Kétvirág belekukkantott, és kihúzta belőle tartalmát.
— Ez mind? — lepődött meg Széltoló. — Egy kagylóborította házikó?
— Roppant hasznos jószág — védelmezte tulajdonát Kétvirág. — Cigarettát is lehet benne tartani.
— És pont ez az, amire piszkosul szükséged van, mi? — érdeklődött Széltoló.
— Én inkább egy sokfaktoros napolaj mellett kardoskodnék — jegyezte meg Betán.
— Na, gyerünk — javasolta Széltoló, s nekivágott az utcának. A másik kettő követte.
Felmerült Kétvirágban, hogy ideje lenne néhány keresetlenül vigasztaló szót, egy kis tapintatos beszédet intézni Betánhoz, ami, fogalmazta magában Kétvirág, kihúzná őt önmagából, és általában felvidítaná.
— Ne aggódj — vágott bele. — Van rá sansz, hogy Cohen esetleg még életben van.
— Ó, én arra számítok, hogy minden további nélkül életben van — mondta Betán, rátiporva minden egyes macskakőre, mintha személyes sérelmet dajkálna ellenük. — Nem élsz meg nyolcvanhét évet ebben a szakmában, ha csak úgy állandóan meghalsz. De nincs itt.
— A Poggyászom sincs — sajnálkozott Kétvirág. — Na persze, azért az nem ugyanaz a kategória.
— Szerinted a csillag bele fog ütközni a Korongba?
— Nem — felelte határozottan Kétvirág.
— Miért nem?
— Mert Széltoló nem úgy gondolja.
A lány döbbenten bámult rá.
— Jól figyelj — folytatta a turista. — Tudod, hogy mit csinálnak a hínárral?
Betán az Örvény Fennsíkon nőtt fel, csupán meséket hallott a tengerről, és már korábban eldöntötte, hogy ki nem állhatja. Értetlenül nézett.
— Megeszik?
— Nem, az a szokás, hogy felakasztják az ajtón kívül, és a hínár elárulja, hogy lesz-e eső.
Egy másik dolog, amit Betán már megtanult, hogy teljesen fölösleges megkísérelni megérteni bármit is, amit Kétvirág mond, és az egyetlen célravezető módszer az, ha az ember lépést próbál tartani a beszélgetéssel, és reméli, hogy amikor egy sarokhoz érnek, rá tudja vetni magát.
— Értem — mondta.
— Tudod, Széltoló is pont ilyen.
— Mint a hínár.
— Igen. Ha akad bármi is, amitől megrémülhet, meg fog rémülni. De most nincs megijedve. A csillag körülbelül az egyetlen dolog, amitől még nem láttam őt megijedni. És ha ő nem fél, akkor hidd el nekem, nincs is mitől félni.
— Nem lesz eső?
— Nos, nem. Metaforikus értelemben.
— Ó — Betán úgy határozott, inkább nem kérdezi meg, mit jelent a „metaforikus”, hátha valamit a moszatokkal kapcsolatban.
Széltoló visszafordult.
— Gyertek már! Nincs messze.
— Mi nincs messze?
— A Láthatatlan Egyetem.
— Bölcs dolog ez?
— Valószínűleg nem, de akkor is odamegyek… — Széltoló elhallgatott, arca fájdalmas maszkba rándult. Kezét a füléhez emelte, s nagyot nyögött.
— Bánt az Ige?
— Jjaha.
— Próbálj dúdolni.
Széltoló grimaszolt.
— Szándékomban áll megszabadulni tőle — mondta nehezen érthetően. — Vissza fog kerülni a könyvbe, ahova tartozik. Vissza akarom kapni a fejem!
— De akkor… — kezdte Kétvirág, de abbahagyta. Mind hallották… a távoli kántálást és sok-sok láb dobbanását.
— Szerinted a csillagosok? — kérdezte Betán.
Azok voltak. Az élen masírozók befordultak a sarkon, úgy száz yardnyira, tépett, fehér lobogójukon nyolcágú csillag.
— Nem csak csillagosok — mutatott rá Kétvirág. — Mindenféle népség!
A tömeg, ahogy elhaladt, magával sodorta őket. Az egyik pillanatban egy kihalt utcán álltak, a következőben elkerülhetetlenül felragadta őket az emberiség dagálya, s magával hurcolta hőseink, előre, át a városon.
Fáklyafény táncolt könnyedén a nedves alagutakon, mélyen az Egyetem alatt, ahogy a nyolc varázslói Rend vezetői libasorban vonultak előre.
— Legalább itt lenn hűvös van — mondta az egyik.
— Nem kellene itt lenn lennünk.
Ármánd, aki a menet élén haladt, nem szólt semmit. Viszont keményen gondolkozott. Az övébe dugott kis üveg olajra gondolt, meg a nyolc kulcsra, amit a mágusok hoztak magukkal — nyolc kulcs, amely abba a nyolc zárba passzolt, amik az Oktávót állványához láncolták. Azt gondolta, hogy a vén varázslók, akik érzékelik a mágia elszivárgását, el lesznek foglalva saját bajaikkal, és talán nem lesznek annyira éberek, mint kellene. Arra gondolt, hogy pár percen belül az Oktávót, a legtöményebb mágiakoncentrácót a Korongon, a kezébe kaparintja.
Annak ellenére, hogy hűvös volt az alagútban, izzadni kezdett.
Odaértek egy ólommal megerősített ajtóhoz, amit a puszta sziklába vágtak. Ármánd előhúzott egy nehéz kulcsot — egy igazi, becsületes vaskulcsot, nem afféle kitekeredett és meghökkentő kulcsot, ami az Oktávót nyitja —, befecskendezett némi olajat a zárba, bedugta a kulcsot, elfordította. A zár tiltakozást nyikorogva nyílt.