ellenséges állam csapatai egy sötét éjszaka loppal megkísérelték elfoglalni a várost, és egész a városfalak tetejéig jutottak mielőtt, legnagyobb rémületükre, orrdugóik felmondták a szolgálatot. Jómódú kereskedők, akik hosszú éveket töltenek külföldön, otthonról hozatják a szagot, különlegesen lezárt és lepecsételt üvegcsékben, amik, midőn kinyitják őket, könnyeket csalnak nevezett kereskedők szemébe.
Hát így hatott, bizony.
Csak egyetlen módon tudjuk leírni azt a hatást, amit Ankh-Morpork szaga gyakorolt a látogatói orra, és ez az analógia.
Végy egy skótmintás gyapjútakarót. Alaposan szórd meg konfettivel. Világítsd meg villogófénnyel.
Most végy egy kaméleont.
Helyezd rá a skótkockákra.
Nézd meg jó alaposan.
Látod?
Ami megmagyarázza azt, hogy amikor a bolt végül Ankh-Morporkban materializálódott, miért ült Széltoló nyársat nyelve és jelentette be azonnal, hogy „Megjöttünk”, miért sápadt el Betán, és Kétvirág, akinek nem volt szaglóérzéke, miért kérdezte:
— Igen? Honnan tudod?
Hosszú volt a délután. Városok széles választékában sok-sok falon törtek be a valós térbe, mert, a boltos szerint, a Korong mágikus mezeje megtett minden tőle telhetőt, hogy mindent összezavarjon.
Az összes várost elhagyta lakosságának többsége és hibbant, balfül-bámuló népség vándorló bandái birtokolták őket.
— Honnan jönnek ezek ilyen sokan? — firtatta Kétvirág, amikor már a sokadik csőcselék elől menekültek el.
— Minden épelméjű emberben benne lakozik egy őrült foggal-körömmel küzdve, hogy kiszabaduljon — mondta a boltos. — Mindig is így gondoltam. Senki sem bolondul meg olyan gyorsan, mint egy teljesen épelméjű ember.
— Ennek nincs semmi értelme — közölte Betán. — De ha van, akkor nekem nem tetszik.
A csillag nagyobb volt, mint a nap. Ma éjjel nem lesz éjszaka. A szemközti láthatáron a Korong saját napocskája a tőle telhető legtöbbet követte el, hogy normálisan lenyugodjék, és mindezen vörös fény általános összhatása a várost, mely sosem volt különösebben gyönyörű, olyanná varázsolta, amilyet csak egy fanatikus festőművész alkothat, miután kizárólag cipőfényen élt hosszasan.
Mindazonáltal ez volt az otthon. Széltoló fel- s lebámult az üres utcán, és csaknem boldognak érezte magát.
Elméje hátsójában az Ige nagy felhajtást csapott, de nem törődött vele. Talán igaz lehetett, hogy a mágia veszített erejéből, ahogy a csillag közeledett, vagy esetleg olyan sokáig lakott az Ige a fejében, hogy Széltoló kifejlesztett egyfajta lelki immunitást, mindenesetre képes volt ellenállni neki.
— A kikötőnél vagyunk — nyilatkozta. — Érzitek a tengeri levegőt?
— Ó — rebegte Betán, nekidőlve a falnak — igen.
— Hát hiába, az ózonnak nincs párja! — mondta Széltoló. — Ennek a levegőnek karaktere van, úgy bizony! — Mélyet lélegzett.
Kétvirág a boltoshoz fordult.
— Nos, remélem, egy szép napon rábukkan a bűbájosára — búcsúzott. — Sajnálom, hogy nem vettünk semmit, de tudja, minden pénzem a Poggyászomban van.
A boltos valamit a kezébe szuszakolt.
— Egy semmi kis ajándék — mondta. — Szüksége lesz rá.
Visszainalt boltjába, az ajtócsengő csengett, a kitett tábla, amely azt javallta „Jöjjön Vissza Holnap Ha Málécseli-féle Piócákra, Kis Vérszopókra Vágyik”, reménytelenül csapkodta az ajtót, és a bolt visszaolvadt a téglafalba, mintha sose lett volna ott. Kétvirág óvakodva odanyúlt, megérintette a falat, mert nem igazán akart hinni a szemének.
— Mi van a zacskóban? — kérdezte Széltoló.
Egy barna, durva papírból készült szatyor volt, spárgafülekkel.